A látszatvilág látszatemberei
Ha az illúzió pusztán csak tévedés vagy torz észlelés lenne, már akkor sem lenne negligálható. Ám ahogyan a fizikusok, fiziológusok, biológusok, pszichológusok és filozófusok próbálják megközelíteni, értelmezni és magyarázni, az inkább utal az illúziók valamiféle önnön jogukon való létezésre, tapasztalásra. Ez pedig megvilágító hatással van a valóságra. Nem kell tehát haragudnunk a tévedésekre, tagadnunk pedig végképp fölösleges lenne azokat. Inkább használjuk fel az igazság kikristályosításához.
Az ősi, igen zavarba ejtő kérdésre, hogy KI VAGYOK ÉN? Vajon a 21. század embere igényesebb választ képes adni, mint a korábbi korszakok emberei? Túl a nevemen, életkoromon, nemi hovatartozóságomon, történelmi/társadalmi körülményeimen, nevelődésemen, szerepeimen és problémáimon túl, mindig hiányos a felelet, amelyet adni vagyunk képesek. Talán inkább csak egyes látszatokat fogalmazunk meg. Mi magunk sem azok vagyunk, aminek látszódunk. De akkor kik vagyunk?
Annyi biztos, hogy már az öntudatra ébredésünk előtt is vagyunk valakik: megtestesülésre váró lelkek, anyánk méhében pedig magzatok. Majd magatehetetlen, kiszolgáltatott újszülöttek, később járni és beszélni tudó kisgyerekek, később tanulók, munkát végző felnőttek, szülők és így tovább. Csupa átmeneti helyzet, folyamat, közbülső állomás, részlet. Majd öntudatra ébredünk és beszélünk testünk/lelkünk/ szellemünk fejlődéséről, haladásáról, kibontakozásáról. Néha úgy érezzük, minden rendben, minden a helyén külső és belső világunkban, máskor pedig hatalmába kerít a gyökértelenség, a veszendőségérzet, az elidegenedés. Elveszítjük kapaszkodóinkat és minden hamisnak tűnik.
Születésünk folyamán a magzatvíz ősvizéből a légzés kapcsán a levegővel alakítunk ki kapcsolatot, egyfajta anyagcserét. Fokozatosan megszűnik az anyával való testi szimbiózis, bár ez hosszú, több évig tartó folyamat, még ha a későbbiekben inkább lelki-eszmei köldökzsinórról beszélhetünk csak. Az első 7 év folyamán lezajlik az az elkülönülés – individualizáció -, amely a későbbi életszakaszok mintája lesz. Kialakul egy láthatóbb központunk, az ÉN, majd az érzelem/ akarat/értelem együttműködéséből a személyiség, mindaz, amely a külvilággal való kapcsolatot lehetővé teszi, sorsunkat építi. Ám a mély, eredendő centrumunktól eltávolodunk, rétegek választanak el bennünket, vagy más megfogalmazásban elkezdünk önmagunk perifériáján lenni. Belenézünk a tükörbe és a visszanéző arc idegennek tűnik. Már hézagos a meghatározás, hogy szüleim gyereke vagyok, hiszen nem vagyok olyan, mint ők. Hanghordozásom, a szerepeim, a stílus, a gesztus sem én vagyok.
Mi akadályoz meg abban, hogy önmagam legyek? A szokások, a beidegződések, a félelmek, a tudatlanság, az indítékszegénység?
A másik emberrel való eggyé válás sem hoz maradandó biztonságot, az egyesülések sem maradéktalanok, csupán egy másik egóhoz kötnek. Ez a periféria, ez a látszatvilág igen sok gyötrelmet okoz mindaddig, amíg a centrumot újra el nem érjük.
De hogyan?
Ennyi hamis tudás, hamis érzés, hamis szeretet, törekvés, illuzórikus cél, keserű öröm, tépett lendület, kilátástalan sziszifuszi kőgörgetés után már hol és mit lehet még keresnünk?
Vagy a paradoxonok igazítanak el bennünket?
Egy látszatvilág látszatemberei vagyunk?
Akik hiábavaló eszmékért fölöslegesen halunk meg, munkásként, katonaként, politikusként, részlegesen élünk és buta halált halunk.
Az öt földrész embereinek roppant különbözősége, az öt világvallás között dúló – vagy által kiváltott – vallásháborúk kegyetlensége, a gyógyíthatatlannak tűnő betegségek és lelki bajok mind azt jelzik, hogy az emberiségnek sem sikerül közös húrhosszat találniok, közös eszme által vezéreltetni életüket, kultúrájukat. Az áthidalhatatlannak bizonyuló éghajlati, genetikai és kulturális különbözőségek ellenére egyfajta világuralmi törekvés minden korban munkált a világban, egy eszme jegyében, vagy katonai hódításként, gyarmatosítás, nyersanyagszerzés, olcsó munkaerő és sorolhatnánk a formáit. A modern világban globalizáció néven fut ez az összemosó hatalmi törekvés. De ez a hatalom valójában igen kisstílű, inkább csak hatalmaskodásnak mondható hőzöngés.
Hiszen akik megvásárolhatók, azokat nem érdemes megvásárolni.
Mennyiségi burjánzás, amely nem képes minőségi továbblépésre.
Ez a minőségi továbblépés igen fontos gondolat, amikor a látszatvilág tévedéseiből akarunk kilábalni.
Mert aminőségi továbblépés lényegében dimenzióváltás.
Az új dimenziók új törvényszerűségeket jelentenek. Ami a két dimenzióban meghatározó, az a térben már nemérvényes.
De ma már a dimenziók számozása sem egyértelmű, multidimenzionális világról beszélünk, amely lényegében rezgéstartományokat jelent. Az ösztön, az érzelem, az értelem az ember különböző rezgéstartománya, különböző dimenziója.
Az eligazodás kulcsa tehát a látszatvilágban mégiscsak az önismeret, a KI VAGYOK ÉN? a kiindulópontja a világismeretnek is, mivel a világot önlelkünkön keresztül vagyunk csak képesek megérteni, felfogni. Az életet, a létezést csak önmagunk által érthetjük meg. Az időfolyam egyes zen-pillanataiban felvillan a titok, amikor tágabb horizonton mozog szemünk.
Ezeket a felvillanásokat nem fogyó kincsként kell kezelnünk.
Ezek életünk gyöngyei kell hogy legyenek.
A mulandóság és időtlenség határáról, hiszen az idő is csupán egy dimenzió, egy mérték egy bizonyos frekvenciatartományban.
Ilyenkor megtalálhatjuk a kiindulópontot az EGY-ből, Istenből.
Miként a számsor is az 1-ből indul ki, az 1-ből érthető és vezethető le.
Láthattuk, hogy az illúzióknak önlétezésük van, egy szintig érthetők, de azután érvényüket vesztik. Ha megértjük érvényességi tartományukat, már nem leszünk a látszatvilág rabjai.
A látszatemberek azok, akik a fejlődéshez szükséges önfeladást nem akarják vagy nem képesek megtenni. Akik nem képesek a magasabb értékekért az alacsonyabbat feláldozni. Az idejétmúlt eszmét a korszerűvel helyettesíteni.
De hát a kör lényege a centruma, az a meghatározó, akárhonnan is nézzük. A perifériának is a centrum az eligazítója.
Meg kell tanulnunk önmagunk perifériájáról önmagunk centrumába jutnunk.
