A szerelem szolgálólányai
Míg egyfelől a szerelem a világot megmozgató legnagyobb erőnek tűnik, amely birodalmak életébe is beleszól, érzelmi útvesztője csupa fájdalom, csalódás, keserűség, ármány, bosszú és tragédia.
A világirodalom nagy szerelmi történetei javarészt tragédiák, amelyek archetipális erővel hatnak ránk. Egy elvált asszony, akinek második házassága szintén elvált férfival köttetett, a fél- és mostohatestvérek minden variációjával, úgy határozta meg önmagát: „Én Karenina Anna vagyok. A végzet asszonya.” De nem ritka a Nana-, a Kleopátra- vagy az Othello-szindróma sem.
A hűség és hűtlenség megbocsátható és megbocsáthatatlan mértéke sem volt soha tisztázott és egyértelmű. Megkockáztatjuk, hogy a kultúrák különbözősége okán soha nem is lesz. Ma már a boszorkányégetés talán nem dívik, de a halálra kövezésnek ma is van gyakorlata. Amikor a házasságok, családok felbomlanak, mert felbukkan a harmadik, mindig gaz csábítókról és hűtlen árulókról beszélünk. Nyilván nincs olyan bírói hatóság, amely eldönthetné, hogy melyik szerelem mondható igaznak és melyik csalárdnak. Ez minden lélek etikai bugyrában raktározódik, hogy szégyenpírral vagy kaján kárörömmel tartósítja szerelmi kiruccanásait, vagy netán tiszta örömként őrzi meg.
Mindenesetre a szexipar, a pornóirodalom és szappanoperák áradatában, amikor nyilvánvaló a testi és lelki kapcsolat markáns hasadása, az apai és anyai érzések fehér foltjairól nem is beszélve, nem árt visszamenni a mitikus időkig, amikor az égi és a földi szintén kettévált, és Istár szerelmi pokoljárása kezdetét vette. Fontos ezt tudnunk, amikor a szerelem mélylelki, archetipális erejét fókuszáljuk, és megpróbálunk eltájékozódni az igaz érzések és a hamis, félrevezető látszatok erdejében. Az égi és a vulgáris szerelem változataiban.
A mitikus történet a következő: Uránusz, a menny ura és Gaia földistennő egyesüléséből születek a különféle lények, mint gigászok, küklopszok, erdei nimfák és félistenek. Legkisebb fiuk, Kronosz – más néven Szaturnusz – kasztrálta apját, letaszította a trónról és elfoglalta a helyét. A tengerbe hajított fallosz egy ondócseppjéből született Aphrodité, a szerelem istennője, miként azt Botticelli híres festményén megörökítette.
Aphrodité vagy Vénusz vagy Istar, az Esthajnalcsillag, az égi és földi szerelem nagy alkimistája, a Mérleg csillagkép uralkodó bolygója. És a Bika jelé is. Történeteiben, akár Adonisz elvesztéséről, akár Pszükhé beavatási próbatételeiről, akár szerelmi pokoljárásáról szóljanak azok, mindig jelen van az égi és földi történet kapcsolata. Ő maga is sok férfiszíven átgázolt, például Héphaisztoszt is keményen felszarvazta. De mindig hordoz valami misztériumot, papnőit, égit. Nem véletlen, hogy legfőbb attribútuma a rózsa mellett a világgömb és a feje körüli csillagkoszorú, amelyek Urániát, a csillagászat múzsáját jelképezik. Mint ahogyan metaforisztikusan a tengerből, a lélekóceánból kiemelkedő istennő is a szerelem élményének mélylelki eredetére utal.
Mégis hihetetlen vulgarizálódásnak lehetünk tanúi, ha a modern társadalom szereplőinek szerelmi életébe pillantunk. A prostitúció, a lánykereskedelem, a béranyaság mellett szerephez jut a férfiak kitartottsága, a selyemfiúk megannyi torz története is. Nyilván mindig is voltak házasságszédelgők, kurafik, aki gazdag, idős nők pénzére vadásztak, de nemritkán ma is találkozhatunk ilyen esetekkel. A mai gyakorlatban előfordul, hogy fiatal lány tart el fiatal férfit, ha ez utóbbi végtelenített tanulmányainak nem képes a végére jutni akár egy évtizedig sem. Mégis képes a hitet tartani partnerében, hogy valamikor boldog családi életet fognak élni a gyermekeikkel. Ez az ígéret sokszor puszta ígéret marad a képzeti szinten. Az sem ritka, hogy a párok öt vagy tíz évig is együtt élnek, noha az egyikük semmi szín alatt nem akar gyermeket, míg a másik mindenképpen szülő akar lenni. Egy ilyen egyensúlytalan helyzet, amelyben az egyik fél a reménytelen reménykedés állapotát éli, abban a hiszemben, hogy a másik majd beadja a derekát, igen lélekromboló.
Hasonló függőségi kapcsolatok alakulnak ki, ha az egyik fél szenvedélybeteg, a másik pedig kodependens vele a megmentő szerepben, fontossági érzetét ily módon próbálván megélni vagy megerősíteni.
A férfiak félbemaradottsága az egzisztencia megteremtése tárgyában nyilvánvalóan összefügg a nők hangsúlyosabb önállóságával, pénzkeresésével. Hiszen a muzulmán világban is, ahol a többnejűség szokásrendje van érvényben, egy férfi csak annyi feleséget tarthat, amennyinek az eltartásáról gondoskodni képes. Ez most itt nálunk megfordulni látszik, a nőket anyagi függetlenségük sajátos hatalomérzéssel ruházza fel. Ám miközben anyagilag nem lesznek kiszolgáltatottak, érzelmileg sajnálatos regresszióban és függőségben vannak az efféle szereposztásban. Újgazdag apukák kedveskéi nemritkán a partnerüket is eltartatják szüleikkel. Az ilyen kapcsolatok házasságot mímelnek, valójában a gyerekszerep megerősítése és továbbvitele zajlik.
Külön kötetet lehetne megtölteni a harminc és negyven közötti szingli nők sokszor megmosolyogni való naivságaival férfiügyben. Megvezethetőek, becsaphatók, infantilisek. Nem látják át, mire használják őket. De házasságon belül is állandósulhat, hogy az asszony egyre kvalifikáltabb, egyre jobban kereső lesz, míg a férj hereéletet visz a családon belül. Sok variációja van az efféle egyensúlytalanságoknak, ahol az egyik fél kétszer annyit keres, míg a másik félgőzzel halad. Mindezen anomáliák hátterében a személyiség hasadtsága áll, a széteső érzelmi, értelmi és akarati élet dinamizmusa. Ezekre sokszor súlyos értéktelenségi szorongás, szerepdiffúzió rakódhat.
Éretlenül és betegen nem lehet megélni a szerelem igazi mélységeit. A „szerelemnek” vélt nagy érzelmi habarodások többnyire a felelősségről és tudatosságról leszakadt érzékiségek, amelyek nehezen viszonozhatók, és kompetens életvezetésre pedig végképpen nem alkalmasak. A kapcsolati zavaroknál megszokott a másik hibáztatása. Valóban nem könnyű átlátni, miként kerül valaki méltatlanul megalázó helyzetbe saját szenvedélyeinek, függőségeinek, félelmeinek, szorongásainak örve alatt. Az efféle átkos kötődések akár egy egész életen át kitarthatnak. Ám ezekben a kapcsolatokban a partnerek inkább csak egymás tükörképei az érzelmi regresszióban, kaotikus indítékokban, a pillanatnyi élvezetek vonzáskörében, mintsem komoly, értékes társak. Az ilyen életek inkább vezekléshez hasonlíthatók, mint példáknak. A szerelemben is gyakran önmagunk negatív variánsaivá lehetünk. Elmulasztjuk, hogy tökéletesek legyünk. Pedig mindenkinek adott a lehetőség, hogy a szerelem misztériumát élje meg, és ne annak szolgálója legyen.
