Agresszió

Az igen nehezen fékezhető Nagy Sándor nevelője Arisztotelész volt. Rögtön felismerte, hogy nem magas matematikára, logikára vagy filozófiára kell oktatnia védencét. Azt a feladatot adta, hogy vad lovakat üljön meg szőrén és törje be azokat. A módszer bevált, mert Sándor, miközben a vad lovakat megzabolázta, saját agresszióját is mederbe terelte, hiszen Nagy Sándor lett belőle. A legfontosabb, amit ebből a példából láthatunk, a belső és külső dolgok, adottságok, folyamatok egysége. A nyers életösztön nagyon is állati még a kultúremberben is. És amikor egy külső ellenséget győzünk le, egy külső ellenséggel birkózunk meg, az igazi helyszín mindenkor a belső önellentmondásaink színtere.

A tizenkét esztendeig tartó platóni vándorlás valójában belső utazás volt, Héraklész tizenkét hőstette, amely a zodiákus jelein való körbeutazást jelenti, minden ember földi sorskörének égi mása. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Héraklész hőstettei – a zodiákus szimbolikája – lényegében bűnhődései voltak rabiátus, fiatalkori túlkapásai miatt.

Az agresszió az emberiség örökzöld témája. Az etológiától a kriminológiáig tengernyi szakirodalom gyűlt össze eme „odalépésünkről”, „közelítésünkről” (to aggress = haladni). Ismeretes az összefüggése a szorongással, a hatalmi játszmákban is jelen van, mondhatjuk, szerves alkotórész, a kultúrával való kapcsolata is fontos összetevője a kérdésnek. Az biztos, hogy nagy búvópatak az agresszió, rengeteg formában képes előtörni, sok álruhája van. A gyengék zsarnokságában, az úgynevezett negatív agresszióban igen fortélyosan vádol, kelt bűntudatot a másikban, érvényesíti akaratát. A nyílt agresszorokkal sokan azonosulnak. Soha nem lenne diktatúra a földön, ha a talpnyalók látnák az önkényuralomban az ödipális szinten megrekedt ember „mindenhatóságának” humoros mivoltát. Sokszor összekeverik az agressziót az erőszakkal, ez nem teljesen helytálló. Az agresszió fontos túlélési ösztön, csak megfelelő mederbe kell terelnünk. Az erőszak mindig az erő hiányát próbálja kompenzálni.

A fentebb említett belső-külső összerímelést áloméletünk is igazolja. Álomban sokszor kimondjuk vagy megtesszük azt, amit az ébrenlétben nem merünk, vagy a kulturális gátlás visszatart bennünket. Nemrégiben egy várandós kismama arról beszélt, hogy álmában furcsa agressziókra ragadtatja el magát. Például egy srác leköpte őt, mire a falhoz szorítva hihetetlen dühvel és kegyetlenséggel náspángolta el.

– Remélem, gondolt arra, hogy a pimasz srác is saját maga. A köpdösés megvetést fejez ki. Bizonyára emlékszik, hogy pimasz, arrogáns gyerek is volt.

– Ó, persze. De én soha nem vertem meg gyereket!

– Lehet. De most a gyerek- és felnőttlénye csatázik, mert szülőnek lenni, az valami teljesen más dimenzió, mint csak úgy egoisztikusan élni.

– Lehet, hogy egoharcot vívok magammal?

– Minden bizonnyal.

Mert anyának lenni, abban van önérvényesítés is. De a többletünk átadása a szülöttünknek, az a későbbiekben egyre dominánsabb lesz.

Ugyancsak elképedt az a fiatalember, aki egyszer álmában lánccal verte a barátnője fejét. Soha nem képzelte, hogy ennyi vadság van benne. Sőt, kifejezetten lágynak, empatikusnak, együtt érzőnek gondolta magát. 

Az emberi lélekben hihetetlenül megférnek egymás mellett a diametrálisan ellentétes jellemzők.

Ki gondolná, hogy az ajakharapdálás az agresszióval függ össze? Talán beszélgettek már olyan emberrel, aki beszéd közben folyamatosan harapdálja a száját, bőrdarabkákat szakít le, még ha az fáj és bevérzik is. Az ember érzi, hogy elharapja a szavait, vagyis mondandóját, miközben az izgatottságtól valósággal vibrál körülötte a levegő. Mint akinek a nyálkahártyái viszketnek.

A körömrágás agresszív jellege közismertebb. Itt sem szoktak törődni a fájdalommal és a vérzéssel. De körmét, mint harci eszközét, ez a regresszió ellehetetleníti.

Az orrhangon dünnyögők különösen szűrik és navigálják szókimondásukat. Ahelyett, hogy egyenesen, szívből indíttatva és az igazságtól vezéreltetve mondanák közlendőiket érthetően artikulálván, az orrukba emelve mintegy kidünnyögik. Egy idő után az ember felfigyel, mi marad ezen a szűrőrendszeren, és mit akarnak egyáltalán közölni. A hangvétel olykor visszatartott sírást is imitál, az még zavaróbb, ha az ember igazán érteni szeretné a másikat. A suttogva beszélők az extrém odafigyelést srófolják ki hallgatóikból. Nem a kifinomultság miatt halk szavúak, egyáltalán nem. 

Érzékenységük nem terjed odáig, hogy a másik valósággal fejfájást kap füle intenzív hegyezése közben, csakhogy egyetlen szót se mulasszon el. Hasonló ez a „találd ki a bajomat”, „tudnod kellene, mit érzek”, „magadtól tedd meg, amit szeretnék” stratégiához.

A notórius késők a jópofizók, akik gátlástalanul tékozolják mások idejét azzal, hogy megvárakoztatják őket. Játsszák a könnyed figurát, akiknek nincs időérzékük, és ez ellen nem lehet mit tenni. Nagyot koppannak, ha nem várják meg őket, ha nem lépnek be az elkenési játszmáikba és nem hódolnak a fenséges arcátlanság előtt. Talán még meg is sértődnek. 

Mindezek az agresszió könnyített változatai. Lehetne még szólnunk azokról a különös azonosulásokról, amikor az emberek az őket bántó agresszorral azonosulnak.

Fontos a nemek között dúló harcok minden kultúrán végigvonuló megjelenési formáinak a tanulmányozása is, amelynek során matriarchátus és patriarchátus formák váltakoznak. A gyerekekkel való embertelen bánásmód sokszor átcsap abba az engedékenységbe, amely senkinek nem jó. Az agressziót fokozzák a drogok, az alkohol, a pornográfia és az oly nagymértékben divatos horrorfilmek, thrillerek, akcióepizódok.

Nehéz eldönteni, hol van az agresszió egészséges „kiélésének” határa, és hol kezdődik az ön- és közveszélyessége. A modern káosz átmeneti idejében, általános érték- és morális válságában, a migrációs olvasztótégelyben különösen nagy lehetőség nyílik az agresszió elszabadítására. A kultúra és a szellemiség a legnagyobb kapaszkodó az egyéni és társadalmi szintű eltájékozódáshoz.