Intimitás és exhibicionizmus

Az élet folyton változó feltételeihez, kihívásaihoz, benyomásaihoz való igazodásban újólag elő-előbukkan a kérdés, vajon viselkedésünk irányításában a belső vagy a külső tényezőknek van-e döntő szerepük. De a tapasztalat szerint sem a lélek fekete doboza, sem a környezet hihetetlenül strukturált és olykor teljesen strukturálatlannak tűnő összetettsége nem adja könnyen a titkát. Mi sem szándékozunk eldöntendő kérdésként kezelni ezt a felvetést. Inkább az egységüket, összerímelésüket keressük a belső és külső tényezőknek. És óvakodunk azoktól a markáns megfogalmazásoktól, hogy az ember teremtené a környezetet, vagy a környezet az embert. A viselkedést a lelki és környezeti adottságok bonyolult dinamikája alakítja. És az ilyen dinamikus kölcsönhatások megfigyelése, leírása, tisztánlátása igen nehéz feladat. Ám fontossága egyenes arányban van ezzel a nehézséggel, mert önérzetünket érinti.

Amikor a rejtettség és magamutogatás ívét tesszük vizsgálatunk tárgyává, tudnunk kell, hogy szubjektív történések felségterületére lépünk, ahol mérhetőségről alig beszélhetünk. Míg a feltűnni, kitűnni vágyás könnyen észlelhető, annak minden hamis felhangjával, addig az intimitás létállapota alig foglalható szavakba. Az intimitás a szív legbelsőbb szentélye, ahol igazak vagyunk, ahol titkos önazonosságunk fészkel, a legfőbb kincsünk, amelyből minden – életünk is – kiindul, ezért őrizni kell.

Az őszinteség is az intimitáshoz tartozik: önmagunk ismerete, elfogadása, elfogadtatni tudása.

Az önmagunkhoz való hűséget intimitásunk őrzi a legmarkánsabb konfliktusok és megpróbáltatások idején is, hogy ne kövessünk el árulást önmagunkkal szemben.

Az egészséges lelki fejlődés ezen az intimitáson alapul, és ha ez sérül, mind a kapcsolatteremtés, mind az egészséges és normális szexualitás akadályozottá válik. Miként azt az exhibicionizmus is példázza.

Az intimitás maga a mérték, a normális működés, az éppen elég – enough – a kevés és a túl sok között. Soha nem lő túl a célon, hanem maga a telitalálat. A közlésben és tartózkodásban, az élvezetekben és visszafogottságban, a spontaneitásban és kimunkáltságban egyaránt. Akik intim kapcsolatban élnek egymással, ott nincs gyanakvás, győzködés, hazudozás, bizonygatás, ígérgetés és vámpírolás. Nincsenek titkos elvárások, amelyeknek a másik nem felelhet meg, játszmák, ravaszkodások és átverések. És mentes minden hamis örömtől.

Az exhibicionizmus a sérült intimitás talaján kifejlődött túlkapás, valamiféle kompenzálási kísérlet. Gyakori tapasztalat, hogy a reflektorfényben fürdő hírességek és gazdagok depresszióban vagy mániás depresszióban szenvednek. És mindenki tudja, hogy a nimfomániások általában frigidek. Testi szinten se szeri, se száma az exhibicionista szexuális perverzióknak. Természetesen a normálisnak tekintett szexuális viselkedésnek is részét képezi a test meztelenségéhez fűződő élvezet, főként a nemi szerveké. De az exhibicionáló közszemlére teszi ki nemi szervét, és olyan személyek előtt is, akik ezzel egyáltalán nem értenek egyet, sőt zavaró számukra a látvány. De az exhibicionista számára ez a kielégülés eléréséhez kell. Kórképéhez a meghökkentés kiváltása is hozzátartozik, az elutasítás szadisztikus élményével együtt. Nehezen bogozható ki, hogy az effajta izgalom miből fakad, miből táplálkozik.

Még szélsőségesebb szexuális deviancia a parafília gyűjtőfogalom alá sorolt kórkép. Ennek során a nemi vágy kényszerjellegűen tevődik át más vágyak kielégülésére. Ilyenfajta irányultság például a fetisizmus, a transzvesztitizmus, a szodómia. A szado-mazo játszmák is idetartoznak, ahol az egyik félnek visszatérően megaláztatásokat, kínzásokat kell elviselnie. És idetartoznak azok az aktusok is, amelyeknél az egyik fél nem adta beleegyezését. Például a pedofília, az incesztus, a kukkolás, a nemi erőszak esetében.

Ezek az obszcenitások kiszabadították a palackból a szellemet. Ma sokakat nem lehetne arról meggyőzni, hogy a kevesebb a több, hogy nem jó mindent kipróbálni.

Lelki szinten is működik az indiszkréció. Gondoljunk csak az újságok hírhisztériát gerjesztő sztorijaira, vagy a kibeszélő show-műsorokra, a pletykarovatokra és sorolhatók tovább.

Sztriptíztáncosok és pornósztárok is feláldozzák az intimitásukat, igaz érzésüket, igaz vágyaikat. Nagyon elfajzott esetben valósággal félni lehet az intimitástól. Például a szerelmi három- és sokszögekben résztvevők is ilyenek. Helyette a kéjes hazugság, a nagy délibábkergetés, ámokfutás van. Szorongó anyák is félnek az intimitástól, akik a babájukkal nem tudnak mit kezdeni, akik nem teremtenek metakommunikatív kapcsolatot kisbabájukkal. Az intim kapcsolat valóban metakommunikatív.

Sérülékenységét egy éppen válni készülő férfi nagyon találóan fogalmazta meg.

– A pőreségébe szerettem bele, a pőre lelkébe. Ahogyan akkor beszélt magáról, kettőnkről, az anyagi vágyáról. Nem tudnám idézni, mit mondott, az volt boldogság számomra, hogy ennyire közel kerülhetett egymáshoz a lelkünk. De aztán ez megszűnt, sokat bántottuk egymást. Ma már képtelen vagyok megközelíteni őt.

Anyaszült meztelenséggel jövünk a világra. Erre a testi pőreségre mindenféle viselet rétegződik, eltakarván azt.

A lélek is szinte hagymahéjszerű rétegekkel bújik fedezékbe.

A bohócok vicces álarca és tréfái mögött szomorúság honol. A dicsekvők elismerésre vágynak. A hősködők jobbára anyámasszony katonái. Sokféle érdek mozgatja az embereket, hogy a szociális maszkjaikat viseljék.

Ma divat az ősbizalomról, ősbiztonságról, illetve annak hiányáról elmélkedni. A létezésbe, az élet értelmébe vetett bizalomról viszont alig-alig lehet hallani. Pedig az önmagunkba, a sorsunkba, a létezésbe vetett bizalom semmivel sem kevésbé fontos, mint az emberek iránt érzett, sok csalódást okozó bizalom. Mindig külső megerősítésre várunk, folyton igazoló elméleteket gyártunk, és a közvetlen meghittség helyett szörnyen körülményesen beszélünk pofonegyszerű és magától értetődő dolgokról. Kerüljünk vissza a lefegyverző őszinteséghez, amely egyszerűen csak azt mondja, ami van.