Paulinyi Tamás „Bólébál” című önéletrajzi kisregénye
Paulinyi Tamást az ezoterikus közönség elsősorban mint pszi-kutatót, illetve mint a SZINTÉZIS Szabadegyetem igazgatóját ismeri. Kevesen tudják, hogy évtizedek óta szépírói tevékenységet is folytat: - "A Fény Hangjai" és "Titkos Arany" címmel verseskötetei jelentek meg. Első nagyobb lélegzetvételű könyve, a "BÓLÉBÁL" most, a júniusi könyvhéten lát napvilágot az Athenaeum kiadó gondozásában. A regény Tamás megrázó múltját eleveníti fel, egyedien lebilincselő stílusban adva közre az elképzelhetetlent. Popper Péter az utószóban így fogalmaz:"Vigyázz! Mert ez varázskönyv. Zseniális szuggesztivitással, magával visz a gyerekkorába, a kínok és a hűség birodalmába. Akár akarod, akár nem, tele lesz vele a lelked! Vagy messzire elhajítod magadtól."
S hogy miért lesz egy önvallomásból varázskönyv, erről kérdeztük a szerzőt:
– Hogyan jutott eszedbe, hogy megírd a gyerekkorod bizarr történeteit?
– Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy legnagyobb családi titkaim egyszer közreadom – mondja Tamás. – Meg kell mondjam, a döntés hatalmas lelki tusák közt született meg, hiszen ezek az emlékek bennem is hét lakatra voltak zárva. Mégis úgy gondolom, hogy ez az írás feloldozás, mind nekem, mind múltam útitársainak, akik már nem élnek. Hogy mindez számomra és az olvasóknak is feldolgozható legyen, a tragikomédia műfaját hívtam segítségül. A humor az egyik legnagyobb emberi erő.
– Pedig a "BÓLÉBÁL" igencsak szomorú történet, nem?
– Igen, az. Sajnos az egész családom nélkülözte a szeretet felszabadító érzését, ez volt minden szenvedés és téboly gyökere. A regény azonban a történet ívét és okait derűvel világítja be, így a sorsok megérthetővé és elfogadhatóvá válnak.
– A szeretettelenségből végső soron a szeretet születik meg, a nyomor sötétjéből pedig a kivezető út fényei. A regény katartikus élményt ad, hitet tanít a reménytelenségben és a céltalanságban is, hitet abban, hogy minden túlélhető és megszerethető.
– A gyerekkorodban nyilván boldog időszakok is voltak. Ezekről nem írsz?
– Nem véletlen, hogy a könyvben csak a múlt szenvedéseit idézem fel, azért fedem el szándékosan és tudatosan a „békeidők” napsütését, hogy az árnyékban születő fény értékesebb legyen. A regény tehát sem nem napló, sem nem dokumentum, hanem inkább valós rémálmaim tragikomikus gyűjteménye. Ebben a formában adható át mások okulására is a drámai tanulság és a figyelmeztetés, hogy így élni az élet elpazarlása, és így, ilyen karikírozással érhetjük el, hogy magunkat végül megmosolyogni és felszabadítani is képesek legyünk.
