Pszichológiai szülőnek lenni
Minél nagyobbak és komolyabbak a zavarok egy családban, a gyerekek annál több pszichológiai támogatást igényelnek. Sok szülő részéről ez teljesíthetetlen feladat, ami tovább mélyíti a család lelki hiánygazdálkodását. Márpedig súlyos hiánygazdálkodásról van szó, hiszen a családalapításhoz és a gyermek vállalásához igen nagy többletre van szükség.
Hogy csak a fő többleteket említsük: szükség van felnőttségre, ami a gyermekkori gondozottság állapotából való kijutást jelenti, továbbá tapasztaltságra, kipróbáltságra az életvezetésben. Nagy életigenlés, életörömtöbblet is szükséges, amely nem engedi a gyesneurózist. Elengedhetetlen a szeretetre való képesség – szemben a neurotikus játszmákkal, mindenféle függőségi kapcsolattal. Nagyon fontos a kommunikáció, amely képes venni a gyermek igazi jelzéseit, szükségleteit, igényeit. A családi kohézió megteremtéséhez nélkülözhetetlen az empátia, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság.
Ezzel szemben a gyakorlat sokszor igen silány. Menekülés otthonról, rossz családból egy másik rossz családba, egyik családpatológiából a másikba. Menekülés az anyaságba a szerelmi kudarcok elől, hátha így védelmet találhat, és a partner kompenzálhatja életképtelenségét. Ez természetesen fordítva is lehet: a férfi is gondolhatja úgy, hogy az anyasággal magához láncolhatja gyermekei anyját. És nem felejtkezhetünk meg a szerelmi illúzióról sem, amely sok párocskát egymás felé sodor. Ebből a felébredés igen keserű.
Honnan is kellene kiindulnunk, hogy mindezen kor- és kórjelenségeket megérthessük és megfelelően kezeljük?
Milyen pszichológiai és önismereti tudással, társadalmi tapasztalattal, világlátással kell felvérteződnie egy 21. századi párnak, amelyik jó pszichológiai szülő akar lenni, túl a genetikai-biológiai szülőségen? Beleszámítva a szexuális forradalom hűséget keményen veszélyeztető és megkérdőjelező szabadosságát, a bi- és homoszexualitás térhódítását, a nők számára is megnyílt munka/karrier csábításait és főleg a minták és járt utak hiányát.
A múlt századi nagy formabontási lendületek természetesen a családokat is kikezdték, és még nem alakult ki az az új értékhierarchia, amely iránymutató lehetne. A felbomlás és a káosz meghatározóbb, mintsem a fix pontok és kapaszkodók. A család a társadalom fontos egységsejtje (lenne), és ennek felbomlása szerteágazó problémákat von maga után az egész társadalmi-gazdasági-kulturális életben.
De ezúttal a lelki zavarokat fókuszáljuk: az önérték kialakulását, önbecsülésünk működését, illetve az identitásdiffúziót. A szabadságfok megfelelő mértékeit, valamint a dinamikus egyensúly meglétét az érzelmi és intellektuális életvezetésben. Továbbá az egész személyiség beilleszkedését az egyetemes világrendbe, a kozmoszba; természetesen nem feledve a fizikai és szellemi síkot sem.
Ám azt is látnunk kell, hogy a modern káoszban ez a fajta háromdimenziós tájékozottság már nem elegendő. Ha csak a tudattalan lélek rétegeit vesszük górcső alá, ott is négy szinttel kell számolnunk: a személyes, a családi, a társadalmi és a kollektív tudattalannal. Számítsuk ehhez azokat a helyzeteket, amikor a gyerekek három-négy különböző apától és anyától jönnek világra, milyen családi elágazásokat jelent ez.
A család: rendszer. Meghatározott struktúrával, az idői és leszármazási vonulattal – ez az életkorok mentén való hierarchiát jelenti -, valamint a családi szerepek sokaságával. Az apa-anya-gyermek hármas már önmagában is személyes-társadalmi és archetipális eredetet tartalmaz. Ezeket a régtől meglévő formákat kell megtöltenünk új tartalommal, élő dinamizmussal, aktuális élménnyel. Az öregek tisztelete és a gyermekekhez fűződő szemlélet igen sok változáson ment keresztül az idők folyamán. Olykor a gyermekeket kis felnőttként kezelték, máskor szinte játékszerként. Ma már az úgynevezett elsőszülöttségi jog például teljesen kihalóban van. A férfi egzisztenciateremtő kötelessége is módosult azáltal, hogy a nők dolgoznak és el tudják tartani magukat. A gyerekjog is formálódik. Az új idők szava nagyobb súlyt helyez az individualizációs perspektívára. A nagy társadalmi mozgásban már nem annyira követhető vagy örökölhető az apai-anyai minta. Több a mutáció, amikor földrajzilag is távolabbra kerülnek gyerekeink, nemritkán külföldön élnek, dolgoznak, házasodnak.
Mindez nem menetesíti az embert attól a lelki fejlődési és érési folyamattól, amelyen át kell esnie a felcseperedése kapcsán. Ennek részét képezi a gyermekünkkel való út is: egyfelől mintegy „újrakezdhetjük” az életünket, megelevenedhet a gyermeki ártatlanság és spontaneitás megannyi élménye, emléke; másfelől mód nyílik arra, hogy kijavítsuk, ami a gyermekkorunkban nem volt jó.
Nem kell kényszerűen megismételni a rossz mintákat, szerepeket, kommunikációkat, lehetünk mutációk is, akik továbblépünk a hajdanvolt korlátokon.
Akkor vagyunk jó pszichológiai szülők, ha ezt a lelki fejlődési együtt haladást képesek vagyunk a gyermekeinkkel meglépni.
Ennek mindenképpen a szeretet az egyik próbaköve. Ezzel kapcsolatosan is több végig nem gondolt szlogen kering a köztudatban. Az egyik ilyen a „feltétel nélküli szeretet”. Azt gondolom, saját szüleinkhez és gyermekeinkhez, testvéreinkhez nem feltétel nélkül kötődünk, hanem éppen a vérségi kötelékkel. Persze szép cél minden lélekben Isten teremtményét látnunk, de például a bűnözésnek vannak olyan szélsőségei, amelyeket szankcionálni kell a többi ember védelmében is, és a szeretet nem képes átfordítani a kóros patológiát. Másik ilyen a „szeretetmegvonással való büntetés”. Úgy vélem, ha egy gyerek úgy éli meg, hogy a szülei őt nem szeretik, akkor ott nincs szeretet, amelyet egyáltalán meg lehetne venni tőle.
A modern nevelésben oly módon kell egyéniséggé formálnunk gyermekeinket, hogy egyikünk se legyen energiavámpír, hanem mind a szülő, mind a gyerek lelki-szellemi energiatöbblethez jusson a kapcsolat során. Ez a kor kihívása, hogy a hiány-örvény csapdáját elkerülhessük.
