Ragaszkodás és rugaszkodás

A fel­nőtt fér­fi-női kap­cso­lat­nak a tét­je az igaz ér­zés, a szo­li­da­ri­tás, a fe­le­lős­ség, az érett­ség, élet­vi­tel, élet­for­ma, mun­ka, al­ko­tás. És ak­kor még nem szól­tunk az őszin­te­ség­ről, az ön­ma­gunk vál­la­lá­sá­ról, el­fo­ga­dá­sá­ról és el­fo­gad­ta­tá­sá­ról, az önis­me­re­tről. Fel­nőt­tek kap­cso­la­tá­ban vagy a mun­ká­ban már ne­he­zeb­ben át­hi­dal­ha­tó, ha még az el­len­ke­ző­je sem igaz an­nak, amit mon­dunk. Pe­dig ne gon­dol­juk, hogy ez rit­ka do­log, ez az ön­ma­gun­kon és má­so­kon va­ló eli­ga­zod­ni nem tu­dás. Na­gyon is gya­ko­ri. Nem va­gyunk tisz­tá­ban ér­zé­se­ink­kel, alig tud­juk azo­kat meg­fo­gal­maz­ni, a kom­mu­ni­ká­ció­ban ade­kvá­tan kép­vi­sel­ni, az in­dí­té­ka­in­król, szán­dé­ka­in­król nem is be­szél­ve, vagy az aka­rat­ról. Hány­szor hall­hat­juk, hogy egy-egy már gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg­ség vég­ső stá­diu­má­ban a be­te­gek azt mond­ják, meg „akar­nak” gyó­gyul­ni. Mi­köz­ben tud­nunk kell, hogy a gyó­gyu­lás csak kis rész­ben aka­rat dol­ga. Az egész­ség az éle­te­rő di­na­mi­kus egyen­sú­lya, olyan műkö­dé­se, amely min­dig ké­pes vissza­ál­lí­ta­ni az egyen­súlyt.

A túlzott ragaszkodás veszélyei

A be­teg­ség pe­dig ép­pen a le­ál­lás, oda­rög­zí­tő­dés a nem kí­vánt ál­la­pot­hoz, mint pél­dá­ul kö­vér­ség, ma­gas vér­nyo­más, foly­ton ki­úju­ló ar­c­ü­reg­gyul­la­dás, va­gyis ragaszkodás.

Akik év­ti­ze­de­kig küsz­köd­nek min­den­fé­le be­teg­sé­ge­ik­kel, igen meg szok­tak le­pőd­ni, ha egy kí­vü­lál­ló úgy fo­gal­maz, hogy nyil­ván ra­gasz­kod­nak a szen­ve­dé­se­ik­hez. Ezu­tán még azt a lé­pést is meg kell ten­ni­ük, hogy szá­mot ves­se­nek az­zal, mi­fé­le elő­nye­ik szár­maz­nak a foly­to­nos­sá vált be­teg ál­la­pot­ból. Mi­ért nem si­ke­rül az elrugaszkodás, a túl­emel­ke­dés, a di­men­zió­vál­tás, ha az nem jó? Már­mint ami­be be­le­ra­gad­tak, az ön­te­he­tet­len­ség­be, a passzi­vitás­ba, a len­dü­let és kez­de­mé­nye­zés elin­dí­tá­sá­ba, a sült ga­lamb vá­rás­ba.

Mert lény­egé­ben egyen­lő a va­ló­ság­tól tör­té­nő el­ru­gasz­ko­dás­sal. Olyan ál­la­pot fenn­tar­tá­sá­hoz köt ben­nün­ket, amely éle­tel­le­nes, fej­lő­dést gát­ló, a vál­to­zás­nak va­ló el­le­nál­lás, amely pe­dig az élet, a rit­mus, az ára­dás lény­ege. Ren­ge­teg va­rián­sát lát­hat­juk en­nek a mér­té­ken tú­li ra­gasz­ko­dás­nak azok­nál pél­dá­ul, akik mint­egy el­fe­lej­te­nek fel­nő­ni, akik­nek a la­ká­suk ka­cat- és lom­hal­maz, mert so­ha nem se­lej­tez­nek, nem tud­nak a tár­gyaik­tól – a múlt­juk­tól – meg­sza­ba­dul­ni, a ha­lo­ga­tók, akik úgy vé­lik, időt nyer­nek, pe­dig időt ve­szí­te­nek az egy hely­ben to­po­gá­suk­kal, és min­den­ki, aki haz­ug­ság­ban vagy ta­ga­dás­ban pró­bál lé­tez­ni. Per­sze a mér­té­ken tú­li el­ru­gasz­ko­dás­nak is meg­van­nak a ma­ga miaz­mái.

Ezek azok az em­be­rek, akik min­den­ben túl­pö­rög­nek, so­ha nincs nyug­vó­pont­juk, ők ép­pen kö­tő­dés­re kép­te­le­nek, il­lú­zió­kat ker­get­nek, a füg­get­len­ség ámok­fu­tói, akik ab­ban a hit­ben rin­gat­ják ma­gu­kat, hogy ne­kik min­dent sza­bad, min­dent le­het.

Ők nem süllyed­nek de­pi­be, de ki­fogy­ha­tat­la­nok a pó­tö­rö­mök, ál­me­gol­dá­sok, az úgy­ne­ve­zett pa­rá­zá­sok haj­há­szá­sá­ban. Éj­sza­káz­nak, utaz­nak, köl­te­kez­nek, fe­lü­le­tes kap­cso­la­to­kat fut­tat­nak, foly­ton fel­do­bot­tak, csil­log­nak, vil­log­nak, leg­fel­jebb a zu­ha­nás­tól ret­teg­nek. Csak­úgy, mint az egye­dül­lét­től, az üres­ség­től. Füg­get­len­nek sze­ret­nék tud­ni ma­gu­kat, de va­ló­já­ban na­gyon is függ­nek a kül­vi­lág­tól, az elis­me­rés­től, a vissza­jel­zés­től, a lát­sza­tok­tól.

Ho­lisz­ti­ku­san szem­lél­ve a ben­nünk műkö­dő el­len­té­tes erők­et, re­mé­lem, az Ol­va­só nem ar­ra gon­dol, hogy va­la­mi­fé­le ki­lú­go­zott, egyön­te­tű, uni­for­mi­zált vi­sel­ke­dés­ről írok. Re­mé­lem, si­ke­rült a fi­gyel­met az ön­sza­bá­lyo­zás, a har­mo­ni­zá­ló­dás irá­nyá­ba for­dí­ta­nom. Mert ha az el­len­té­tes in­dí­té­ka­ink nem ön­sza­bá­lyo­zód­nak, hi­he­tet­len idő­igé­nyes játsz­má­zás­ba öl­het­jük éle­tün­ket, ame­lyek nem­csak vé­get nem ér­nek so­ha, de iga­zi nye­re­sé­gük sincs.

Ve­gyük pél­dá­nak a hű­ség/hűt­len­ség in­dí­té­kait: hány­szor lát­hat­juk, hogy a szen­de szű­zies hű lé­lek hi­he­tet­len szív­ti­pró hűt­len­be sze­ret be­le, eh­hez kö­tő­dik.

Árnyékhordozók

A hűt­len­nek is jól jön egy min­dig meg­bo­csá­tó, sza­va­hi­he­tő, be­fo­ga­dó, aki­re rá­pa­kol­hat­ja ki­len­gé­se­i­nek fá­ra­dal­mait, aki­nek el­sír­hat­ja az ő nagy ön­saj­ná­la­tos bol­dog­ta­lan­sá­gát, se­be­it, ame­lye­ket por­tyá­zá­sa­in kap. A hűsé­ges pe­dig meg­hall­gat­ja őt ab­ban a hi­szem­ben, hogy ilyen bi­zal­mas, in­tim társ­ra, mint ami­lyen ő, so­ha nem fog a hűt­len­ké­je ta­lál­ni.

Egy­más ár­nyék­hor­do­zói ők. Az­zal lán­co­lód­nak össze, hogy a má­sik­ban, il­let­ve azon ke­resz­tül pró­bál­ják ki­él­ni azt a ré­szü­ket, amely rejt­ve van a tu­da­tuk elől. Ugya­nígy ár­nyék­hor­do­zók azok a part­ne­rek, ahol az egyik mond­juk si­ke­res művész, a má­sik pe­dig el­tart­ja őt. Olyan ér­te­lem­ben si­ke­res, hogy eset­leg hí­res, de le­ga­láb­bis fő­fog­lal­ko­zá­sú művész.

De még meg­le­pőbb tör­té­ne­tet bo­goz­tunk ki nem­ré­gi­ben az ef­faj­ta ket­tős­sé­gek kül­vi­lág­ban va­ló tü­krö­ző­dé­sé­ről:

Egy fia­tal nő azt me­sél­te, hogy ba­rát­ja annyi biz­ton­sá­gi zá­rat sze­rel­te­tett fel a la­ká­sá­ra, ami számá­ra ért­he­tet­len. Ő en­nek ép­pen az el­len­ke­ző­je. Leg­szí­ve­seb­ben so­ha nem zár­ná be az aj­ta­ját. Ami­kor ki­csit mé­lyebb­re men­tünk a tör­té­net­ben, ki­de­rült, hogy ra­biá­tus ap­ja elől gye­rek­ko­rá­ban gya­kran ki­me­ne­kül­ni kény­sze­rült a la­kás­ból. Ta­lán eb­ből fa­kad a nyi­tott aj­tó.

– Ezek sze­rint ma­gá­nak a ki­tör­és­re van szük­sé­ge, míg ba­rát­ja az il­le­ték­te­len be­tö­rők­től tart. Mind­ket­tő az én­vé­de­lem­mel függ össze – össze­gez­tem a frap­páns tör­té­ne­tet.

Ellentétes indítékok

Sok el­len­té­tes in­dí­té­kot kell össze­dol­goz­nunk éle­tünk so­rán. Oly­kor az asz­tro­ló­gia is ren­ge­te­get se­gít ezen, il­let­ve vi­lá­gít meg.

Ha pél­dá­ul va­la­ki­ben a Rák és Ví­zön­tő ér­de­kelt­ség áll fenn az aszcen­dens és a Nap hely­ze­te vo­nat­ko­zá­sá­ban, biz­tos, hogy ren­ge­te­get fog küz­de­ni a csa­lád­cen­tri­kus Rák-ra­gasz­ko­dá­sá­val és a hi­he­tet­le­nül erős Ví­zön­tő-füg­get­len­sé­gé­vel

Sok csap­dát rejt ma­gá­ban, ha úgy pró­bál­ja össze­dol­goz­ni, hogy vál­to­gat­ja a két in­dí­té­kot. Mond­juk anya lesz, de há­zas­sá­gon kí­vül és tit­kos kap­cso­la­tok­kal ad­re­na­li­zál­ja ma­gát. Egy ilyen pend­li­zés, csi­ki­csu­ki­zás, ön­ál­ta­tás és meg­bíz­ha­tat­lan­ság a leg­több eset­ben vég­te­le­ní­tett nya­valy­gás­sá vá­lik a meg­ol­dás he­lyett. Egy ör­dö­gi kör­ré, amely csak a hi­á­nyál­la­po­tot ál­lan­dó­sít­ja: a Rák hi­á­nya a vál­toz­ta­tás­hoz szük­sé­ges koc­ká­zat vál­la­lá­sá­ban van, a Ví­zön­tő hi­á­nya a füg­get­len­ség il­lú­zió­já­hoz kö­tött. A hi­ány pe­dig csak töb­blet­tel egyen­lít­he­tő ki. A dol­gok a mély­ben egy­sze­rűb­bek, mint a fel­szín kon­fúz bo­nyo­lult­sá­gá­ban. A pszi­cho­szo­ma­ti­ka a be­teg­sé­gek lel­ki okait igyek­szik ki­ku­tat­ni, hogy mi­től be­teg­sze­nek meg a szer­vek. De hogy mi­től be­teg­szik meg a lé­lek, az to­vább­ra is nyi­tott kér­dés ma­rad.

Fotó: Shutterstock