Szakralitás

Miként a fény a felületeken megütközvén árnyékot vet, úgy a szavak is előhívják poláris párjukat a tág jelentéshorizonton.

A szent a profánt hívja elő. Mircea Eliade (1907-1986) azonos című művében erről igen részletesen ír. A polaritás dinamikáját folytonosságban megtapasztalhatjuk. Dr. M. Scott Peck pszichiáter a szeretet pszichológiája mellett a gonoszság lélektanával is kénytelen volt foglalkozni. E témában írt művei magyar fordításban is hozzáférhetők. Arra is rengeteg példát láthatunk, hogy az ártatlanság, a szelídség, a védtelenség olykor kegyetlen brutalitást vált ki az emberekből. Ilyen például a Caspar Hauser története. Nagyritkán a szeretet hullámhosszán is sikerül együttrezegnünk. Délben, amikor a nap felettünk jár, rövidebb az árnyékunk, vagy szinte nincs is. A beszédben is együtt lehet ily módon a jel és jelentés, a kommunikációban a szándék és az üzenet, és a felek között kölcsönös megértés alakul ki.

A szavak devalvációja is probléma az emberi érintkezésben: egyfelől elhasználódnak, elcsépelődnek, másfelől új, korszerű jelentést vesznek fel. Így van ez a szellem szóval is. Bár a pneuma/psziché/szóma világos egységet és egyben elkülönültséget sugall, a lélek és szellem sokszor összemaszatolódik a köznapi használatban. Például az adminisztratív munka is szelleminek számít a kétkezi munkához képest, vagy a mentális, gondolkodási lélekmunkát is szelleminek mondjuk az érzelemhez és akarathoz viszonyítva. Mindezen meggondolások alapján kötjük témafűzésünket a szakralitás kifejezéshez, utalván ezzel az emberi mentális szférán túli istenibb szférára. A szent az, ami isteni. Vagyis több és más, mint az emberi eszme. Minden szentség Istenből ered. Az igazi szentség valamiképpen isteni tulajdonság. A teremtett világ, vagyis a természet és mi, emberek a hétköznapok vagyunk az ünnepekhez képest, származtatott szentségekkel rendelkezhetünk csupán. A szakralitás ezt a származtatott jelleget fejezi ki. Személyek, tárgyak, helyek, idők, történetek és történések szent jellegét.

A Szentírásnak mind az ó-, mind az újszövetségi részében megtalálhatjuk ezt a gondolatot. Mózes égő csipkebokor látomása és a pünkösdi Szentlélek kitöltésének élménye egyértelműsíti a szentség Istennel kapcsolatos mondandóját. Az idők folyamán a történelemben és a modern életben még összetettebb jelentés és valóság lett: mint életszentség kiterjed a családi, társadalmi, gazdasági élet egészére; etikai követelményeket támaszt; kultikus előírásokban érvényesül; magasabb képességeink formálója, mint a létezésbe vetett hit biztonsága, öntudatunk ereje, a legyőzhetetlen remény vagy a szeretetre való képesség; és minden megszenteltség, amely az adományokra, igaz tettekre, helyes magatartásra vonatkozó megerősítés.

A példaadással való nevelés, a tanítás és gyógyítás az ősi időkben a papok szent tevékenysége volt. A folytonos szekularizáció folyamatában időlegesen szétvált az orvosi, pszichológiai és papi praxis. A mai időkben már olyan nagy a részletekben való elveszés veszélye, hogy megindult az egységesedés folyamata. A káosz, a zavarodottság és viszonylagosság útvesztőiben újból és új módon kell az eget a földdel összekötni. A vízszintes, mennyiségi és meddő terebélyből a függőlegesbe kell emelkednünk, rá kell találnunk a szent dimenzióra.

A függőlegesség, a rend-struktúra-hierarchia egyik egyetemes jele a Ven király rajza:

A világtengely abszolút jel, a három kozmikus szintet köti össze. Ontológiai rendet fejez ki, ahol a szintek elkülönülnek, minőségi különbséget jelölnek, de átjárhatók.

Ha elvész a szakrális dimenzióval való kapcsolat, a világban való létezés is lehetetlenné válik.

Világtengelyt létrehozni az isteni mű szentségében való részesedést jelenti. Az oszlopok, obeliszkek, a templomtornyok és egyéb építmények mind ezt jelképezik. Egy egyszerű létra csakúgy, mint minden egyes fa az út szélén, a kertekben vagy erdőkben. Bármilyen kicsi is, a teljességet hordozza, a rendezett világot. Mint ilyen imago mundi.

A világteremtés archetípusa munkál az emberi alkotásokban. Látható ez olyan építményeknél, mint például a piramis, amely a Bika kultúrperiódus világépülete. A római kultúrát a Colosseum éppúgy kifejezi, mint a katedrálisok a keresztény eszmeiséget. A templomok földöntúli mintájának szakrális/sérthetetlen/égi mintája van. A szent elválaszthatatlan attribútuma a sérthetetlen, amely az isteni tökéletesség hordozójára utal. Ugyanez az égi minta mondható el a történelem nagy városaira, mint például Ninive.

De egyes bútorokban is megidéződik a kozmológiai szerkezet, ilyen a tabernákulum.

A munka szakralitásáról sem szabad elfelejtkeznünk, amely nemcsak a világalakítás része, de a tapasztalati tanulásunké is.

Az iparosodás óta a földművelés, ételkészítés, szövés és sorolhatnók, alig-alig őrzi a megszentelt tevékenység nyomát. De soha nem fog eltűnni a világból teljesen. A jelenlegi gazdasági világválság is a szakralitás negligálásáról szól. Mindig élnek a földön a szent hagyományokat őrző emberek, közösségek. Hamvas Béla szavaival: szakrális szubjektumok mindig voltak:

akik eszköztelenül sugározzák a belső erőt,

akik újrafogalmazni képesek azt, ami itt és most történik,

akik élik az igazságot és nem csupán szólnak arról.

Lét = valóság = szentség = áldás.

De ne akarjuk meghatározni a szakralitást, hanem lássuk be, hogy az definiál mindent.