A vonások jelentéséről – Hogyan tovább?

A. M. jó ide­je bi­zony­ta­lan. Úgy ér­zi, „nem tör­té­nik kö­rü­löt­te sem­mi”. Né­ha tü­rel­met­len, dü­hös, in­ge­rült. Kí­ván­csi volt az oká­ra, s meg­kér­dez­te a Jós­köny­vet: „Ho­gyan to­vább?”

A „Be­fo­ga­dó” – ír­ja – azt ta­ná­csol­ja, hogy vár­jak, le­gyek tü­rel­mes, le­gyek sün­disz­nó, ne ke­ve­red­jek ve­re­ke­dés­be – az irány­jel vi­szont, a Szem­be­sü­lés azt mond­ja, hogy el­jött a tett pil­la­na­ta, le­szá­mol­ha­tok pro­blé­mám mé­lyen meg­bú­vó oká­val.

Csak én ér­zek el­lent­mon­dást?”

A. M. kér­dé­se alap­kér­dés.

A vá­lasz pe­dig a kö­vet­ke­ző: a sors­fe­la­dat az alap­jel­ben rej­lik. Ezt kell min­de­ne­ke­lőtt meg­ol­da­ni. Itt te­hát az oda­adást. Ami­kor A. M. azt ér­zi, hogy „nem tör­té­nik kö­rü­löt­te sem­mi”, azért van, mert nem oda­adó. Tü­rel­met­len. Nem ér­zi, hogy ép­pen eb­ben a sem­mi­ben ér­le­lő­dik lel­ke és sor­sa is. Lép­ni akar, „sor­spá­nik­ban” van, úgy ér­zi, ten­ni ké­ne vég­re va­la­mit ép­pen ak­kor, ami­kor a tü­re­lem és alá­zat tan­fo­lya­mát jár­ja.

Rá­adá­sul – ami­ről so­kan meg­fe­led­kez­nek – itt van­nak a vál­to­zó vo­na­lak is!

Az 1., a 4. és a 6. Mi­cso­da di­na­mi­ká­ja van en­nek a passzív hely­zet­nek! Az 1. a ké­tely­ről be­szél, a 4. az erő hi­á­nyá­ról, a 6. pe­dig már a passzi­vi­tás el­le­ni vad lá­za­dás­ról.

A vál­to­zó vo­na­lak ar­ról árul­kod­nak, hogy ben­ső bé­kes­ség he­lyett ráz­za a za­blá­ját, ki akar tör­ni, de nem tud­ja, ho­gyan.

En­nek a ki­tör­és­nek pe­dig nincs itt az ide­je.

Egy­részt mert nem tud­ja még, mi az, ami tü­rel­met­len­né te­szi (1. vo­nal), más­részt erőt ké­ne gyűj­te­nie hoz­zá, har­mad­részt pe­dig idő­sze­rűt­len pil­la­nat­ban és fő­leg hisz­té­riá­val nem le­het meg­ol­da­ni sem­mit. Fő­leg ak­kor nem, ha sors­fe­la­da­ta most a tü­re­lem és az oda­adás. Ez nem le­het fog­csi­kor­ga­tó tü­re­lem és kény­sze­re­dett oda­adás. Eb­ben meg­nyug­vást, bé­kes­sé­get, jóér­zést kell ta­lál­ni – ak­kor len­ne a fe­la­dat meg­old­va. Nem kí­vül kell oda­adó­nak len­ni, ha­nem be­lül. Lel­ke mé­lyén. Ha csak kí­vül oda­adó – va­gyis kép­mu­ta­tó mó­don –, at­tól még be­lül fe­szült ma­rad, tü­rel­met­len és nyug­ta­lan.

Már­pe­dig a Ji-king el­ső­sor­ban a lel­künk di­na­mi­ká­já­ról be­szél.

Itt meg­lát­ta A. M. lel­ké­ben a fe­szült­sé­ge­ket.

Be­lül sza­lad – és kí­vül áll.

A vá­lasz te­hát el­ső­sor­ban az, hogy jó az, hogy most nem tör­té­nik sem­mi.

Ezt kell meg­ér­te­nie, s tu­da­to­sí­ta­ni ma­gá­ban.

És le­ál­lí­ta­ni a ben­ső mó­kus­ke­re­ket!

Nem könnyű.

Én, mi­kor ha­son­ló ta­ná­csot kap­tam, nem tud­tam meg­csi­nál­ni.

Be­teg let­tem utá­na – in­flu­en­zás – és az ágy­ban ta­nul­tam meg, kény­sze­rűés ki­véd­he­tet­len hely­zet­ben azt, amit a Jós­könyv ta­ná­csolt, s amit „sza­bad­lá­bon” nem tud­tam meg­ta­nul­ni, hogy passzív­nak len­ni most: sors­fe­la­dat.

Né­ha jó lec­ke egy be­teg­ség.

A Jós­könyv azon­ban ar­ra va­ló, hogy ne a be­teg­sé­gek, ha­nem a böl­csek ta­nít­sa­nak ben­nün­ket.

A böl­csek elő­re lát­nak – pon­to­sab­ban a je­len csí­ráit lát­ják, me­lyek­ből a jö­vő szü­le­tik, s mi­vel ezek a csí­rák még szel­le­mi­ek és csak a le­he­tő­sé­gek vi­lá­gá­ban lé­tez­nek, vál­toz­tat­ni le­het még raj­tuk. Kí­vül az­zal szem­be­sü­lünk majd, amit be­lül nem tud­tunk meg­ol­da­ni.

No most azt, hogy va­la­ki be­lül ké­pes-e meg­ol­da­ni a sors­fe­la­da­tát, nem lát­ni elő­re.

Ez nincs de­ter­mi­nál­va, s ily mó­don a könyv nem jö­ven­dőt mond, ha­nem jö­vőt ja­va­sol – ezért Jós­könyv.

Hogy A. M. ké­pes-e át­él­ni a szél­csend ere­jét, tu­da­to­sít­ja-e ma­gá­ban, hogy ez most a be­fo­ga­dás és csen­des érés idő­sza­ka, vagy egó­já­nak fe­szült­sé­gei oly erő­sek, hogy tet­tre, rob­ba­nás­ra kész­te­tik, azt nem le­het meg­mon­da­ni, mert tő­le függ.

A lel­ki rönt­gen­ké­pünk di­ag­nó­zi­sa min­de­n-e­set­re meg­van: lát­juk a tu­dat­lan­sá­got, a fe­szült­­ség­gó­co­kat és a vad, ben­ső kész­te­té­se­ket, me­lyek a sor­sa el­len mű­köd­nek, de hogy mennyi­re ké­pes ön­ma­gá­val bán­ni, fe­szült­sé­ge­it meg­sze­lí­dí­te­ni s az el­fo­ga­dás­ban mély­sé­ges meg­nyug­vást ta­lál­ni, azt nem le­het elő­re meg­ít­él­ni.

A vál­to­zó vo­ná­sok rend­kí­vül fon­to­sak!

Azok­ban rej­lik a drá­ma.

Ott fe­szül­nek, gyűl­nek, pat­tan­nak ki, ol­dód­nak meg vagy szo­rul­nak görcsbe azok a té­mák, me­lye­ket az alap­jel mint sors­fe­la­da­tot mu­tat fel a kér­de­ző­nek.

Eb­ben a jós­lat­ban va­la­ki a Be­fo­ga­dás misz­té­riu­má­val küsz­kö­dik.

Nem hagy­ja ma­gát oda­ad­ni – nem tud el­fo­ga­dóvá vál­ni.

In­nen a fe­szült­ség, a bi­zony­ta­lan­ság, és az árul­ko­dó meg­jegy­zés, hogy „nem tör­té­nik sem­mi!”

Ezt min­dig oly­an­kor él­jük át, ami­kor azt hissz­ük, hogy ha passzí­vak va­gyunk, le­ma­ra­dunk az éle­tün­kről.

A leg­na­gyobb dol­gok ép­pen a passzív ál­la­po­ta­ink­ban tör­tén­nek.

Pél­dá­ul a meg­ter­mé­ke­nyü­lés mind tes­ti, mind szel­le­mi ér­te­lem­ben.

A női, asszo­nyi, anyai lét má­gi­á­ja ép­pen eb­ben a passzi­vi­tás­ban van. Ha­tal­mas erő ez ak­kor, ha va­la­ki is­me­ri már és él­ni tud ve­le.

Ez a „ne avat­kozz a fo­lya­mat­ba!”, „hagyd, hogy ma­gá­tól ala­kul­jon!” bölcs tak­ti­ka a leg­ne­he­zebb fe­la­dat ma­nap­ság, pon­to­san azért, mert mint a kér­de­ző, egész vi­lá­gunk te­li van túl­fe­szült, disz­har­mo­ni­kus jang erők­kel.

Ab­ban a tév­hit­ben élünk, hogy a csönd­ben nem tör­té­nik sem­mi.

Pe­dig csa­kis a csönd ter­mé­keny.

És csa­kis az alá­zat erős.

Az alap­jel fe­la­da­ta: dön­tő!

És utá­na mind­járt a vál­to­zó vo­ná­sok di­na­mi­ká­ja.

E ket­tő együtt je­len­ti a jós­lat alap­ve­tőüze­ne­tét.

A jós­lat har­ma­dik ré­szé­ről, az irány­jel­ről – va­gyis, hogy mi kö­vet­kez­het eset­leg min­deb­ből – a kö­vet­ke­ző szám­ban be­szé­lek majd.