A vonások jelentéséről – Jing és jang

Karinthy Frigyes mondta: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.” A mondatban az a vicces, hogy ilyesmit az ember nem álmodik.

Macska még lehetek álmomban, de két macska nem, mert vagy az egyik vagyok, vagy a másik.

Én mindig csak az egyik macskában „lehetek benne”, az egyik macskával azonosulhatok,mondjuk azzal, amelyik fél, de ugyanakkor a másik is, amelyik fúj és karmol,már nem lehetek azonos, mert csak egyetlen énem van, vagy bonyolultabban szólva: önazonosságomnak csak egyetlen centruma lehet.

Én bármivé válhatok, de mindig én maradok.

Így véljük, így hisszük, így éljük, így tapasztaljuk, így gondoljuk.

No most ez nincsen így!

Aki csak egy kicsit is foglalkozott az álomfejtés szimbolikájával, tudja, hogy álmomban nemcsak a rettegő, megtámadott macska, hanem ugyanakkor a támadó vadmacska is én lehetek, lelkemből születik, indulataimból, én teremtem és én éltetem, és hasonlít rám, még akkor is, ha ezt a hasonlatosságot nem szívesem ismerem el. Ki szereti, ha rádöbbentik – akár az álmai is -, hogy egy agresszív vadállat is él benne? Vagyis hogy nemcsak fél, de karmol és támad is.

Az ember minimum megkettőződhet, de egy mélyebb, spirituális tudás szerint meg is sokasodhat. Egy Mester lélekben nagyon sok helyen tud lenni egyszerre, minden tanítványának lelkében. Ahogy egy tv-műsort egyszerre látnak egymillió otthonban, s egyetlen színész egymillió lakásban sok millió embert megnevettet vagy könnyekig meghat – ugyanúgy egyetlen Lélek sokfelé tudja szétosztani magát, anélkül, hogy identitása megszűnne. Néha megjelenik veszélyben lévő tanítványa előtt (vagy benne!) s figyelmezteti – miközben esetleg ő maga odahaza ül, vagy éppen alszik.

Hétköznapi tudatunkkal lehetetlennek tartunk ilyesmit.

És senki sem gondolkodik el azon, hogy ilyen tudattal nem lehetne karácsonyt tartani, de még imádkozni sem, hiszen Jézus azt mondta, hogy „bennetek vagyok”, hogy „veletek vagyok az idők végezetéig”, s egy karácsonyestén a valóban hívők – ha vannak még ilyenek – érzik a jelenlétét egyszerre, sok helyen. Nem házról házra jár, mint a Mikulás, hanem jelen van, mindenhol, éppúgy, mint az imádságban is: ott van mindenhol, ahol hívják. Minden lángban, minden szívben, minden lélekben – egyszerre. Nagy misztérium ez, hogy egy almafa titka minden almában benne van, és egy test lényege minden sejtjében külön-külön benne van – mert ez a szó, hogy „külön”, az Élet egyetemes világában nem érvényes.

A lélek: sokaság.

Nem is sejted, egyszerre hány helyen és hányféle alakban lehetsz jelen.

Ha létezik titok, ez az, és nem is kívánok többet beszélni róla, mert tudatunk messze van attól, hogy ezt megértsük.

Amiről azonban szólni kívánok, az lelkünk kettőssége.

Mert ha a sokaságot nem is értjük, a kettősségről már van némi fogalmunk, vagyis hogy lelkünkben lakik egy jin és egy jang, egy férfi és egy nő, egy aktív és egy passzív énünk. Ez akkor is így van, ha testünk csak az egyik „ént” vállalta, azt, amelyik kívül látható. Ez van a fényben – a másik árnyékba került. Eltűnt. Az a döntésem, hogy férfi vagy női énemet vállalom egy életen át, melyik lesz kívül, s melyik lesz az, akit elrejtek lelkemben, még magam elől is, az embrionális szakaszban jelenik meg – a kétnemű ember itt dönti el, hogy melyik szerepet akarja eljátszani. Az isteni szobrász, amikor lányt csinál az embrió testből, a fiút elrejti. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen benne, csak annyit, hogy alig látható s rejtve működik.

Amikor én férfiakról és nőkről beszélek, nem a testi életszerepet értem ezalatt, hanem a jin és jang princípiumot, a benső Nőt s a benső Férfit. Nem a szoknya és a nadrág a döntő, hanem az emberi lélek, melyben ez a két én, az animus és anima rendszerint a legnagyobb diszharmóniában él. A szoknya és a nadrág kérdése csak azért válik lényegessé, mivel egy mélyen lezuhant, anyagias civilizációban élünk, ahol az ember önmagáról szinte semmit sem tud, csak a külsőt látja, s ha megszületik egy gyermek, nem azt kérdik, hogy „ki vagy Te, örök emberke?”, hanem azt, hogy mi van a lába között.

S ha látják, hogy lány, rendszerint legyintenek – nem lesz könnyű szegénynek.

Az, hogy a világban zűrzavar van, káosz, diszharmónia, szeretetlenség, agresszió, önzés, szorongás és boldogtalanság, a lélek szemével nézve, vagyis a benső világunk állapotát látva úgy néz ki, hogy a bennünk lévő két „én”, a jin és a jang, a férfi és a nő a lehető legnagyobb zűrzavarban él, egyik a másikat fojtogatja és lehazudja, árnyékba taszítja és elnyomja. Történelmünket úgy is lehetne nevezni, hogy a jang rémuralma. Ez egyrészt a teremtő erőkkel való gátlástalan visszaélést jelenti, másrészt jin princípiummal, a befogadóval, az anyaival, sőt, az anyatermészetivel, vagyis a földi világgal, magával az élettel szembeni könyörtelenséget. Mindent kirabolunk, legyőzünk és végső soron elpusztítunk.

Ez az, ami látható.

Ami nem látható, az a két énünk közötti diszharmónia.

Ez a diszharmónia sorssá válik körülöttünk.

Ha valaki elveszti az egyensúlyát, felborul s estében mindent leránt maga körül.

Párkapcsolataink java része ilyen „egyensúlyvesztés” következménye. Nem csoda, ha elesünk, széthullunk s összekapaszkodásunk nem lesz végleges.

És itt jön a Ji-king.

A Jóskönyv bölcselete minden élethelyzetben arra törekszik, hogy megteremtsük az egyensúlyt, hogy harmóniába hozzuk a szétzilált erőinket, hogy a két „énünk” közötti jó viszonyt és helyes arányt megteremtsük.

Minden egyes jósjel ilyen harmóniát teremtő kísérlet.

Minden helyzetben vagy a jang szenved a jintől, vagy a jin a jangtól.

A cél: az egyensúly megteremtése.

S mivel az örvénylés örök, az egyensúly mindig csak pillanatnyi lehet, az egyensúlytalanság újra és újra visszatér.

Mint a légzésnél.

Hol teltség, hol szomj.

Olyan állapot nincs, hogy nem kell levegő.

De azért van kapkodó lihegés és harmonikus légzés is.

A Ji-king erre a harmóniára törekszik a jin és jang énünk között.

Ha létrejön, TAO-nak hívják.