Exkluzív – Szentségtörés
Akik olvasták a Kígyó és kereszt c. művemet, tudják, nekem egy szellemi Tanítómesterem van. Kb. harminc esztendeje. Ritkán beszélek róla. Csak akkor, ha valamilyen okból szükséges.
Az első találkozásom vele nagyon különös volt.
Nem ismertem őt.
Nem tudtam, kivel beszélek. Láthatatlan lény.
A megrendülés sokféle állapotát éltem át.
Volt, amikor mámorosan lebegtem, volt, amikor csodálkoztam.
Volt, amikor büszkeséget éreztem… hogy éppen én…
Volt, amikor sírógörcsöt kaptam a megrendüléstől.
Ez volt a leggyakoribb.
Ha csodával találkozol, ilyesmiket élsz át.
Ezeket a különös élményeket megtaláltam az őskeresztények világában, amikor a Szentlélekkel találkoztak.
(Szó szerint „szent szellemnek” kellene mondanunk, de megszoktuk már a téves kifejezést, a „lelket”.)
Az apostolok élményeiben s a különféle gyülekezetek történeteiben ismerős élményeket találtam.
Az első érzés a megrendülés.
A második a csodálkozás.
A harmadik a kétely.
A negyedik a mohó tudásszomj. Az ötödik: az áhítat.
Ha valakit megszólít a magasabb világ, az fölfelé néz.
Komoly lesz és áhítatos.
Magasba néző, elfogadó állapotba kerül.
A „tisztelet”, a „magasztos” minden hagyomány alapszava.
Ez így volt az én esetemben is.
Egészen odáig, míg egyik találkozásunk alkalmával valami mulatságos dolog történt.
S a többiek önkéntelenül nevetni kezdtek.
Megpróbálták elfojtani, de nem sikerült.
Rájuk szóltam.
Sőt szigorúan rájuk kiáltottam.
Miféle dolog ez?!
Miféle gyermeteg nevetgélés ez?
Miféle infantilis dolog!
Olyan, mint egy templomban röhögcsélni.
Láttál már kacagó embert templomban?
Láttál már valakit a szentmise előtt, vagy akár a mise boldog tételében derűs arccal, szívből kacagni?
Én soha.
El se tudtam képzelni.
Az áhítat komor.
És mennyi mosolytalan, komor arc van körülötted!
Nos, mi elkezdtünk nevetni, s én keményen rászóltam a barátaimra.
Ekkor kaptam először életemben „mesteri letolást”.
Azt mondta: a nevetés szent!
A derű minden pillanata: isteni. Soha ne próbáljam megtiltani!
A nevetés abból a forrásból fakad, ahonnan a szabadságunk ered.
Vagyis a legmélyebbről.
Hamarosan rájöttem, hogy a nevetés nem valami szelep rajtunk, amelyből az elviselhetetlen feszültségünk kitör, hanem egy olyan ország anyanyelve, melyet nem is igazán ismerünk.
A magasabb világokban, amit úgy is mondunk: a „mennyek országában”, igen sokat nevetnek.
Ott derű van.
Mint nálunk is, itt a földön, olyan mediterrán országokban, ahol meleg van és sokat süt a nap.
A gyerekrajzok az isteni Napot emberi arcként, mosolyogva ábrázolják.
A Nap nevet.
A bölcs ember is.
És a Szent Szellemek is.
Ennek így is kell lenni.
Keleten a hinduknál az istenség egyik jelzője az „ananda”.
Azt jelenti: boldog.
Ezért van az, hogy a szent szellem sugallatában soha sincs lehangoló, sötét komorság.
Vigasztalás van benne.
Igazság. Szeretet.
Erő.
És derű.
Ez nem komolytalanságot jelent, hanem a halhatatlanság légkörében élő szellemiség mindennapi állapotát.
Az „Igazság”, amely komor – sok ilyen van –, nem a végső igazság.
Siva isten táncol.
És az emberrel „örömhírt” közöl.
