Válaszol a Jóskönyv – Az első kérdés

Helyre kell hoznom egy hibámat, melyet a Jóskönyv írása során követtem el, és sok tévedésre ad okot.

Azt írtam a fedőlapra:

„Jóskönyv, mindennapi használatra”.

Én ezt nem úgy értettem, hogy mindennap használni kell, hanem úgy, hogy a Ji King valaha királyok tanácsadója volt, akik az ország sorsát illető kérdésekben fordultak a könyvhöz – egy időben pedig, talán Ven király óta az egyszerű emberek könyve lett, akik hétköznapi kérdésekben is fordulhattak hozzá.

Volt egy pillanat, amikor ez a szakrális tudás közkincscsé vált, s az emberek sorsbeavatásának a

kézikönyve lett. 

Nem veszélytelen, amikor egy szakrális tudás profán kezekbe kerül.

Kínában valaha mégis ez történt.

Azt mondták, talán a könyv szelleme (sen) majd segít értelmezni a jósjeleket.

A „sötét korban” máshol is előfordult már hasonló.

Például Jézus esetében.

Ő sem a rabbikra, még csak nem is a tanítványaira bízta az emberi lelkek vezetését, hanem az Igazság Szellemére (Pneuma hagion), vagy a Szent Szellemre (Spiritus sanctus. Hibás, de meghonosodott fordítással: Szentlélek.)

Magukat a tanítványokat is a Szent Szellem irányítására bízta. Óva intette őket, nehogy szorult helyzetekben csak a saját fejükre hallgassanak.

Ahogy élő guru nélkül nincs hindu tanítvány és tan, mert csak döglött könyvtudás marad, úgy a Szent Szellem sugallatai nélkül nem létezik kereszténység, és a Sen, vagyis „segítő szellem” nélkül nem működik a Jóskönyv sem.

A „mindennapi használatra” félrevezette az olvasóimat.

Talán azt kellett volna írnom, hogy „hétköznapi használatra”.

Nem kell, és nem is lehet a könyvet mindennap használni.

Ha kapsz egy jósjelet, azon dolgoznod kell, és amíg nincs megoldva, nem szabad kérni másikat.

Egyik barátom több mint húsz évvel ezelőtt kapott egy jóslatot, s mivel a mai napig nem tudta még megoldani, több mint húsz éve bukdácsol, botorkál sorsa labirintusában, s nem találja a kijáratot.

A Sereg jelét kapta, mely elmondta, hogy nagy sorsfeladatok előtt áll, sürgősen találja meg belső

Vezérét, mert különben csatát csatára fog veszteni.

És ez sajnos be is következett.

Nem találta meg önmagát, most is keresi még, de már sokkal nehezebb körülmények között, mivel sok bukást és kudarcot és csatavesztést megélt már.

Nekem volt valaha egy perem, mely több mint tíz esztendeig húzódott.

Hol fönn, hol lent voltam.

Hol a győzelem, hol a teljes csatavesztés előtt álltam.

Ezalatt a tíz év alatt számtalanszor kérdeztem a Jóskönyvet, mitévő legyek.

Hol bizakodó, hol pánikba esett lélekkel.

A válaszok egy egész füzetet töltöttek meg.

Végül kiderült, hogy az igazi válasz az volt, amit a per kezdete előtt, az első kérdésemre adott.

A legelején kapott válasz az irányadó!

Amikor indul az egész.

Csak az őskérdés a fontos.

Az első.

Abban rejlik az egész sorsfeladat iránymutatása és rejtett genetikája.

Ha elolvasod az előző oldalon lévő cikkemet, megérted, miért.

Mert a kezdetben benne van már minden.

A közepe és a vége is.

És főleg az a sorsfeladat, mely ekkor indul.

Mindaz, ami ezután történik, már csak egy robogó folyam számos kitérője, akadálya, torlódása vagy szabad robogása.

De a folyó sorsa a forrásnál dől el.

Ahol még nem látszik semmi.

Ezért mindig az első válasz a fontos.

A legelső kérdésed.

És ez addig van érvényben, amíg a sorshelyzet le nem fut – pontosan szólva addig, míg a helyzetet vagy megoldod, vagy elbuksz benne.

Hogy ez mennyi ideig tart?

Nem tudni.

Barátomnál már több mint húsz esztendeje, és még most is tart.

Nálam tíz esztendő alatt lefutott.

A per vége nyilvánvalóan jelezte, hogy a dolgok teljesen kibomlottak.

Vannak olyan sorsdrámák, melyek egy napig tartanak, és vannak olyanok is, főleg családra vonatkozó kérdések, melyek a hagyomány szerint generációkon is áthúzódhatnak.

Az idő itt nem a mi fogalmaink szerint áramlik.

„Egy nap annyi, mint ezer esztendő” – s ezer esztendő, mint egy nap” – mondja az Írás.

De a lényeg: az első kérdés.