Válaszol a jóskönyv – Kínai harcmodor
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Ji King taoista alapokon áll, és olyan harcmodort javasol, ami a mi egocentrikus személetünktől idegen.
A 43-as jelt úgy is fordítják, hogy Elszántság. Áttörés.
Erős vagy! Fényes vagy!
Emelkedsz! Már csak egyetlen – de nagyon veszélyes – akadály áll az utadba.
Ezt kell legyőzni.
Elszántan.
Bátran.
Ez az akadály vagy negatív erő lehet, hogy benned van.
A lelkedben.
De az is lehet, hogy a külső körülményeidben.
Ilyenkor rendszerint azt szoktunk csinálni, hogy nekiugrunk.
Megtámadjuk és legyőzzük, hiszen erősebbek vagyunk.
Az elszántság és az áttörés a bátor kitámadást jelenti.
Az ego így működik.
Itt azonban éppen egy olyan sötét erőről van szó, ami magának az egónak az ereje.
Hozzá tartozik s addig él, amíg az ego.
Csakis azt várja, hogy nekirontsanak.
És akkor – mint a sarokba szorított patkány – legyőzhetetlenné válik.
Én ezt a jósjelet az „Eltávolítás, elterelés” szóval fordítottam.
Egy veszedelmesen áradó folyó erejét egy csatorna kiásásával lehet elterelni és megszüntetni.
Nem kell küzdeni ellene. Nem is lehet.
Van egy kínai kifejezés: vu-vej.
Ez nem-cselekvést jelent.
A nem-cselekvés művészete ilyen csatorna ásását jelenti.
Hogyan kell ezt?
Először is föl kell ismerned a „gonoszt”.
Eddig csak lappangott. Lehazudta magát.
Most már tudsz róla.
Látod.
Meg tudod nevezni.
De nem szabad nekimenni!
Ugyanis a negatív erő éppen erre vár.
Ki akar ugrasztani.
Ne tedd!
Fáraszd ki inkább.
Hagyd, hogy ő támadjon, és használd ki az ő erejét.
És – most már a mi nyelvünkön mondom – hagyd, hogy Isten segítsen.
Hagyd, hogy a láthatatlan világ, mely már veled van, segítsen, vezesse az elmédet, a karodat, az egész lényedet.
Ne akarj győzni!
Elégedj meg azzal, hogy ő veszít.
Ő – vagyis a kívül-belül élő negatív erő.
Ellenállás nélkül ugyanis ezek a negatív erők elsorvadnak.
Ezért keres az ördög mindig ellenséget, mert ha nem talál, legyengül.
Önmagában nem erős.
A mások félelméből, gyűlöletéből és agreszszióiból nyeri az erejét.
Ha nem állsz le vele nyíltan harcolni: elbizonytalanodik.
Elveszti üzemanyagát, amelyet belőled nyert idáig.
Amit az ember fogcsikorgatva akar, nem jön létre.
Vagy ha létre is jön, torz lesz.
Nyomorék.
Nem lesz benne sok öröme.
Ellenben amikor mindent megteszel, ami erődből telik és utána rábízod magad a magasabb erőkre, az eredmény szinte „önmagától” megtörténik.
Az én-akarat és az „isteni akarat” között ez a különbség.
Az én-akarat görcsös, vad, erőszakos, kétségbeesett.
Félelemmel és diadalvággyal teli.
Az „isteni akarattól” pedig a dolgok egyszerűen csak megtörténnek.
Szinte önmaguktól.
Az isteni akarat ugyanis az Egész Univerzum akarata.
És ezért olyan mérhetetlen túlerőben van, hogy nem kell tenni semmit.
Ezt megtanulni a mi egoista világunkban, ahol mindent görcsös erőfeszítéssel hozunk létre, nagyon nehéz.
Van azonban egy fázis, amikor még szükségünk van az erős én-akaratra.
De aztán eljön egy pillanat, amikor már el kell engedni, s hagyni az egészet, hogy „önmagától” működjön.
Táncban ez az önfeledtség.
Költészetben és zenében az ihlet.
Imában a „Legyen meg az Isten akarata”. Vagyis ne az enyém.
De még a tudósok is beszámolnak arról, hogy a legnagyobb felfedezéseiket akkor tették, amikor a sok „nem megy” után föladták konok és szívós gondolati erőfeszítéseiket – és egyszerre fölvillant bennük a megfejtés.
Rendszerint olyasmi, amire nem is gondoltak.
A kettős spirált megálmodta a felfedezője.
