Anya és lánya – egészen különleges kapcsolat

Karin még ma is nevetni kezd, ha visszagondol azokra az időkre, mikor a ma 27 éves lánya csupán kisiskolás korú volt. Vidáman mutatja a cetlit, melyen szép, szabályos gyerekírással ez áll: Én elhusztam! Másodikos korában Franziska természetesen még nem tudott hibátlanul írni, de elhúzni, nos, ahhoz volt elég önbizalma, hogy ezt bevállalja. De Franziska valójában csak nemrégiben „húzott el”.
Mégpedig Új-Zélandra, a férjéhez. Természetesen kivittem a reptérre, mondja Karin. „Mindketten nagyon erősek voltunk. Hazafelé az úton az autóban végig sírtam. De mindig is támogattam a lányomat abban, hogy bízzon a saját döntéseiben. Ez ma is így van.” Ennek ellenére a távolság természetesen nehéz, magyarázza az 56 éves nő.

Már csak azért is, mert a lányok – a fiúkkal ellentétben – azonosulni tudnak édesanyjukkal, példaképet látnak bennük. Főleg a kamaszodó lányok próbálják gyakran tudatosan vagy tudat alatt kitapasztalni, az anyjuk mely tulajdonságait vagy mintáit tartják értékesnek és vonzónak, és melyektől akarnak távol maradni, vagy legalábbis újraértékelni őket. Ez is az egyik oka annak, hogy az anya-lánya kapcsolatok nem mindig lazák és nyugodtak.

Hogyan működjön jól a kapcsolat?

Az előre programozott konfliktusok ellenére az anyák és lányaik sokat tehetnek azért, hogy a kapcsolatuk jól működjön. Dr. Waltraud Barnowski-Geiser ezt a különleges kapcsolatot egyfajta érdekes tánchoz hasonlítja. A tanárnő, zeneterapeuta és pszichoterapeuta tudja, miről beszél: maga is három lány édesanyja. Azt mondja, ahhoz, hogy a tánc jól sikerüljön, elsősorban érzékenységre van szükség az egymással való viselkedésben.

Érzékenynek kell lennünk a lányunk szükségleteire és problémáira, minden helyzetben meg kell hallgatnunk és komolyan kell vennünk őket. Pontosan ugyanannyi érzékenységgel kell feléjük fordulnunk anyaként, mint a saját szükségleteink és problémáink felé. Az anya-lánya kapcsolat évszázadokon át egészen más volt, mint manapság. A mai ötvenes vagy idősebb nők gyakran kettős érzésekkel gondolnak saját édesanyjukra. A gyerekek vágyait akkoriban kevésbé vették komolyan, ahogyan a nők vágyait is. A 2. világháború alatt a családok egyetlen célja a túlélés volt, a háború után az életük újjáépítése.

Szüksége-e a szülői dicséret?

Esküvő Új-Zélandon. Karin Ring az utolsó simításokat végzi lánya, Franziska frizuráján. A gyerekek szinte mellékesen jöttek-mentek, és ha alapvetően nem adódott velük probléma, akkor minden rendben volt. Az egymáshoz való kapcsolat általában tisztán meghatározott volt: a szülő megmondja, mi lesz, a gyerek pedig engedelmeskedik. Luitgardis Parasie lelkész és családterapeuta anyákról és lányokról szóló könyvében azt írja, az érzések luxusnak számítottak, a dicséret pedig ritkaságszámba ment. A szülők úgy gondolták, ha nem szidják a gyereket, az már elegendő dicséret.
A háború után sokaknak azonnal el kellett menniük dolgozni, hogy anyagilag támogassák a családot, az apák nem tértek vissza a háborúból, így hiányzott a keresetük a családi kasszából. Ez sok nőt megerősített, de sokakat keménnyé is tett. Ez a kemény vonal sokszor generációkon át vonul végig családokon. Egészen addig, míg egy lány fel nem deríti a családi emlékeket, át nem értékeli a saját hozzáállását és aktívan be nem vezet új viselkedésformákat és szabályokat a saját gyerekeivel szemben.

Feltölt az anyai szeretet

Természetesen vannak kivételek a háború alatti és utáni kemény anyafigurák alól. Dr. Beate Forsbach megközelíthető barátnőként emlékezik a saját édesanyjára. Édesanyja 1921-ben született, ám a háborús évek körülményei ellenére rendíthetetlenül pozitív, optimista és boldog maradt. Nyitott és érdeklődő volt a gyerekeivel szemben. A gyerekek nem érezték úgy, hogy alacsonyabb rangúak lennének, mint az édesanyjuk. Nem állított fel szabályokat, leginkább valószínűleg azért, mert ő maga is utálta, ha előírtak neki dolgokat. Természetesen ez akkoriban, amikor a férfiak voltak a családfők, inkább kivételnek számított. Beate gyakran hallotta a barátnőitől, hogy mennyire más az ő édesanyja, mint a többieké. Beate a mai napig erős nőként emlékszik az anyjára, akinek nem okozott gondot, hogy a lányát is erőssé nevelje. Úgy gondolja, édesanyja legnagyobb eredménye az volt, hogy egy életre elegendő szeretetet és erőt adott neki. Ez a szeretet erősítette meg Beatét, és a mai napig ebből a szeretetből töltekezik.

A mai ötvenes vagy idősebb nők gyakran kettős érzésekkel gondolnak saját édesanyjukra

Erős lányt szeretett volna Karin Ring is, és meg is kapta. Azt mondja, a lánya már gyerekként is nagyon szerette a szabadságot, mindig külön oda kellett rá figyelni. Mindig átvitte az akaratát, és elérte, amit akart. Amit pedig nem akart, az ellen vehemensen tiltakozott. Ez meglehetősen bosszantott néhány tanárt, akik engedelmességet vártak volna a lánytól. Karin számára az engedelmesség azonban nem volt annyira fontos. Nem csoda, hogy rengeteg hosszú diskurzusra és vitára emlékszik vissza a lányával. Ez természetesen néha bosszantó tudott lenni, de ezzel együtt izgalmas is. Hiszen a kislány már egészen fiatal korában jól tudott érvelni, és az igazságérzete is hamar kifejlődött. Karin úgy gondolja, ezeket a tulajdonságokat valószínűleg tőle örökölte a lánya, hiszen ő maga is nagy hangsúlyt fektet az önállóságra és a függetlenségre, ez pedig a lányából is visszatükröződik. Ezt anyaként nem mindig egyszerű tudomásul venni, de a lánya fejlődése szempontjából mindenképpen pozitív pont.

Az anyai megérzés

Nem mindig könnyű megtalálni a használható egyensúlyt az anyai aggodalom és a szabad nevelés között. Manapság, amikor a könyvesboltok polcain tömegesen sorakoznak a nevelési tanácsadó könyvek, és számtalan terápiás opcióból választhatunk, néha úgy tűnik, az anyák már nem mernek a megérzéseikre hallgatni, pedig a szülők – így Maria Aarts pedagógus – alapvetően ösztönösen jó nevelők. A spektrum egyik végén találjuk a helikopterszülőket, akik, mint egy drón, lebegnek a gyerekeik felett, és megakadályozzák, hogy a lányok saját tapasztalatokat szerezhessenek, sikereket érhessenek el, elbukhassanak és ebből tanulhassanak. A másik végletet azok az anyák jelentik, akik láthatóan elhanyagolják a gyerekeiket. Vagy azért, mert teljes mértékben a karrierjüknek élnek, vagy mert annyira elfoglalják őket a saját problémáik, hogy a gyerekeket szó szerint nem is veszik tudomásul.

Az, hogy milyen szoros lesz a kapcsolat anya és lánya között, alapvetően az első három évben eldől

Az anyák mindkét esetben kikapcsolják az ösztöneiket, amelyek egyébként gondoskodnának róla, hogy a gyerekeik erős, pozitív felnőtté válhassanak. Karin Ring szerint ez a generációkon át öröklődő anyai ösztön fontos tanácsadó nevelési kérdésekben. Az ösztönök, a megérzések segítenek kideríteni, mire van szüksége a lányunknak. Következetességre vagy megengedésre, tanácsra vagy saját megoldásokra? Elfogadásra vagy szigorra? Nem mindig könnyű azonban meghallani, hogy mit súgnak az ösztöneink. Ehhez nyugalomra és sokszor új környezetre, új emberekre is van szükség. Karin ezért is tartotta fontosnak már egészen a gyerekei kiskorától fogva, hogy különböző nézőpontokból tudja megfigyelni a helyzeteket. Ha szükség volt rá, lefejte a tejet, rábízta a kisbabát a férjére, és átment a barátnőihez. Ahhoz, hogy erős lányt tudjunk nevelni, először anyaként nekünk magunknak kell kifejlesztenünk az erőnket, a függetlenségünket és az önértékelésünket.

Ebben Waltraud Barnowski-Geiser is egészen biztos. Az erős nők önmaguk tudnak maradni és kitartanak az értékeik mellett, függetlenül attól, hogy a gyerekeikről van-e szó. Waltraud lánya, Maren Geiser-Heinrichs is egyetért abban, hogy egy autonóm, független nő önmagában, példaképként is pozitív hatással van a lányára. A pszichológusként egy nevelési tanácsadóban dolgozó Maren azonban gyakran tapasztalja, hogy az anyák elveszítik a saját identitásukat, mert úgy érzik, kizárólag a gyerekeiknek kell élniük. Pedig ahhoz, hogy ott legyünk a gyerekeink számára, nem kell feláldozni magunkat, emberként, nőként továbbra is élhetjük a saját életünket. Waltraud is egyetért ezzel, hiszen számára is fontos volt, hogy ne csupán édesanya legyen. Ez a hozzáállás azonban nem mindenki számára magától értetődő. Bár úgy tűnik, a fiatal nők ma jóval emancipáltabbak, mint 50 évvel ezelőtt, ma is gyakran előfordul, hogy nőként másodrangúnak tartják magukat. Ez azonban nem jó példa a gyerekeik, főleg a lányaik számára.

Biztonság és bizalom

Ahhoz, hogy a lányaink független, döntéseket hozó felnőtté váljanak, elsősorban arra van szükség, hogy az anya-lánya kapcsolat az elejétől kezdve bizalomra és biztonságra épüljön. Ideális esetben mindkét érzés már a szülés utáni első hónapokban kialakul. Ugyanis az, hogy milyen szoros lesz a kapcsolat anya és lánya között, erősen függ a kora gyerekkori fejlődési szakasztól, amely az első három életév alatt zajlik. Erős, biztos kötelék akkor alakul ki, ha a csecsemő kezdettől fogva úgy érzi, bízhat az anyjában, aki feltétel nélküli szeretettel fordul felé, írják Waltraud és Maren közös könyvükben.

A legnehezebb időszak a kamaszkor

A korai bizalom és biztonságérzet segít az anyáknak és lányaiknak átvészelni a nehéz időszakokat is. Például a kamaszkort, amikor a lányok eltávolodnak az édesanyjuktól, saját utakat keresnek. Ebben az időszakban – legalábbis ideiglenesen – feloldódhat a kötelék anya és lánya között. Maren Geiser-Heinrichs úgy gondolja, a kamaszkor olyan időszak, amikor az anyáknak különösen oda kell figyelniük a megfelelő egyensúlyra. Egyfelől óvniuk kell a lányaikat és mellettük állni, másfelől minél nagyobb szabadságot adni nekik, hogy hibázhassanak és megtanulhassanak konfliktusokat feloldani és azokból tanulni. Maren szerint ez Waltraudnak elég jól sikerült, hiszen az édesanyja bízott benne, ám egyúttal azt az érzést is adta neki, hogy ha valamire szüksége van, akkor a nehéz időszakokban is fordulhat hozzá. Akkor is meg lehet vele beszélni dolgokat, ha nem feltétlenül értenek egyet.

Mindenkinek szüksége van titkokra

Természetesen gyakran előfordul, hogy anya és lánya nem értenek egyet valamiben. A hangos viták, az ajtócsapkodás sem szokatlan, legyen szó intim kérdésekről, munkavállalásról, álmokról vagy politikáról. Waltraud Barnowski-Geiser úgy gondolja, a veszekedések pozitív hatással is lehetnek, amennyiben keményen, ám szeretet- és tiszteletteljesen tudunk róluk kommunikálni. Abban egyetért a két Geiser-generáció, hogy az anya-lánya kapcsolatnak nem kell barátinak lennie. Maren egyértelműen úgy gondolja, az édesanyja feladata nem az, hogy a lánya legjobb barátnője legyen.

Ebben Waltraud is egyetért, ő is úgy gondolja, az anyák és a lányaik egyszerűen nem ugyanazon a szinten léteznek. Az anyák feladata, hogy határokat húzzanak és betartassák azokat. Az anya nem a gyerek életét éli, és így a gyereknek sem kell az anya életét élnie. Maren és Waltraud egyetértenek abban is, hogy semmiképpen nem mennének közösen bulizni. Waltraudnak még ma is borsódzik a háta, ha visszagondol azokra az időkre, amikor Maren szobájából a Nirvana üvöltött. Maren azonban csak nevet, és hozzáteszi, cserébe neki is végig kellett hallgatnia, ahogy az anyja a zongora mellett énekelt.

Fotó: Adobe Stock