Van remény! – 2006. március
Kedves reménykedők, gyógyulni vágyók! Hogy én nem tartozom a „szelíd motorosok” körébe, az biztos! S ezt vegyék a szó szoros értelmében, hiszen fiatalabb koromban valóban lételemem volt a motorozás, száguldani a széllel szemben. Persze ennek is meglett az eredménye, hiszen hidegben-hóban- fagyban nem kímélve magamat hódoltam e szenvedélyemnek, nem beszélve arról, hogy hivatásos katonaként, illetve kormányőrként is nagy igénybevételnek tettem ki az ízületeimet, főleg a téli hónapokban, díszegyenruhában álldogálva. Rengetegszer megfáztam, állandó mandulagyulladással küszködtem, a mandulámat persze féltem kivetetni. Hosszú ideig nem volt egyértelmű számomra az a tény, hogy a szervezetünkben minden mindennel összefügg, így a mandulagyulladások sorozata is hozzájárult a fokozatosan kialakuló ízületi gyulladásomhoz, ami úgy 10 éve kezdődhetett. Először a csuklóm, a bokám, a vállaim dagadtak, vizesedtek, majd a hátam, a forgóm, illetve a lábaim is állandóan fájni kezdtek, s végül az összes ízületem begyulladt. Innentől kezdve szinte folyamatos fájdalmaim voltak, volt, hogy fel sem tudtam kelni. Hol egyik, hol másik ízületem dagadt, gyulladt. Hozzá kell tennem, hogy erőszakkal kellett orvoshoz citálni, és csak a családi összefogás segített.
Először a körzeti orvosomhoz mentem el, aki szakorvoshoz utalt, majd különböző gyógyszereket, antibiotikumokat, vitaminokat kaptam, s ettől ideig-óráig enyhültek a fájdalmaim, ám nem múltak el. Végül az ORFI-kórházban kötöttem ki úgy 6-7 éve, ahol azt mondták: öt év múlva tolókocsiban végzem, nem lehet rajtam segíteni! Az én drága családom összeomlott, mindenki sírt, mindannyian nagyon megijedtünk. Végül úgy döntöttünk, „Nem oda, Buda!”, nem hagyjuk! Bármit megteszünk a gyógyulásom érdekében, közös összefogással! A bajokat azonban csak tetézte, hogy közben egy kezdeti állapotban lévő prosztatarákot állapítottak meg nálam öt évvel ezelőtt, azonban hála a gyors felismerésnek és a jó időben történt operációnak, teljesen meggyógyultam. Ez nagyon sok erőt adott, bár az „ízületes hétköznapok” azután sem múltak el. De nem adtuk fel. Még az ORFI-ban keresztülmentem az összes szükséges vizsgálaton. Gyógytornán, fürdőterápián vettem részt, a családom a Béres-csepptől a Svéd-cseppig, a céklaléig mindenféle gyógyászati és természetgyógyászati szert szedetett, illetve itatott velem. Persze emellett szteroidot is kaptam, aminek az összes mellékhatásával szembe kellett néznem, és ez elég elkeserítő volt.
Végül vagy a televízióban, vagy valamelyik női lapban fedeztük fel a Medic Poliklinikát, valamint az általa képviselt Voll-féle számítógépes diagnosztikai eljárást, amelynek segítségével a szervezet teljes energetikája feltérképezhető, és olyan összefüggések mutathatók ki általa, amelyeket hagyományos vizsgálat nem tesz lehetővé. Az a különleges módszerükben, hogy ötvözik a hagyományos nyugati medicinát a keleti orvoslással, és teamként dolgozik együtt belgyógyász, biológiai fogász, homeopata, a Voll-vizsgálatot végző orvos, és még sorolhatnám a hagyományos és természetgyógyászati módszerek sorát, amelyek együttesen, az egész embert, és nem csak kiragadva egyes bajait gyógyítják. Mondanom sem kell, engem is elkaptak rendesen! A Voll-vizsgálat mellett teljes belgyógyászati kivizsgálást, labor-, röntgen- és urológiai vizsgálatot hajtottak végre rajtam. Minden előírást szigorúan betartva kezdtem el a homeopátiás és izopátiás kúrám szedését, hogy minél hatékonyabban gyógyulhassak. Már a második kontrollvizsgálaton olyan jelentős javulást tapasztaltak nálam, hogy először maga a vizsgálatot végző orvos sem akart hinni a szemének. Közben meleg vizes fürdőt, tornát javasoltak, néha egy-egy aranyinjekcióval karöltve, és természetesen folytattam a homeopátiás- izopátiás kúrákat még egy jó ideig. Immár több mint öt éve, hogy először tiszteletemet tettem a klinikán! Annak ellenére, hogy egy évtizedig tartó ízületi gyulladás természetesen nem múlik el nyomtalanul, ma már semmilyen tünetet nem produkálok, hacsak a kert felásása, a málnatermesztés, a cseresznyefa- és szőlőmetszés, illetve a lakás felújítása-kifestése, vagy a két-, hétéves unokámmal való hancúrozás nem mondható a gyógyulás súlyos testi tünetének. Tolókocsi? Kikérem magamnak! Jó, igazuk van, felróhatják nekem, hogy ma már nem motorozom. De 65 éves fejjel végre valóban szelídebb motorossá váltam, még ha a szívem őrzi is a bennem élő „örök vagányt”! Ugyanezt az életörömet és aktivitást, és a hitet a gyógyulásban kívánom mindenkinek, aki még előtte áll, sok szeretettel, Molnár Károly (1940). (x)
