Szinergia a homeopátia és a fitoterápia között

A homeopátiával foglalkozó szakember egészen sajátos módon értelmezi a betegség fogalmát, mivel minden tünetet valamely kórokra adott egészséges reakciónak tekint. A köhögés teljesen normális válasz a légutakat ingerlő tényezőre, a fájdalom szintén figyelemfelkeltő jelzés, hogy kerüljük a káros hatású mozdulatokat vagy a túlterhelést, a nátha kifejezetten hasznos módja a kórokozók eltávolításának. Ha tehát nem csupán a tüneteket akarjuk megszüntetni, akkor erősítenünk kell a szervezet saját öngyógyító mechanizmusait azzal, hogy megfelelő „impulzust” közlünk vele. Ezzel az impulzussal forszírozhatjuk, gyorsíthatjuk a gyógyulást, kimozdíthatjuk a szervezetet megrekedt állapotából a gyógyulás irányába.

Amikor ezt a bizonyos impulzust, „lökést” megadjuk a szervezetnek, átmenetileg súlyosbodhatnak, felerősödhetnek a panaszok és a tünetek. A homeopátia e célból főképp mérgező vagy egyéb, az egészséges szervezetben jellegzetes tüneteket kiváltó anyagokat alkalmaz. Azért, hogy a beteget ne mérgezzék meg, és hogy a gyógyulás megkezdődéséhez szükséges átmeneti súlyosbodás ne legyen veszélyes vagy elviselhetetlen mértékű, a homeopátiás gyógyszereket erős hígításban alkalmazzák.

De hogy a hígítással ne vesszen el a szervezettel közölni kívánt „impulzus”, a hígított orvosságokat ütve-rázással „potenciálják”. Ezt a potenciálást minden hígítási fokozat után megismétlik. Érdekes, hogy a homeopátiás gyógyszerek eme impulzusjellegét számtalan hígítási lépés után sikerül megőrizni az ütve-rázás módszerével, tehát amíg a gyógyszer kémiai értelemben vett mérgező hatása a fokozatos hígítás révén egyre inkább gyengül, majd végleg elvész, a „jelzés” vagy információ megmarad, sőt minden egyes hígítási lépés után erősödik. Az információt akkor is hordozza a készítmény, ha abban már egyetlen molekula sem található a kiinduló hatóanyagból.

A fitoterápiával is serkenthető a szervezet öngyógyító mechanizmusa

A több évezredes múltú népgyógyászat tapasztalatai szerint gyógynövényekkel is serkenthetők szervezetünk öngyógyító funkciói. Ebben a hagyományos népi gyógynövényes orvoslás hasonlít a homeopátiára. Ha egy gyógynövény mérgező, a belőle előállított készítményeket kellő mértékben hígítani kell. Ha a fitoterápiás kezelés során is a készítmény impulzusjellegét szeretnénk kihangsúlyozni, a gyógyszerkészítés első lépése az őstinktúra készítése. Hahnemann, a homeopátia atyja ennek folyamatát pontosan előírta, és ezek az előírások a mai napig érvényben vannak a homeopátiás gyógyszerkönyvben.

Tisztán jogi szempontból, minden növényi kivonat, amely a homeopátiás gyógyszerkönyv előírása alapján készült és további potenciálásra alkalmas, ˝őstinktúra”, és mint ilyen a homeopátiás gyógyszerek körébe sorolható. Ugyanakkor ezek a tinktúrák, mivel vizet, alkoholt és alkoholban oldható növényi hatóanyagokat tartalmaznak, egyúttal gyógynövénykészítmények is.

A görög eredetű fitoterápia szó jelentése „növényekkel történő gyógyítás”. A jogalkotó és a hivatalos orvoslás szempontjából azonban a fitoterápiás készítmény – a homeopátiás gyógyszerrel ellentétben – növényi orvosság, amelyekben a természetes eredetű „kémiai” hatóanyagok fejtik ki a terápiás hatást. Ezt az állítást azzal igazolják, hogy az alkalmazott dózis és a kiváltott hatás között közvetlen összefüggés mutatható ki, és a hatás reprodukálható. E gondolatmenetnek megfelelően a standardizált, nagy dózisban adagolt növényi kivonatok alkotják a minőségi standardot a fitoterápiás gyógyszerkészítmények terén.

A hatóanyagelvű szemléletet meghaladó elvek

Ha pontosabban megvizsgáljuk, ez a minőségi standard nem az optimális gyógyhatásnak, hanem a tudományos szemléletnek, a reprodukálhatóságnak felel meg. Az előállítás módja, azaz a „transzformáció”, amely során az élő növény orvossággá alakul, a tiszta hatóanyagelvű szemlélet szerint lényegtelen.

Bármennyire is kedvelt szokása a növényi orvosságok gyártóinak, hogy termékeikhez mellékelnek egy rövid ismertetőt az alapanyagul szolgáló növényekről, ez a modern fitoterápia olvasatában nem jelent egyebet, mint hogy a növény pusztán „hordozója” a hatásért felelős vegyületeknek. Mindez nem más, mint egy, a gyógynövényekre kivetített farmakológiai gondolkodás. És mivel a farmakológia szempontjából a hatóanyagok valami ellen irányulnak – antibakteriálisak, antivirálisak, gyulladásellenesek stb. –, a fitoterápia ebben az értelemben allopátiás, azaz a tünetek ellen irányuló gyógymód. Ennek köszönhetően a homeopátia némiképp ellentmondásos viszonyban áll a fitoterápiával, hiszen a homeopátiás szakember a hatóanyagelvű gyógyítást elutasítja.

A gyógynövények főképp abban különböznek a tápláléknövényektől, hogy bizonyos értelemben „excentrikusak”, mert az emberi szervezetben (öngyógyító)reakciót képesek kiváltani. Mivel az öngyógyító reakciók – amint azt a fentiekben említettük – kismértékben felerősítik a beteg tüneteit, az őstinktúrák a homeopátiás és allopátiás aspektusokat ellentmondásoktól mentesen képesek egyesíteni.

Az őstinktúra a maga eredeti egészében, főképp ha még potenciálják is, a testben nagyon konkrétan észlelhető gyógyulási reakciókat válthat ki, ugyanakkor az egyes hatóanyagok a káros hatásokat képesek meggátolni vagy tompítani. A kamillát homeopátiás formában szinte teljesen ugyanolyan tünetek és panaszok megjelenése esetén alkalmazzák, mint allopátiás elkészítési formájában.

Az igazság kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a klasszikus homeopátiát sem a növény biológiai lénye érdekli a gyógyszerválasztásnál. A homeopata számára a gyógyszer kiinduló anyaga másodlagos fontosságú. Az egyetlen lényeges szempont, hogy a gyógyszer tömény formában milyen tüneteket vált ki az egészséges emberben, mert potenciált alakban pont az ilyen tüneteket okozó betegséget képes gyógyítani.

Az őstinktúrák magukba foglalják a növény „lelkét”

Az őstinktúra tehát találkozási pont: itt érintkezik egymással az allopátia (fitoterápia) és a homeopátia. Az őstinktúrákkal történő gyógyítás a növény legmélyebb lényegét, a „lelkét” tartalmazza, és ebből vezethető le a tinktúra indikációja. Az a tény, hogy a növények rendkívül összetett, bonyolult élőlények, és ahelyett, hogy formátlan sejthalmazok lennének, van kisugárzásuk és szépek, arra enged következtetni, hogy lakozik bennük valamilyen fajta „alkotó őserő”. Ez nem azonos a genetikai információval.

A kifejlődött növényben az alkotó őserő megvalósul, kibontakozik, az „őserő” alakot ölt. Ezért a nem mérgező gyógynövények, mint például a medvehagyma, elsősorban tápláléknövények és nem orvosságok. Attól válnak gyógynövénnyé, hogy a „megnyilvánult, kibontakozott őserőt”, minden benne rejlő hatóanyaggal együtt, irányított módon visszaalakítjuk, méghozzá olyan módon, hogy azt az emberi szervezet is „megértse”.

A homeopátiás őstinktúra rezgés szinten katalizálja a szervezet öngyógyító mechanizmusát

Mindehhez nagyon aprólékos, körültekintő elkészítési módszer szükséges, hogy minden lebontó jellegű folyamat együtt járjon egy felépítő jellegű újraszervezési folyamattal, és közben ne szakadjon meg a „rend fonala”. Ez történik például a CRES-eljárás során (ALCEA): a feldolgozás minden egyes lépése – kezdve a növények kézi begyűjtésétől az aprításon keresztül a raktározásig – a növény lényének kibontakoztatását szolgálja. Az ilyen módon készített őstinktúrák képesek az embert minden szinten megszólítani: biokémiai, szervi és lelki szinten egyaránt.

Például a borostyán olyan növény, amelyet ha a fény és az árnyék határára ültetnek, mindig az árnyas rész irányába nő tovább. Levelei eleinte viszonylag fénytelenek, hegyük lefelé néz – ez ritkaság a növényvilágban. Ahol árnyék van, ott kell lenni valaminek, ami az árnyékot veti. Ezen a felületen kapaszkodik, kúszik a növény felfelé (anélkül, hogy élősködne más növényeken), hogy aztán valahol legfelül eljusson a fényhez. Ha sikerül az árnyat adó felület legtetejére felkúsznia a fénybe, csodálatos átalakuláson megy keresztül. Levelei kerekdeddé válnak, leginkább szívre emlékeztetnek, és felületük fényleni kezd. A fássá váló szárak annyira megerősödnek, hogy ettől kezdve támaszték nélkül is képesek megállni. Eltűnnek a kapaszkodó gyökerek, amelyekkel addig a függőleges felülethez tapadt. És csak ekkor, a többéves átmeneti időszak eltelte után kezd el virágozni.

A borostyán tehát az árnyékból a fény felé törekvés, a görcsös ragaszkodás elengedésének, a leválásnak, a szabadságnak, önmagunk megtalálásának megtestesítője. A spagírikában, az antropozófiában és a holisztikus fitoterápiában a növény lényének, „karakterének” ilyen jellegű leírását szignatúrának nevezik.

A növényi szignatúrák figyelembevételével készülő növényi őstinktúrák lehetővé teszik, hogy a kezelés során a növény teljes lényét, a karakterét is a gyógyítás szolgálatába állítsuk. Ezek a készítmények messze meghaladják mind a homeopátiás, mind az allopátiás aspektusokat, és önálló gyógyszerkategóriát alkotnak. 

Fotó: Adobe Stock