Az édenkert

Amíg egyrészről a vallások és az ősi tudások kilátásba helyezik a biztos túlvilági életet, addig korunk társadalma arra hajlik, hogy üldözze a halálfélelmet, vagy kitörölje azt a mindennapok tapasztalataiból. Miért félnek az emberek annyira a haláltól? Az ember élni akar, és ezért úgy érzi, ő életre rendeltetett lény. Annak a veszélye, hogy valamikor átadatik a folyamatos nemlétnek, mély egzisztenciális, a létezésünkkel kapcsolatos frusztráció/szorongás forrása.

Ezért próbálja elkerülni az arról való beszélést, gondolkodást, vagy olyan mozis fikcióként jeleníti meg, amelyekben a soron lévő hős halálba küldi az ellenségeit. Egy ideje azonban a halál jelensége és annak új létállapotba való átmenetként értelmezett lehetséges funkciója iránt elkezdett érdeklődni a tudomány is, különösen az a része, amelyet „kvantumfizikaként” definiálunk, és a részecskék viselkedését az atomi és a szubatomi szinten vizsgálja. Werner Heisenberg az 1960-as években megjelent válogatott tanulmányaiban azt állítja: „Az atomfizikusok egyre kisebb részecskéket fedeznek fel, egyszer csak eltűnik az anyag, és mögötte megjelenik Isten.” Ugyanakkor a vákuumból felmerülnek a részecskék, majd eltűnnek benne, egyfajta tudatosság vezérlése alatt!

A Szív szútrában a „forma üresség, az üresség forma” kijelentés utal arra, hogy a formával rendelkező tárgyak anyaga visszatérhet az ürességbe, a Térbe, majd onnan létrehozhatók, vagyis a tudatállapot tisztasága függvényében megtörténik a Teremtés! Robert Lanza professzor a biocentrizmus (életközpontúság) elméletének a képviselője. „Azt tanították nekünk, hogy úgy gondoljuk, hogy az élet csupán a szén és a molekulák keverékének a kombinációjából előidézett aktivitás, amelyet csak egy bizonyos ideig élünk meg, és aztán a föld alatt szétporladva végezzük” – írja Lanza a weboldalán. „Valójában azért hiszünk a halálban, mert az tanították nekünk, hogy a tudatunk a szervezetünkhöz kapcsolódó jelenség, és az azzal együtt meghal.” Az ő biocentrizmus elmélete ellenben azt állítja, hogy a halál nem lehet az a végső esemény, amelynek azt hisszük, hogy az.

A biocentrizmus a mindenség elméleteként száll síkra, és az életet állítja az univerzum tevékenységének, létezésének a középpontjába. Lanza kifejti, hogy az élet és a biológia a létezés központja. Sőt egyenesen az élet maga teremti meg az univerzumot, és nem fordítva.   Ez azt jelenti, hogy a személy tudatossága/ tudata határozza meg a formát és az univerzum tárgyainak dimenzióját. A görög eredetű pozitivista filozófia mindig is azt állította, hogy a valóság önmagában létezik, eltekintve a megfigyelő létezésétől. A kvantumfizika azonban felfedezte, hogy a megfigyelő határozza meg a valóság formálódását. Vagyis az a valóság, amelyet az érzékeinkkel felfogunk, ez a találkozás az univerzum alapműködése és a megfigyelő jelenléte között, utóbbi meghatározza a tudatával annak a formáját, mely a lehetőségek szintjén végtelen formát ölthet.

Ez alapvető annak megértéshez, hogy az összes vallás mennyországi és túlvilági elképzelése a fizikai dimenziókból kitekintve csupán a látomások játéka. Azonban az élet végén a testet elhagyva, kilépve, igazi tapasztalássá válik, csakis az életben elkövetett helyes és helytelen tettek, szavak és gondolatok visszatükröződései fogják irányítani a kellemes/ örömteli vagy kellemetlen/szenvedést okozó érzeteket. Igazából a „túlvilág” a fizikai világ szubtilis dimenziójának kivetülése, melyet az életünkben létrehozott, az asztrál-, mentál- és kauzáltestekben letárolt információknak az Isteni Törvénynek megfelelő működését fogjuk tapasztalni. Az „Isteni Ítélőszékek” megjelennek a legtöbb vallásban, így az egyiptomi, védikus és buddhista szemlélet nagyon részletesen foglalkozik ezzel.

A kettős rés kísérlet

Biocentrikus elmélete bemutatásakor Lanza a híres kettős rés kísérletre hivatkozott állításai alapjául. Ez a kísérlet azt bizonyította, hogy amikor a megfigyelő egy részecskét lát elhaladni egy akadályba helyezett két résen át, akkor a részecske lövedékként viselkedik, a kettő közül az egyiken áthaladva. Mindazonáltal, amikor a megfigyelő abbahagyja a részecske megfigyelését, akkor az elkezd úgy viselkedni, mint egy hullám, és képes áthaladni mind a két résen egy időben. Ez az jelenti, hogy az anyag és az energia képviselheti akár a hullám, akár a részecske tulajdonságait is, és azt, hogy a viselkedésük a megfigyelő érzékelésétől és tudatosságától/tudatától függ.

A kvantumfizika, úgy tűnik, az idealista filozófusok elméleteit igazolja, akik mindig is úgy gondolták, hogy a valóság az emberi elme/tudat teremtése. Ha egyszer elfogadjuk azt, hogy a tér és az idő a tudatunk/az isteni tudatosság teremtése, akkor az azt jelenti, hogy a halál és a halhatatlanság elképzelése is a tudatunk tapasztalataihoz kötődik. A fizikai szervezet halálával a tudat egy olyan állapotba lép be, amelyben nem léteznek térbeli és időbeli határok. Lanza szerint az élet olyan esemény, amely túllép mindennapi gondolkodási módunkon. Amikor az egyén meghal, akkor nem a nemlét kaotikus világába lép be, hanem az univerzum alapvető mátrixához tér vissza, aszerint kap test nélküli tapasztalatokat.

Ez rávilágít arra, hogy a tudat mennyire fontos a dolgok megélésében, megítélésében. A tudat ragaszkodik az öt elem világához, az anyag „szthul” (sűrű) rendeződéséhez, és nem akar belépni a „szuksham”-ba, a finom anyagi dimenzióba. A túlvilági, szellemi dimenziók mindig is itt vannak körülöttünk, csak azt az átlagember nem hajlandó felfogni a tudatával. A „túlvilág” valójában maga a világ finomanyagi dimenziója, amibe igazából beleágyazódik az öt elem, „szthul” szilárd világa.

A paradicsomok története

A világvallások mindegyike leírja a maga módján azokat a helyeket, ahol az igazak találkozni fognak a halál után. Ezek a mennyországok a túlvilág egy részét képezik, ugyanis a léleknek és szellemnek mindig elképzeltek egy helyet a különböző kultúrákban, ahol a fizikai test elhagyása után létezik, „él”. Az elsők, akik a paradicsomot megálmodták, a sumérok voltak, és azt Dilmunnak hívták: kb. Kr. e. 2500-ből egy táblára írva található a leírása, mint tiszta és ragyogó hely, ahol nem léteznek sem a betegségek, sem az erőszak. A „paradicsom” szó ellenben az óperzsa pairi-daeza (körülkerítés) szóból származik, amely kertet, parkot jelent. A görögök paradeisosnak fordították le, és ez lett az édenkert neve a Septuagintában (a név arra utal, hogy hetvenen fordították), vagyis a héberből görögre fordított szövegben, a Kr. e. III. században. Maga az éden szó pedig a sumérből származik, jelentése: „felső oldal”, vagy síkság, nyílt terület, sztyeppe. Óakkád szövegekben is előfordul a füves pusztákat jelentő „edinu” szó.

Innen ment át az óbabiloni, majd újbabiloni és héber nyelvekbe. A héberben a hasonló hangzású, „gyönyörűség” jelentésű szóval hozták összefüggésbe, így azt jelenti, hogy gyönyörűséges kert. A paradicsomnak sok más neve is van, annyi, amennyi vallás létezik, amelyek az évszázadok során a híveiknek azt ígérték: elíziumi mezők a görögöknek, Tiszta Föld a buddhistáknak, Vaikunth a hinduknak.

Ezek mind nyugodt és idillikus helyek, amelyek mindazonáltal tükrözik azt a kultúrát is, amelyből erednek. Massimo Raveri, az ázsiai vallások és filozófiák tanára szerint „A paradicsom egy minden kultúra számára szükséges szimbolikus dimenzió, mint egy társadalmi utópia visszatükröződése: a paradicsomban minden tökéletes, mindannyian egyenlőek és boldogok vagyunk. Nincsen konfliktus az én és a te között, bár mindannyian különbözőek vagyunk. A paradicsom nagy pszichológiai látomás is: az anyaméhbe, teremtésbe való visszatérést képviseli, ahol végre megtörténik az eggyé válás”.

A paradicsom tehát utópia, amely nem tud megvalósulni ebben az életben. Előtte meg kell halni, és el kell érni az örök helyet. De az hol van? A paradicsom nem a földön van, mert egy felfedező sem talált még rá. Az elmúlt évszázadok tudománya tehát hozzájárult ahhoz, hogy meggyengítse a túlvilág geográfiai elméleteit. És mégis továbbra is él az a remény, hogy elérjük. Az ún. Aranykorban, amelyet az igazi földi mennyországgal azonosítanak mintegy 12 000 évvel ezelőtt, nem léteztek a betegségek, nagy a fény és a ragyogás, mert az ott élők tiszta tudat állapotúak, így az őket körülvevő anyagi világ is az, továbbá nem létezik Májá/káprázat, ami a homály és sötétség különböző fokait is jelenti.

Ezt a magas szintű állapotot később már csak látomásokban tudták megtapasztalni, ezért is gondolták azt, hogy létezik valahol az univerzumban egy másik ilyen világ.   A római katolikus egyház nem hanyagolja el ezt a mély igényt, és úgy határozza meg az eget, mennyet, „mint az ember végső célját és a legmélyebb törekvései megvalósulását, a legfelsőbb és végső boldogság állapotát”. Ugyanakkor a paradicsom elhelyezkedését a hit misztériumai közé teszi: „Ez a boldog közösség Istennel és mindenkivel, akik a Krisztusban vannak, túlmegy a megértés és a leírás minden lehetőségén”, mondja a római katolikus hittan. „Ezekben a vallásokban közös a paradicsomnak az a felfogása, hogy az elvesztett tökéletesség helyéből átalakult a végső tökéletesség helyévé, mely az isteni fény, tisztaság és érzékfeletti öröm helye”, fejti ki a vallástörténész Giovanni Filoramo. A keleti vallásokban azonban, ahol a körforgás elve uralkodik, a paradicsom nem végső állapot, hanem olyan átmeneti időszak, amely újból megismétlődik egy életciklus múlva.

A keleti paradicsomok

Míg általában véve a vallások az érzékfeletti öröm megtapasztalására helyezik a hangsúlyt, és bűnös, alacsonyabb rendű dolognak tekintik az érzéki örömöket, addig mások mennyei dolognak tartják azt.

Így van ez a hinduizmusban is, amely szerint ott van Indra, Síva és Vishnu (Vaikunth) paradicsoma is. Ezek mind élvezetes helyek, lakomákkal, szépséges lányokkal, isteni szolgákkal. De ezen gyönyörűségek végén az ember visszatér a földre. A cél tehát önmagunk jóvá tétele, életről életre, hogy elérjük a végső felszabadulást, állítja Stefano Piano, az olasz indológusok egyik fő tudósa. Nem más a klasszikus buddhizmus elképzelése sem (Kr. e. 500‒600. között): Buddha nem beszél az „utánról”, mert az, ami számít, az a lét szenvedéseitől való megszabadulás.

A cél a végső boldogság, vagyis a nirvána, a folyamatos leszületések vége, a semmi, az üresség elérése. A nirvána állapotának megtapasztalása a mahájána/középső út irányzat szerint nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot, míg a hínajána/keskeny ösvény szerint csak a vágyak kialvása. Az énképzet, vagyis az ego által létrehozott májá/illúzió, a vágyak, azaz a szenvedés kiváltó oka. Az elérendő cél ezért az éntudat teljes megszüntetése.

A nyugati gondolkodás az éntudat megszűnését a nemléttel azonosítja, ezért számára nehezen érthető a buddhizmusnak e tanítása. A nirvána nem nemlétezést jelent, hanem olyan tudatállapotot, amelyben az egyén mentes az éntudat korlátaitól. A „Szív szútrá”-ban megfogalmazott tanítás lényege szerint minden dolog és nem dolog ürességtermészetét az ego tölti fel jelentésekkel, mely így a szenvedés forrásává válik. Ezt megfordítva, a gyakorlott tudat felismeri ürességtermészetét, ha elengedi haragját, vágyait és nem-tudását, ezzel megszabadul a tárgyi és személyes kötésektől.

Utóbbiakat töltjük fel a helyes meditációban a nirvánabeli Fénnyel, mely így a létforgatag hat világából való kilépést adja. „A bódhiszattva a Meghaladó Tudás állapotában tartózkodik, tudata rettenthetetlen, mivel nincs elhomályosulva, meghalad minden hamisságot és így eléri a nirvánát. A múlt, jelen és jövő összes Buddhái a Meghaladó Bölcsesség által valósítják meg teljesen és tisztán a tökéletes, igaz és felülmúlhatatlan megvilágosodást.” A taoizmus paradicsoma Nyugat-Kínában a Kunkun szent hegyén található, ahol a halhatatlanság őszibarackjai teremnek.

Ott lakozik Hszi-vang-mu, a Nyugati anyakirálynő, a nyugati királyság és az örök élet istenanyja. Ő fogadja a halhatatlan zsenivé vált embert, és felügyeli az egyensúlyt az égi és a földi birodalom között. A kínai taoizmus célja a halhatatlanság keresése, és számos gyakorlatot jelöl meg az elérésére. Az alapvető tanításai Lao­Ce: Tao Te King, Az Út és Erény könyvében találhatók meg. Ebben felismerhetjük a „Szív szútra” forma és üresség állításainak részletes gyakorlati magyarázatát.

Egy következő történelmi időszakban azonban Buddha, aki isteni jellemzőkre tesz szert, a megvilágosult kiválasztottaknak az ő teljesen tökéletes birodalmának, a Tiszta Földnek/Tusitának az ígéretét adja. A mennyek birodalmához tartozik a Tusita mennyország, ahol a Maitréja, az eljövendő buddha is várja, hogy emberként megszületve elérje a tökéletes megvilágosodást.  A mahájána buddhizmusban sok buddha létezik, és mindegyiküknek van egy saját Tiszta Földje.

Amitábha/Öpame a mostani világegyetem fő buddhája, saját buddha-mezejében terjeszti a dharmát/tanításokat. Amitábha Tiszta Földjét „Szukhávatí”-nak (szanszkrit), illetve Dévacsennek (tib.) nevezik. Szukhávatí/Dévacsen szépséges föld, amely minden más birodalmat felülmúl, és amely tavakból, lótuszvirágokból, drágakőerdőkből, varázslatos kertekből és mennyei zenéből áll, istenek, emberek, kívánságteljesítő fák népesítik be.

Ebben a birodalomban az ott-tartózkodás alatt sokat lehet fejlődni, néhány bodhiszattva szintet emelkedve, ugyanis Amitá bha Buddha és számos bodhiszattva ad tanításokat a legvégső megvilágosodásig. Ezután választható, hogy valaki bodhiszattvaként újjászületik, visszatér a létforgatagba, hogy segítse a szamszárában szenvedő lényeket, vagy tovább marad a Tiszta Földön, és eléri a teljes buddhaságot. „Kínában, Japánban, Koreában, Vietnamban és Tibetben elterjedt Amitábha Buddha kultusza, az amidizmus valójában egy nagyon emberi, jóságos Buddhát mutat be, amelyik törődik velünk, és megszabadít minket a Tiszta Földre felvive minket. Egyszóval nagyon közel van a kereszténységhez”, magyarázza Raveri. Ez az oka a buddhizmus jelenlegi sikerének Nyugaton.

Hogyan is tudná elfogadni az európai kultúra – amelyet nagyon erősen befolyásolt a kereszténység – a klasszikus buddhizmust, vagyis azt, hogy a létezés végső célja az üresség lenne és a „semmi” boldogsága? A mi kultúránk valóban nehezen fogja fel a nirvánát, mivel a kereszténységben nincsen feloldódás az Ürességben vagy a Brahmandban a hinduizmus szerint.

A kereszténységben úgymond az egyéni lélek is örökkévaló. Ezért jó az indiai Brahma Kumaris tanítása, amely szerint a Nirvána (szó szerint nir+vána = nélkül+beszéd/ hang), vagy a Brahmand a lelkek eredeti lakóhelye, amelyben nem olvadnak fel, hanem valamiféle burokban „alszanak” testetlenül (értsd: kauzál-, mentál-, asztrál/szellemi test nélkül). A Nirvána a felszabadulás, a mukti földje is, míg a mennyország a földön létezik az Aranykor és az Ezüstkor idején. Ez a dzsivan mukti földje, amikor a lelkek megtestesülnek a fizikai világban. Ilyenkor annyira tiszták, hogy az öt elem is tiszta, ezért nincsenek kötések, így az életben felszabadultság állapotában élnek. Állandóan békések és boldogok, megvilágosultak, vagyis tiszta és isteni a tudatuk. A buddhizmus nyelvén Buddha-formában élnek a testi világban.

Aztán később a tudati Rézkortól (Ó-egyiptomi és mezopotámiai kultúrák) már nem képes a lélek ezt a mennyei állapotot megtartani és megvalósítani az öt elem világában, akkortól kezdik azt elképzelni a túlvilágon. De az igazán csak a látomásokban létezik, mivel a szubtilis világban nincs jelen az öt elem.  Az élő mesterek tantrikus, azaz legmagasabb szintű beavatásai utáni helyes motivációjú gyakorlással az érzékszervi tudatok kitisztulnak, ezzel az érzékelések folyamán nem lép fel érzékcsalódás, melyet különben a szervi tudatalattikban lerakódott sokgenerációs üzenetek és negatív érzelmek okoznak. Ezáltal a testet alkotó 5 elem kitisztul, a felsőbb energiatestek mandalái is minden szinten egységbe kerülnek. Ez a földi boldogság vagy földi mennyország alapja, egyfajta állandó, időtlen jólét érzése tapasztalható.

Miután nincs konfliktus az elemekkel, az élet is meghosszabbodik, a betegség, öregség és halál okavesztett lesz. A teljesen megvalósított gyakorlók/ tanítómesterek/élő Buddhák saját elhatározásuk alapján lépnek be valamelyik dákini mennyországba, általában 400-600 földi éves korukban, amikor elvégezték feladatukat. Testük atomjai „szivárvánnyá válva” visszatérnek a Térbe. Ma a buddhizmus elméleteit bizonyos tudományos területek tudósai felhasználják kutatásaikhoz. A buddhizmus és a modern tudományok már többször bizonyultak összeférhetőnek.

A buddhizmus alapelgondolásai köthetők a modern evolúció, kvantumelmélet és kozmológia tudományaihoz. A buddhizmuson belül a filozófiai és pszichológiai tanítások hasonlóságot mutatnak a mai elképzelésekkel. Például a buddhizmus támogatja a természet pártatlan vizsgálatát, vagyis a tényeket megfelelően meg kell vizsgálni, hit, spekuláció és másoktól vett információ nélkül. Az 1970-es években több tudományos kísérletből az derült ki, hogy a buddhista meditáció segítségével bepillantást lehet nyerni a pszichológiai állapotok hatalmas kínálatába.