Nem-kapcsolatból születni

A lelki folyamatok paradoxonok, azaz nem az ok-okozatiság mentén adják titkukat. Az sem fejthető meg bizonyossággal, hogy miként vagyunk felelősek saját fejlődésünkért, énünk, személyiségünk kialakulásáért. Mert noha a fejlődés dominálóan öntörvényű folyamatnak tűnik, a külső hatások fontosságát senki sem tagadja. Ily módon a pszichológusok és szociológusok ősi vitapontja, hogy vajon a genetikai kód, vagy a nevelési hatások alakítják az embert azzá, ami lesz, eldöntetlen maradt azóta is, mióta ez először felvetődött és megfogalmazódott.

Az is tény, hogy mindenkinek van sebezhető pontja.

Sissi, a tragikus sorsú császárné Achileionnak nevezte a Korfu szigetén épített rezidenciáját a görög mitikus hős története nyomán. Két hatalmas márványszobor örökíti meg a diadalmas és haldokló hős életét, amelyben érezni lehet a császárné azonosulását ezzel a sorssal.

Ne tagadjuk hát sebezhető pontjainkat, vagy ne gondoljuk, hogy jobb lenne, ha azok nem lennének. Inkább azt lássuk be, milyen fontos momentum a fejlődésünkben az, miképpen tudunk bánni saját sebezhetőségeinkkel.

És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindenkinek vannak szülei, akiknek hatása erős befolyással van az életünkre. Ám azok az ellentmondások és helyzetek, amelyek a lelkünket marcangolják, még ha teljesen külső hatásnak tűnnek is, valójában saját, belső dinamikájuk talaján bontakoznak ki. Szabad akaratunk és egyénné válásunk fontos elmozdulás pontja ez a szülőktől való függés, illetve függetlenség. A genetikai adottságok és külső helyzetek különös összerímelése folytán születünk a szüleinkhez, egy meghatározott helyen és időben, történelmi és társadalmi környezetben. Van ebben az összerímelésben a személyiségünkön túlmutató vonatkozás is, hiszen a család dinamikus rendszer, s mint ilyen, sorsközösséget alkot a tagok számára. A nemzedékeken áthúzódó tudattalan kötelékrendszer értékrendet és mintát jelent. És még egy dolog, amely negligálhatatlan a biológiai-genetikai tényen túlmenően:

a születés csodája, misztériuma,

életre hívni egy lelket,

világra hozni egy lényt,

életet ajándékozni szülötteinknek,

bekapcsolódván az örök élet természetes körforgásába.

Ám az árván maradtak, a kényszerházasságból születettek, az elhagyottak vagy modern szóhasználattal, a válási árvák sokszor nemcsak példát és mintát nem kapnak, de a fájdalmaik teljesen eltorlaszolhatják a puszta élet értékének élményét. Felsorolni is lehetetlen, hányféle variációja van a nem-kapcsolatnak, amelyből emberek világra jönnek. Szélsőséges esetben meg sem ismerik szüleiket, gyermekeiket. De az is nem-kapcsolatnak minősülhet, ha a szülők együtt maradnak ugyan, de elidegenednek lelkileg egymástól, meggyűlölik egymást és a folytonos civódásuk terhe a gyerekekre pakolódik. Nem is beszélve a mostohák, a féltestvérek és nevelőszülők sokszor igen áldatlan helyzeteiről. Az ilyen fajta áldatlan helyzeteket nehéz kibogozni, nehéz látni az elmozduláspontokat, ahol a dolgok eldőlnek, és azt, mi miképpen veszünk ebben részt. Nemrégiben egy nagyanya így fakadt ki az unokája ellen:

„…mert én kaptam a rossz sorsomat, de ő csinálja magának a bajt!”

Amikor nem akarunk olyanok lenni, mint valamelyik ősünk, az szinte biztos, hogy éppen olyanok vagyunk. És amikor menekülni akarunk egy helyzetből, gondolván, hogy csak úgy kiléphetünk abból, magunkban visszük azt a kommunikációs mintát, amely felruház bennünket azokkal a szerepekkel, amelyek garantáltan hasonló helyzeteket hoznak létre. Éppen a sors az, amely erre legjobban rávilágít. És a sors nyit reinkarnációs távlatot eme kényszeres ismétlődések vonatkozásában. 

Most térjünk vissza, hogyan terhelődnek a gyerekekre a nem igazi jó kapcsolatban élő szüleik problémái. Ezek a problémák többnyire a függőség körül forognak: a függőségi kapcsolatban a felek egymástól remélik életük megoldását. Például bizonytalanok, és a másiktól várnak bizonyosságot, biztonságot. Nem igazán szeretik és fogadják el saját magukat, de a másiktól szinte megkövetelik ezt. Tele vannak félelemmel, elutasítási szorongással, nincs működő értékrendjük, ezáltal életük összekapaszkodása afféle vak vezet világtalant. Ezek a gyámolítási elvárások rátestálódnak a gyerekekre. A rossz kapcsolatban élő házastársak – akik úgymond csak a gyerekek miatt maradnak együtt – a gyerekeiktől akarják vagy vélik megkapni azt, amit a szüleiktől és házastársuktól nem kapnak meg. Buzdítást, megerősítéseket, figyelmet, segítséget. Sokszor bizalmas információkkal terhelik meg a gyereket, olyan intimitásokkal, amelyekre még éretlen, mint például abortusz, hűtlenség vagy csalási ügyletek. De áteshetnek a szülők a ló túlsó oldalára is, amikor a haláleseteket tabuként kezelik, noha például az öngyilkosság egy családban valóban nehezen kezelhető probléma. Az sem ritka, hogy a házastárs iránt érzett ellenszenvet rávetítik a gyerekre. Ez olyan elszólásokból könnyen kiolvasható, mint „szakasztott apja/anyja”, vagy más ős, akire üt, azaz hasonlít. A családi tudattalanban valóban lenyomata van a házastársi és gyermeki szerepeknek, a gyenge férfiak és erős nők, vagy a hűtlen férj és elgyötört feleség viselkedési mintázatainak.

Válás esetén sem sokkal jobb a helyzet. Ha a felek – főleg bűntudatuk miatt – nem tudnak újabb, harmonikusabb kapcsolatba kezdeni, akkor a csonka helyzetben a gyerek kénytelen valamiképpen betölteni a távozott szülő szerepét, felelősségteljes apa vagy gondoskodó anya kénytelen lenni. Minderre még rárakódik a volt házastárssal szembeni tehetetlenség, utálat, amely befolyásoló hatással van a gyerekre, mintha neki is úgy kellene éreznie, mint az elhagyott, megcsalt, átvert szülőjének. Noha a gyerekeknek nyilvánvalóan más a kapcsolatuk a szüleikkel, mint a férfi-nő kapcsolat. Elég fából vaskarika helyzet tiszteletet, megbecsülést, méltányosságot érezni az iránt, akiről a hangvétel folytonos szitokáradat.

Való igaz, hogy az egész világon igen elburjánzott az identitás diffúzió, a szenvedélybetegség, a bűnözési hajlam, a nihilizmus. Rengeteg ember küzd anya- és apakomplexussal, depresszióval, pánikkal, frigiditással, impotenciával és egyéb lelki zavarral. Nagy kihívás egy ekkora káoszban megtalálni a rendet, ennyi hamis látszat mögött önmagunkra találni, igaz lényünket megszólaltatni. De ez az, amit senki nem kerülhet meg, aki ide születik a földre, még ha oly nehéz is ezt megérteni, végiggondolni. De önmagunk megértésével kell kezdenünk. Erre vonatkozik a mélyértelmű lao-cei gondolat: aki önmagát érti, ihletett.