Szepes Mária – Északi fény…

Nézd csak a fát, amott a

sziklacsúcson, az erdőből

száműzött testvért!

Magányra vágyott… s most

társtalan görnyed a borús és

büszke csöndben.

Sasok suhannak ágai fölött…

Törzsét a tomboló szél cibálja.

Hiába zúg fel a néma csillagokra,

hiába ontja gyötrelme harmat könnyeit

…már egyre gyöngül…

Sorvasztja lassan a zord magasság  

s a vágy talán

a Társ után, kit elhagyott…

Most már mindegy Aagot… csak Te légy boldog!

Egy furcsa képet kellett festenem azóta, mióta elmentetek. Verset is írtam róla. Ezt persze senkinek sem fogom megmutatni.

Különös társaság nekem ez a kép most szemben az íróasztalommal. Mint egy fájdalommal szült, de idegenné vált, vádló gyermek. Valahol él ez a táj. Nagyon mélyről, komor és hallgatag mélységből idéztem elő motívumait. A sötét szikla görnyedő aggastyán alakja élesebben él lehunyt szemem mögött, mint a messze szürkéllő szirtek formái, amelyeket naponta látok. És a fa, ez a megtépázott fenyő, könyörgőn felnyújtott ágkarjaival jelenvalóbb kertünk fáinál, amelyek az ablakon át beintegetnek.

A sarokban ott áll letakarva a Te fehér leányágyad, Aagot. Mintha szuggerálna éjszakánként ez a derengő fehérség. Nem tudom lehunyni a szemem. Nézem, ahogy átutaznak rajta a függönyön besuhanó fények, amelyek nemrég, mikor pillanatokra felriadtam, a Te alvó, szép arcodat simogatták végig.

Milyen erős vagy Te, Aagot! Milyen biztos, céltudatos! Hogyan születhettünk egy vérből ennyire különbözőknek? A Te telítettséged mellett mindig töröttnek, szomorúnak, céltalannak éreztem magam, és mindent magadhoz szívó mohóságod mellett menekülőnek, menthetetlenül magányosnak.

Most már talán… hiszem is, hogy jó az, ami történt.

Ilyenkor, mikor látom magam előtt leírva e gondolatokat, valami megnyugvásfélét érzek. Elhagy az üldözöttség, amely egy idő óta kísér. Azóta.

Jól van tehát. Így akartam. Én akartam így. Az, hogy később, csak egy kevéssel később már másképpen kívántam volna? Mindegy! Erre gondolni sem szabad. Ez el van intézve örökre.

Csak Te légy boldog, Aagot!

Egyetlen menstváram most az írás. Enélkül összecsapna minden a fejem fölött.

Sohasem hittem, hogy az ember ennyire terhére lehet önmagának.

Üresen konganak a falak. Összerezzenek, ha a házban valahol becsapódik egy ajtó.

Ólmos az ég kint.

Tűrhetetlen látnom a bútorokat, amelyek között jártatok, keltetek… És nem tudom kinyitni a zongorát. Azt hiszem, jobban fájnának most a Liszt–Petrarca akkordok, mint a korbácsütések.

Bocsáss meg, Aagot, azokért a gondolatokért, amelyek erősebbek minden akaratomnál. Nem szeretnék semmit elvenni tőled. Inkább meghalnék, semhogy a boldogságod ellen tegyek. De látom, hiába küzdök. Képek, emlékek üldöznek, amelyek szépségükben fájnak, mint a sebek.

Mintha egy reflektor tűzne állandóan arra a pontra, amely mindenképpen tengelyévé vált az életemnek.

Ha Te nem volnál, most elátkoznám magamat azért a pillanatért. Talán fellázadnék, talán felidézném újra, hogy amint egész lelkem és testem kívánja, megváltoztassam. De így csak hallgatok. És ezzel a belenyugvással egész életemet adom neked.

A képet Larsnak, férjednek festettem. Ha majd nem leszek itt, akkor elvihetitek. Addig én őrzöm.

Akkor már elolvashatja a verset is. A menekülő, bolond fáról.

Lars.

Le merem írni. Nyugodt vagyok. És hallgat bennem minden akkor is, ha nászidőtökre, arra a boldog forróságra gondolok, amelyben most éltek.

Rettenetes napok. Felőrlik minden erőmet. Mintha az utolsó védőfalak omladoznának, amelyeket önmagam ellen emeltem.

Olyan fájdalom szaggat belém sokszor, hogy azt hiszem, elájulok. Hová vezethet ez? Nem merek szembenézni azzal, ami volt, és az elfojtott, névtelen sajgás már az őrületig fokozódik.

Nem akarom elismerni teljes legyőzöttségemet. A régi békémet, zárt magányomat, a munka büszke csöndjét szeretném újra megtalálni, a törhetetlen bizonyosságot arról, hogy nincs szükségem senkire.

Más környezet talán segítene most. Ne emlékeztessen semmi a múltamra. Igen – ha felébrednék egy reggel arra, hogy már nem én vagyok.

Egyre gyakrabban tér vissza hozzám a halál gondolata. A süket és vak sötétség örök kikötője.

Pedig mennyi élnivalóm lenne még! Mennyi munkám a szépért, igazért. Hová zuhantam? Lesz-e erőm feltörni ebből a mélységből, önmagamból, saját kicsinyes, nyomorult sorsomból oda, ahol elvész az emlékezet a gondolat egyetemes fenségében?

Ne a Kilencedik szimfóniához, hanem táncolni vidd fiatal feleségedet, Lars! Arra született ő, hogy nevessen. Hogy nevessen könyörtelenül minden emberi érzés fölött. Aagot koronája otthonodnak és pályádnak. De azt, hogy részt vegyen álmaidban, ne várd tőle. Ő hideg fény. Ismerem lényének minden villanását. Volt idő, mikor én is társat kerestem benne, mikor beavattam titkos tűnődéseimbe, vágyaimba, hívtam olyan területekre, ahol az öröm már nem csak nevetés – szórakozott lett és kelletlen. Untattam.

Aagot nem alkalmazkodik. Meg ne haragítsd! Ne légy terhére túlságos magasságokkal, mélységekkel. Őrizd meg azzal, hogy engedd át ragyogó önmagának.

Anyánk csak Aagotot siratja. Mióta elment, üres lett a ház. Tánc, vendégsereg elmaradtak. Félmosollyal, zsörtölődve szid bennünket Apával, mikor esténként némán körülüljük a kandallót, hogy mi ugyan szép temetőt csinálnánk a házból.

Csak Olaf Petersen tér be hozzánk néha. Ül és segít a hallgatásban. Órákig nézi, ahogy pepecselek egy-egy képen. Ha szólok hozzá, felrezzen és elpirul.

Kár. Szegény Olaf Petersen.

Újra leveletek érkezett tegnap. Ez az éjszakám még rosszabb volt az eddigieknél.

Aagot csupa színes, külső benyomás. Te pedig a múzeum csendjéről beszélsz, és egy leányról a régi képen, aki rám hasonlít. „Láttam egy nőt egy őzzel. Sötét szeme és hosszú, fehér keze reád emlékeztetett, Elena Ingeborg.” Mintha forró szád a szememet, kezemet érintette volna. Hová szökjem előled, Lars? Hová szökjem önmagam elől?

Bocsáss meg, Aagot!

Ma éjszaka álmomban nem tudtam többé elmenekülni Előle.

Ott álltunk újra ketten a havas fenyők között, mint akkor, mikor elküldtem magamtól. Kék este volt. Mélységes hallgatással figyelt ránk minden. Valami megállította a mi beszélgetésünket is, amely valamikor évekkel ezelőtt kezdődött el, félszeg, lassan induló szavakkal. Azóta egyre több mondanivalónk támadt, és mindaddig a gondolat friss teljessége volt minden együttlétünk. De azon az estén csönd zárta le ajkunkat. Valami visszafojtott lélegzetű, várakozó csönd.

Ahogy jártam mellette a csillogó hóban, éreztem lelkéből lelkembe áradni a vágynak és boldogságnak azt a crescendóját, amely már nem tűr szavakat.

Életünk gyökeréhez érkeztünk.

„Nem jönne velem a városba, Elena Ingeborg?”

Szinte rögeszmémmé vált ez a kérdés.

Miért küldtelek el magamtól, Lars, mikor úgy kellettél nekem, mint az élet maga?

Ki felelt helyettem akkor? Micsoda mélységből szakadtak fel azok a szavak? Miért védtem szabadságomat, magányomat, amely halált hozó Nessusing Nélküled?

Ostoba, értelmetlen áldozatot kívántam Tőled. Azt kértem, hogy maradj. Mit kezdhettél volna itt, mikor a városban várt kibontakozó pályád és szüleid gazdag háza? Megalkuvásra, szolgaságra akartalak kényszeríteni, mikor az én gerincem sem hajlott megalázkodásra.

Nem kérleltél tovább.

Miért nem?

Hangod egyetlen gyöngéd érintésére már másképp feleltem volna. Miért zárkóztunk egyre hűvösebb, bántóbb szavak mögé?

Ha visszafordultál volna akkor… Ha kiáltottam volna, mikor elsiettél…

Milyen egyformák, milyen őrültek voltunk, Lars!

„Nem jönne velem a városba, Elena Ingeborg?”

Csak akkor értettem meg, mi történt, mikor lépéseid már eltávolodtak.

Ott álltam egyedül, fázva, a jóvátehetetlen veszteség érzetével.

Ez a kép tért vissza most álmomban, Lars.

De most kiáltva hívtalak és sírtam. Lábamat súlyok szögezték a földhöz. Körös-körül falak nőttek egyre magasabbra. Elvették a levegőt, és úgy éreztem, egyre közelednek, hogy szétzúzzanak.

Akkor másnap mindent jóvá akartam tenni, Lars. Készen voltam az álmatlan éjszaka után könyörgésre, megalázkodásra is.

De nem jöttél két napig, és harmadnap levélben megkérted Aagot kezét.

Boldog volt mindenki. Apámon kívül senki sem tudhatta, mi épült közöttünk a hűvös barátság alatt. Aagot szebb volt. Bolondul vágyott élni, vágyott a városba…

…És így csak gratulálhattam neked mozdulatlan arccal a sok áradó, könnyes szó helyett, amellyel fogadni akartalak.

Micsoda börtönbe zártuk magunkat, Lars!

Ijedtségem, mikor elhatározásodról értesültem, nem csak önzésből fakadt. Ha tudtam volna, hogy boldog leszel Aagottal, talán most minden másképp lenne bennem. Megszépülne, értelmet nyerne lemondásom is. De tudom, olyan egyedül leszel Te Aagot mellett társat kívánó, forró lelkeddel, termékenyítést, megnyilatkozást kereső energiáiddal, mint fa a sivatagban. Aagot kerek, kiegyensúlyozott, egész a maga fajsúlyában. Neki nincs szüksége társra, akivel megossza önmagát. Neki mindenkire, egy egész világra van szüksége, hogy az visszatükrözze szépségét. Sohasem akarhattok egyet. Minden igényetek keresztezi egymást.

És ezt egyedül Te fogod megsínyleni.

Micsoda börtönbe zártuk önmagunkat, Lars!

Megosztódás. Azt hittem, művésznél ez csak a munkában lehetséges.

Szerelem. Azt hittem, csak a műbe lehet beleveszni.

Egy másik emberrel? Múló izgalom, rövid érzés, amelyet a nagy alkotásba gyúrunk, hogy ott díszesen örökké éljen. De összekötni az életet valakivel: veszély, posvány, börtön.

„Művész, a Te erőd a magány!”

De Te vagy az, akivel teljessé válnék!

Te vagy az nekem, akit haláláig mindenki vár. Nélküled nyomorék félember vagyok, aki saját, sebzett, elintézetlen énje körül forog szüntelenül.

Ha nem írnék, talán megzavarodna az agyam. Emberrel ezt nem közölhetem. Most már többé Veled sem, Lars. De így – így elmondhatok mindent. Senkit nem bántok vele. Magamnak pedig az egyetlen megtartó menedék anélkül, hogy eléd kerülne, és megtudnád, hogy Neked írom e kínból született sorokat.

Minden életérzésnél erősebb vagy bennem. Semmi, ami körülvesz, nem olyan valóság, mint az, hogy szeretlek. Nem tudom különválasztani lényedet arcra, mozdulatokra, szavakra, és nem emlékszem, hogy valaha idegenként pillantottam volna rád. Ismertelek mindjárt, jobban mindenkinél, és első látogatásod csak folytatása volt mai emlékezésem előtti számtalan múltbeli közös eseményeinknek. Te voltál – megéreztem – minden rezdülésed ben az, akit vártam, hogy nevemen szólítson és mindent tudjon rólam, hivalkodás nélkül.

Most vált bennem mindez tudatossá. Eddig ösztönösen elnyomva szunnyadt. Elrejtőzött valami képzelt, kellemes biztonságérzetben. Azt hittem, az enyém vagy, csak nyúlnom kell Utánad. Olyan természetes volt hozzám tartozásod, mint a levegő.

Elkéstem ezzel a felismeréssel, Lars. Őrült voltam. Megérdemlem a fuldoklást, megérdemlem ezt a forrongó katlant, amelyből egy pillanatra sem tudok kiszállni. Az ember önmagában hordja sorsát. Ha előidézte, viselje.

Ma elkezdtem egy képet. Mocsaras indiai táj. Láz és magány száll fel a lilásra gyúlt vízből. A nap lenyugodott már, de visszfénye ott dereng a felhőfoszlányokban. A nádas között kinyílt vízililiomok. Ott, ahová már nem ér el a fény és a víz sűrű, sötét, hűvös, egy nő áll bokáig a vízben, meztelenül, félig eltakarva a nádtól. Szinte félelmetes a jelenléte ott a mocsár, kígyók és piócák veszedelmes, ellenséges környezetében. Tűnődve nézi a nyugtalan hullámzást. Vállai előredőlnek a víz mágneses csábító hívására. A közeledő estében ott lapul már a halál nagy csendessége.

A mű címe: „Emlékezés Indiára”. Talán ottani életünkben sem lehettünk egymáséi?

A „Halászok”-at abbahagytam. Szűk lett most ez a téma. A fény-, mozdulat- és színproblémák önmagukban nem tudnak lekötni. Kihűltek. Tudom, a festő hanyatlása ez. Irodalmat festek. Mintha az idegállapot, amelybe jutottam, átterelné energiáimat egy más kifejezési módra.

Elvesztettem minden uralmat hangulataim fölött. Úgy félek magamtól, mint egy idegentől. Tudom, ha most egy viszonylagos pihenéshez érkeztem is írás közben, a következő pillanat beletaszíthat egy féktelen idegörvénybe, amikor feljajdulnék a fájdalomtól.

Hogy viseljem így el az embereket? Miképpen mutassak jó arcot, hogy meg ne lássák a szakadékot régi és mostani énem között?

Kibírhatatlan minden körülöttem. Hiábavaló. Ha szólnak hozzám, vagy belekezdek egy mondatba, türelmetlenség fog el, hogy abbahagyjam, hogy elrohanjak valahová, ahová senki és semmi nem követhet, még saját emlékeim sem.

Rémület fog el, ha elképzelem, együtt leszünk nyáron a szigeten. Tudom, hogy Te sem akarod, de Aagot akarja, tehát jönni fogtok.

Meghaladja erőmet a súly, amely rám szakadt e hírtől. Mi lesz, ha elárulom magam? Semmi idegellenállásom nincs többé. Ott állok majd pellengéren, meztelen érzéseimmel, gyötrelmeimmel mindenki szégyenére, ijedtségére és fájdalmára?

Egyre több, egyre keserűbb gúny árad leveleidből.

Lassan mindent megtagadsz, amit azelőtt szépnek tartottál. A művészetről szóló szatírikus fejtegetéseid tudom, kinek szólnak, ha apámnak írod is őket.

Egy nyár veletek együtt a szigeten. Ott, ahol átitatódtam a szépséggel és Veled, Lars.

A sziget viszontlátása teljes egyedüllétben is borzasztó volna most számomra. A régi csönd, alkonyatok és éjszakák, a sziklák ismerős arca, a kis tornyos, virágos faház…

De ott látni Téged, Lars, komoly, szürke szemeddel, hallani csendes, mély hangodat, amelyet ha felidézek, máris őrjítő szívdobogás fog el, tudni, hogy messzebb vagy tőlem a halálnál, elviselhetetlen kínlódás.

Menekülnöm kellene!

Hová?

Körül vagyok zárva.

Mivel indokoljam szökésemet?

Aagot örömteljes levelei, melyekben a viszontlátásról ír, gúzsba kötnek.

Olyan ez, mint a vihar előtti csönd fojtottsága.

Uralkodni tudtam magamon, mikor megérkeztetek. Mosolyogva öleltem át Aagot kinyílt, ragyogó asszonytestét, és kibírtam vizsgálódó, örvendező pillantásait, amely után bizonytalanul kérdezte: „Nem tudom, mi az, ami megváltozott rajtad. Olyan különös lettél, Elena. Talán a szemed… Nem. Az egész arcodban van valami – és felnevetett. – Olyan túlvilági. Nem igaz, Lars?” És rám néztél. Az ájulás hidegsége és félelme öntött el. Azt hittem, ezt már nem fogom bírni, hanem otthagyva mindent, nekirohanok az útnak, míg el nem fogy a talaj a lábam alól egy sziklánál, ahol ordít a tenger, és élesen várnak benne a szirtek. De csöndes válaszodra váratlanul nagy biztonság, nyugalom öntött el: „Én egészen a réginek találom.” Visszanéztem Rád, és kikötöttem szemed tűnődő szomorúságában.

Senki sem értette annak a furcsa mosolynak tragikumát, mellyel köszöntöttük egymást, míg hideg kezeink összekapcsolódtak.

Különös. Ha távol vagyok tőled, kínlódás, zaklatottság minden pillanatom. Álmatlanul telnek az éjszakák. De ha meghallom hangodat, nyugalom fog el.

Ez a pihenésem, ezek a naptól sárga hosszú, mozdulatlan délutánok a verandán. Nézem a kék virágok ringatózó kelyhét, és valami zsongító álomszerűségben hallgatom a szüntelen zúgó tengert.

Nincs semmi bennem és kívülem, csak állandóság. Sem gondolat, sem tudat.

A hintaszékben lustán ringatózik Aagot, meztelen lábán piros tollas papuccsal. Kinyílt, könnyű pongyolájából előbukkan fehér combja, amelyet gondosan véd a naptól. Mindenki más trikóban, bőrük a napbarnítottság különféle árnyalataiban. Lars meztelen, izmos, bronz teste ernyedten nyúlik el a fekvőszékben. Nem értem szavait, sem apám válaszait. Hangjuk összeolvad a tengerzúgással és a falevelek zizegésével.

Jó ez a halálhoz hasonló mozdulatlanság bennem.

Nézem és nem látom, ahogy Aagot puha karjával átölel, Lars, és miután egyedül maradtam, szúr belém feszélyezett zavarod emléke, amellyel önkéntelenül felém pillantottál a karok szorításából.

Furcsa a viszony köztetek. Az udvarias, mosolygó kedvesség, amellyel Aagot életét vigyázod, szavait és tetteit szignálod bírálgatás nélkül – és Aagot kényeskedő, szeszélyes gyermekessége, amellyel öntudatlanul, de folytonosan szembekerül elképzeléseiddel, intellektuális igényeiddel. Borzasztó és boldogító cinkosság az, hogy ezeket csak én veszem észre rajtad kívül. Érzem, ahogy elfordítod tekintetedet csakúgy, mint én, összerezzensz, és igyekszel más témába menekülni, hogy ne tudhassak mindent rólad, hogy ne láthassalak ennyire meztelenül.

A különös az, hogy mindketten szeretjük és becézzük Aagotot. Pár nap alatt mindkettőnknek sikerült a régi idők külső semlegességére emlékeztető állapotot létrehoznunk egymás viszonylatában, hogy találkozásaink ne zavarhassák meg a körülöttünk zsongó életet, ne bánthassák azokat, akiknek létét szentnek érezzük.

Éjszakába nyúló csónakútjaink alatt, szirtek között az öbölben hiába simul térdeidhez Aagot. Milyen szörnyű és elnyomhatatlan öröm ez bennem!

Fel kellene ráznom magamat.

Csak elűzhetném emlékét pillantásodnak, amellyel végigsimított szemed.

Bizarr felhőalakzatok közül bukkant elő a Hold. Később, mikor elcsendesedett minden, és én mozdulatlanul feküdtem ágyamon, még mindig hallottam a hullámok ezüstös énekét…

Nem kellett volna így rám nézned, Lars.

Gyűlölöm magam az örömért, amelyet érzek.

Aagot is nyugtalan.

Holnap érkezik Olaf Petersen. Hívtam, hogy jöjjön. Félek.

Apám mindent tud rólam. Némán. Soha el nem árulja figyelmét, amellyel lelkem fölé hajol. Már gyerekkorom óta velem érez, mint most is, végtelen, szótlan gyöngédséggel. Valami nagy rokonság köt össze kettőnket a vérség kapcsolatán kívül. Világnézete fenségesnek, tisztának tűnik előttem. Nem ismer bűnt, csak betegséget. Kiforrott nyugalma menedék számomra is. Talán vitái alatt csodáltam eddig legjobban. Akármilyen ellenvéleménnyel került szembe, sohasem veszítette el derűs tárgyilagosságát. Felindultnak, kicsinyesnek sem láttam soha. Minden érdekli, a lelkek is. Kritikája éles, félrevezethetetlen, de megértése, türelme mindennél nagyobb. Ő volt művészi vénám elindítója, mesterem a festészetben, de talán filozófiája hatott rám legerősebben, legtermékenyítőbb módon, mióta értelmem megnyílt.

Különös volt, mikor az iskolákból alig kikerült gyerekemberként, telve ambíciókkal, problémákkal először betoppantál hozzánk, apám összekapcsolta tanításunkat. Mintha az ő kényes, egyéni módszere kettőnknek, mint egy-diszpozíciójú lelkeknek szólt volna.

De ő többet tudott rólunk, mint mi önmagunkról. Meglátta lelkünk azonos gyökerét, de látta bennünk az elválasztó szakadékot is, szunnyadó ösztönök apró felvillanásait, amelyek mindent elnyelő mélységgé nyíltak életünk válaszútra érkezésének pillanatában.

Borzasztó az, ami felé sodródunk. Be kell zárnom magam előled és önmagam elől, Lars. Minden összezavarodott ma este, és nekem nincs erőm határozni, nincs erőm elindulni. Szinte fel sem tudom fogni ésszel, mi történt egyik pillanatról a másikra.

Mikor ott ültünk a kandalló körül, azt hittem, a béke elűzhetetlen közülünk. Kint ordított a vihar, és a szétáradó langyosságban a tüzet bámulva mindnyájan hallgattunk.

Egy párnán kuporogtam, közel Olaf Petersenhez, és nem akartam rád tekinteni, Lars. Aagot a térdedre támaszkodott.

Olaf Petersen fölém hajolt szeplős arcával, fehérszőke szemöldökével, hogy csendesen munkám után érdeklődjék. Csupa jámborság és figyelem volt, ahogy válaszomat hallgatta. Arra kellett gondolnom hirtelen, amit hallottam, hogy gyárában mennyire rettegnek tőle alkalmazottai.

Ebből a pillanatból nőttek ki a megmásíthatatlan események.

Felmentem a szobámba új képeim reprodukcióiért.

Olaf Petersen észrevétlenül utánam sietett. Át akart ölelni. Azt hitte, azért hívtam, mert végre feltámadtak vágyaim iránta. Elviselhetetlen volt az érintése. Felkiáltottam és ellöktem magamtól. Közvetlen a nyomában jöhettél fel, Lars. Csendesen álltál az ajtóban. Arckifejezésed megijesztett. Sápadt voltál és feldúlt. Éreztem, elszabadultak benned azok a vad erők, amelyeket elfojtottál eddig. Eléd álltam, hogy visszatartsalak. Rám néztél. Féltékenységtől égő pillantásod arcomba mart. Aagot nevét suttogtam halkan, könyörögve. Szemedben a tehetetlen gyötrelem kifejeződését még most is látom. Szótlanul sarkon fordultál és elrohantál.

Elrohantál Aagot mellett is, aki érted jött fel a lépcsőn.

Pillanatokig nem mozdult egyikünk sem. Lázasan kutattam agyamban valami mentség, magyarázat után, hogy eloszlassam ezt a közénk zuhant rémséget.

Nem tudtam, mivel szólítsam meg a reszkető Aagotot. Féltem, sírásba fullad a hangom, és már nem bírok én sem többet.

Olaf Petersent éreztem hirtelen szorosan magam mögött. Erősen megmarkolta a két vállamat. Nem bántam. És most, ahogy az ajtó bezárult mögötte, nem tudom, hogy mit kezdjek a szavaival, melyeket a fülembe suttogott megoldásként:

„Holnap határoznia kell Aagot és önmaga miatt!” „Holnap határoznia kell!” …Nem tudom, mit kell határoznom, fáradt vagyok, nem tudok semmit.

Nem akarom, hogy megvirradjon. Álljon meg minden itt, ezzel a pillanattal.

Odakint elállt a szél.

Kinyitottam az ablakot. Beáramlik a hűvös, sós levegő…

„Holnap határoznia kell!”

Egy tapodtat sem bírom tovább hurcolni a terhet! Nincs tovább! Elmosódtak az utak is. Szakadékok nyíltak a lábam alatt. Képtelen vagyok előrenézni. Számomra nincs többé holnap…

Ez az egyetlen bizonyosság! A többi káosz.

Lars… Aagot…

Lars!

A ködön és zúgáson át, ott látlak feküdni éberen Aagot mellett, aki mélyen alszik keserű sírása után.

Te tudni fogod, mit jelentett ez az éjszaka. Neked tudnod kell, miért megyek el ily váratlanul.

Vajon honnan támadt ez a nagy nyugalom bennem hirtelen? Lehet, hogy a megoldás mosta el; a csőd teljes bevallása, s az, hogy megadtam magam.

Hónapok óta, vagy talán sohasem láttam ilyen élesen, ilyen irreálisan múltat, okot, konzekvenciát.

Az „én” nem szorít most annyira; a parányi egocentrum börtöne megnyílt.

Elena Ingeborg sorsa egyetlen kis intermezzónak tűnik a szüntelen áradó életben.

Elena Ingeborg tévedett és elmegy nemsokára.

Elmegy, hogy talán valahol újra kezdjen élni.

Le kell rözgítenem ezeket a gondolatokat, akármilyen rapszodikus a számodra, Lars.

Most nem vagy titok előttem. Minden ajtó kinyílt és fény ömlik be. Ezen az éjszakán melletted vagyok. Látlak. Magamhoz vonlak érintés nélkül. Egy vagyok Veled a test múló gyönyörén túl.

Szobátokban a szél lebegteti a függönyt. Hogy figyelsz! Milyen nyugtalan vagy!

Látok. Látok a falakon át! Mi ez?

Talán a haldoklók láthatnak így. Nincsenek elmúlt és eljövendő dolgok.

Az élet, mint egy szabad, végtelen táj tárul ki előttem. Sorra nyílnak fel az emlékezés kapui.

Minden létréteg mögül új élet bukkan elő.

Mindenütt önmagunkkal találkozom, Lars… Csak az arcok, formák változnak… De az álarcok alatt mi égünk.

Alámerülve a tompa, vak álomba, keressük és újra elkerüljük egymást.

Te itt maradsz még, hogy betölts egy kötelezettséget, melyet felidéztél. Én már nem fogok Olaf Petersennek válaszolni. Nem kell tovább maradnom. Sorsom felmentett ettől a helyzettől.

Indulhatok tovább.

Várlak!

Te vagy a felszabadulásom.

Milyen egyszerű ez az egész. A morfiumot már beleszórtam a vízbe.

Ne sajnáld majd ezt a halott lányt, Lars. Visszamosolyog rád, ha fölé hajolsz.

A tükörhöz mentem és elbúcsúztam Elena Ingeborgtól is. Néztem törődött, vékony arcát, árkolt nagy szemeit, mintha egy idegen lényt figyelnék szánakozva.

Arca mögött megláttam Indiát, a közelmúltat, amiért északon, a sok hó között mindig fáznia kellett.

Ismét a szobában vagyok. Ülök az ágyamon.

Az éjjeliszekrényen ott csillan a vastag üvegből készült teli pohár. Kezem érte nyúlt, amikor hirtelen a ház egyik szobájának ajtaja hatalmas dörrenéssel becsapódott. Egész testem beleremegett. A pohár éles csendüléssel megrepedt, majd darabokra hullott.

Apa! – Apa velem van. Hogy hagyhatott volna magamra! Lényembe ömlött bátorító ereje.

Mély, jajduló sóhaj szakadt ki lelkem gyökeréből, amely kivégezte előző szándékomat.

A régi Elena Ingeborg meghalt. Az önfeladás és feltámadás nemző villáma új életem hajnali csíráit kezdte bontakoztatni bennem.

Tudom, mit kell tennem.

Nemsokára ébred a ház.

Csomagolok és elmegyek.

Mindannyiótokat nagyon szeretlek.

Elena Ingeborg most elmegy, hogy újjászülessen valahol.

Már kibukkant a hegyek mögül a piros napkorong. Éles, hosszú sugara ott reszket a vízen. A kertben zizegve ébrednek a fák. Lassan indul a szél és végigborzolja a tengert.

Hallgatom a hullámok búcsúját.

„Ma észak fehér éneke csendül a szélben.

Felzúg és elhal, mint az öröklét melódiája.

Rólunk dalol… egy régi sorsról és arról,

hogy minden újra visszatér.”

Szepes Mária: India

Itt északon fehér hegyek,
s hullámzó ezüstfa- tenger
zúg körül. Lakásom
profán, szögletes üveghotel.
Oly idegen…
A nagy hall ablakára
festő ecsetje szürke fát lehelt.
Filigrán csipke munka,
ilyet csak Kína termel.
Álmodom.
Kint a fenyves erdő fehér
ölében forrás csilingel.
Csupa jég. Nagy csontvázakat
zörget a szél,
s hajamra hull a zúzmara.
A völgyből köd kúszik elő,
fehér fátylakkal táncol az erdő
fái között. Az úton egy felhő nyargal,
furcsa kísértet. Rabszolga.
A szél akar helyette, de néha
ellene lázad, s a tájra ömlik
fehér haragja.

Anyám,India!
Forró, ringató karod hiába tárod,
leányod most messze jár,
bolond álmokba tévedt.
S a Pagoda ünnep ezernyi lampionja,
az otthona,
a fénylő kelet,
sajognak benne,
mint égő sebek

Kékes, 1934