Türelmetlenség
Az emberek közötti viselkedés, kapcsolat a legkülönlegesebb dolgok közé sorolható. Annyira összetett és szerteágazó, hogy jószerivel kiismerhetetlennek is mondhatnánk. Mindig kiváltódhat teljesen váratlan részvét, ellenállás vagy éppen elutasítás révén, amely előtt értetlenül állunk. A magatartás tudományával foglalkozók bizonyára hevesen tiltakoznának e sorok olvasásakor, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a különféle reakciók megjóslása jobbára kétes kimenetelű szokott lenni. Tehát amikor emberismeretről vagy önismeretről beszélünk, igen körvonalazatlan régiókba merészkedünk. Csakúgy, mint a lelki és szellemi fejlődés, kibontakozás is nagyon egyéni tempóban zajlik a személyiség kibontakozása során, és teljesen kiszámíthatatlan motiváló tényezők függvénye. Egy orosz bábművész egyszer úgy nyilatkozott, hogy ha ő óvodáskorában nem kapott volna egy kezére húzható bábot a mamájától, soha nem lett volna bábművész. De egy felfelé ívelő pálya töréspontja is teljesen váratlan lehet, vagyis a bukás sem tartozik a százszázalékosan megjósolható események közé. Azt is megfigyelhetjük, hogy életveszélyes helyzetekben egyesek tettereje a végsőkig felsrófolódhat, míg mások azonnal elcsüggednek és feladják a küzdelmet. Összegezve: a viselkedésben a tanult, megtervezett, tapasztalatokon alapuló és a teljesen spontán összetevők sajátságos keveréke van jelen, amelyben a türelmetlen hajtásnak és a kivárásnak is markáns szerep jut. És bár a türelmetlen emberek nem tartoznak legkellemesebb társaink közé, folytonos felsrófoltságuk nem dobható egyszerűen valamiféle lomtárba.
„Tűrni” annyit jelent, mint elszenvedni, elviselni valami fékezőerőt, amely persze rendszerint kellemetlen, de nagyon is fontos lehet. Gondoljunk csak az anyák áldott állapotára, amelyet terhességnek, vagy viselősségnek is szoktunk mondani. Mégsem teheti ki a kismama a testéből idő előtt a gyermekét, még ha néha úgy is érzi, hogy szívesen ezt tenné. De egész nevelődésünket végigkíséri az effajta be-, meg- vagy letörési epizódok sokasága. A tűrni valamit szó nyelvünkben nemcsak hangzásilag kötődik a törni és tartani szavakhoz, hanem jelentésük tartalmában is. Főleg, ha számításba vesszük a belegyömöszöl, belegyűr, felgöngyöl, felteker kifejezéseket is. Vagy gondoljunk csak bele, mennyi folyamat rajzolódik ki egy-egy kitüremkedésen! Legyen szó bőrünkön egy pattanásról vagy a fa gyökeréről, ahogyan annak terjeszkedésétől az út felszíne egyenetlenné válik.
Szemben a patikusok híres türelmével, a türelmetlen embereknél mindig tapasztalható valamiféle túlzott ingerelhetőség. Pillanatok alatt reagálnak, felcsattannak, támadnak, kifogásolnak, elmarasztalnak. Amit más esetenként észre sem vesz, azon ők rendre fennakadnak. Sok esetben ez igen zavaró lehet. Az ilyen emberek soraiból nyilván nem kerülnek ki gyógypedagógusok vagy sejtbiológusok.
A türelmetlen embereknél csődöt mondanak azok a próbálkozások, amelyek annak megállapítására irányulnak, hogy mi minden hozza ki őket a sodrukból. Míg érzékszerveink adekvát ingerekre kalibráltak, vagyis szemünk a fényre, fülünk a hangra, addig a viselkedésben ez az ingerspecifikusság tágabb határok között mozog. A türelmetlen emberek alacsony ingerküszöbén a zavaró ingerek könnyen beáramlanak. Ha ezt indulati szempontból nézzük, akkor sodró ereje a kellemetlen. Az indulat könnyen magával ragadja a másik embert is. Ha izgatottsági szempontból vesszük górcső alá, az energia elfecsérlődését kell látnunk. A türelmetlen ember izgalmának mozgósító energiája csak igen ritkán ér el valami jó célt, azon kívül, hogy bántó, zavaró feszültségétől aktuálisan megszabadul, mivel azt átpakolja környezetére. De még ez is csak pillanatnyilag sikerül, mert a türelmetlensége garantáltan újra termelődik.
Nem is érthetjük meg a türelmetlen ember lelkületét, ha kiváltó, külső ingerekben kutakodunk. Mert nem az a lényeg, hogy a felbukkant élmény tolerálhatatlan számára. Nem a hatás kellemetlen, hanem a reakciója, ami valamiféle zavar vagy elakadás miatt mindig az ütközés lesz. Ennek a zavarnak a kiszűrése korántsem egyszerű, nem kaptafára megy. A türelmetlenség titkát csak akkor tudjuk megfejteni, ha a mélyben működő úgynevezett negatív érzéseket felismerjük. Mert ezek a negatív érzések akadályozzák az érintkezés ritmusában a közeledés és távolodás zavartalanságát, harmonikus váltakozását. A legfőbb negatív érzések a félelem, az aggodalom, a rettegésig fokozódó elutasítási szorongás. A türelmetlen ember elébe megy a dolgoknak, amelyeknek a bekövetkezésétől tart.
Ilyen például szeretőknél a kiprovokált szakítás. Csak próbára szeretné tenni, de a partner megpattan. Türelmetlen bizalmatlanságában nem képes kivárni, hogy a kapcsolat értéke beérjen. Inkább idő előtt szétmennek, megelőzvén ezzel, hogy a másik szakítson. Számtalan nagybeszélő, viccmesélő azzal leplezi zavarát, hogy megnevetteti az embereket, elejét veszi a kínos csendnek. Az is félreviheti a természetes ritmusú kapcsolódást, ha valaki a megalázottságtól fél. Nem meri véleményét elmondani, mert fél attól, hogy nem értenek vele egyet, ezáltal nem kap megerősítést.
Az énképünket, énbecsülésünket sok minden kikezdheti, sújthatja. Saját szükségleteink és a környezeti elvárások sokszor ütköznek. Ez leglátványosabb a kultúrák különbözőségében. Gondoljunk csak a napjainkban folyó vitára Párizsban, hogy viseljenek-e az arab nők burkát, vagy ne.
1871-ben II. József magyar és cseh király, német-római császár türelmi rendelete szabad vallásgyakorlást engedélyezett a protestánsoknak és az ortodoxoknak. Úgy tűnik, egymás elviselése igen hosszú folyamat. Az biztos, hogy minél többet harcolunk a türelmetlenség ellen, annál több erővel töltjük fel, vagyis lényegében megerősítjük.
Szükségleteinknek, vágyainknak, motivációinknak kell utánanéznünk, hol van valamifajta elfojtás, tagadás, kényszerű engedés, amely nem hagy nyugvópontot lelni és ki-kitüremkedik valami kötözködésben, háborgásban, felhánytorgatásban, állandósult ingerlékenységben.
Mértéket kell szabnunk a nyugtalanság, elégedetlenség és kétely triásznak, mert egy határon túl ezek megbetegítenek bennünket.
Az emberi kapcsolatok pszichológiai terében a fentiekben taglalt közeledés-távolodás, kicserélődés és egyensúly olyan patikamérlegen billeg, mint a ki- és belégzés. De talán nem mondunk újat, ha megemlítjük, hogy a légzésünkkel is rengeteg baj van. És a légzésterápiák egy része sem mentes olyan erőszakolt szabályozási beavatkozásoktól, amelyek igen elhibázottak.
A jógik blazírt, egykedvű önuralma sem azt a nyugalmat sugározza, amelyet követnünk kellene, ha az passzivitásra sarkall, erőltetett kívülmaradásra az élet forgatagából és eltúlozza a nem-cselekvést. Lappanghat egy ilyen „önlegyőzés” mögött önmagunk természetes szükségletei elleni vétség is. A mértéket is értékletesen kell gyakorolnunk!
