A vonások jelentéséről – A szeretet titka (Csung Fu)

So­kan azt kér­dik: mi­ért nem be­szél a Jós­könyv a sze­re­te­tről?

Nos, be­szél.

Csak nem azon a szen­ti­men­tá­lis nyel­ven, amin a mi nyu­ga­ti vi­lá­gunk – hogy pa­pol­ni ugyan tu­dunk ró­la, csak sze­ret­ni nem tu­dunk.

Aki a Csung Fu (61) jós­je­let kap­ja, an­nak nem ki­sebb sors­fe­la­da­ta van, mint hogy meg kell ta­nul­nia a sze­re­tet mű­vé­sze­tét.

És ez nem is olyan egy­sze­rű do­log.

Ma­ga a 61-es jós­jel ne­ve, a Csung Fu nem is em­lí­ti a sze­re­tet szót.

A „Kö­zép­pont Igaz­sá­ga” – ez a ma­gyar for­dí­tá­sa.

A kí­nai írás­kép pe­dig egy­részt a „moz­du­lat­lan kö­zép” je­lét mu­tat­ja (ez a Csung), más­részt pe­dig – és ez már utal a sze­re­tet­re – egy fió­ká­ja fö­lött kot­ló ma­dár lábát mu­tat­ja (ez a Fu).

Va­la­mi­nek a leg­kö­ze­pét úgy mond­juk ma­gya­rul, hogy a „szí­ve”.

Va­gyis itt a szív igaz­sá­gá­ról van szó.

A szív nem ér­zé­se­ink lak­he­lye. Ha­nem egész lé­nyünk kö­zép­pont­ja!

A ben­nünk élő is­te­ni szi­kra ott­ho­na.

Igaz Va­lónk he­lye.

És most jön a lé­nyeg: ez a jós­jel azt mond­ja, hogy amíg nem ta­lá­lod meg Igaz Va­ló­dat, ad­dig sze­ret­ni sem tud­hatsz iga­zán!

A „sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ön­ma­ga­dat!” jé­zu­si ta­ná­csa itt kap ér­tel­met, mert amíg nem ta­lá­lod meg ön­ma­ga­dat s fő­leg nem tu­dod sze­ret­ni ön­ma­ga­dat, ad­dig sen­kit sem tudsz sze­ret­ni.

El­ső a szív-él­mény!

Az iga­zi én-él­mény.

Az, hogy ön­ma­ga­mat fö­lis­me­rem, és sze­re­tet­te­li vi­szony­ba ke­rü­lök ön­ma­gam­mal.

A le­gel­ső lény, akit a vi­lá­gon sze­ret­nem kell, ma­gam va­gyok.

Ez a sze­re­tet su­gár­zik majd be­lő­lem, s öle­li ma­gá­hoz a má­si­kat.

Olyan nincs, hogy ma­ga­mat nem sze­re­tem, csak té­ged.

Ez le­he­tet­len.

Azon a pon­ton, ahol ma­ga­mat nem is­me­rem, té­ged sem lát­hat­lak.

És ahol ma­gam­mal rossz vi­szony­ba va­gyok, ve­led is rossz vi­szony­ba ke­rü­lök majd.

A har­mó­nia be­lül szü­le­tik.

Sen­ki­vel sem lép­he­tek har­mó­ni­kus kap­cso­lat­ba ad­dig, míg én disz­har­mó­ni­kus va­gyok. Ez épp­o­lyan alap­ve­tő igaz­ság, mint az, hogy sen­kit sem kér­he­tek föl tánc­ra ad­dig, míg én ma­gam nem tu­dok tán­col­ni. Ez ugya­nis nem tánc len­ne, ha­nem köl­csö­nös bo­tor­ká­lás, leg­ázo­lás.

Ma­gam­mal pe­dig csak ak­kor ke­rül­he­tek har­mó­niá­ba, ha kö­zép­pon­to­mat – a „szí­ve­met” – meg­ta­lá­lom.

Az iga­zi sze­re­tet nem a má­sik­hoz va­ló me­ne­kü­lés, a má­sik­ba va­ló két­ség­be­esett ka­pasz­ko­dás: ha­nem egy ben­ső har­mó­nia ki­ve­tü­lé­se, vagy más szó­val egy me­di­tá­ció­ban meg­sze­rez­he­tő bé­kés és bol­dog én-él­mény.

A sze­re­tet mű­vé­sze­té­nek el­ső lé­pé­se, hogy ön­ma­gam­mal jó vi­szony­ba ke­rül­jek.

Szá­mom­ra az el­ső em­ber, akit meg kell sze­ret­nem, az a Mül­ler Pé­ter.

Sze­ret­ni pe­dig őt is – va­gyis ön­ma­ga­mat – csa­kis a „szí­vem­ből” tu­dom.

Va­gyis meg kell ta­lál­nom a „Kö­zép­pon­tom Igaz­sá­gát”.

Nem tu­dom, ta­pasz­tal­tad-e, de egy me­di­ta­tív éle­tet élő hin­du, kí­nai, ti­be­ti, ta­o­is­ta vagy mo­soly­gó budd­his­ta lé­nyé­ből sok­kal több sze­re­tet árad, mint be­lő­lünk, az örö­kö­sen sze­re­te­tről pa­po­ló, de va­ló­já­ban ego­is­ta nyu­ga­ti em­be­rek­ből.

Ők ugya­nis tud­ják, hogy a sze­re­tet is­ko­lá­ja az önis­me­re­ten kez­dő­dik, s an­nak mind­járt a le­gel­ső lé­pé­se sa­ját szí­vünk, kö­zép­pon­tunk meg­ta­lá­lá­sa.

Elő­ször be­lül – s csak az­tán kí­vül.

Még­pe­dig leg­be­lül – a kö­zép­pont­ban –, ahol nem az egónk, ha­nem Iga­zi Én-ünk la­kik. Önis­me­ret nem azt je­len­ti, hogy sok bűnt és va­cak­sá­got, és fé­lel­met és szo­ron­gást és múlt­bé­li vét­ket, iszo­nya­tot, gyen­ge­sé­get és lel­ki sze­me­tet föl­tú­rok ma­gam­ban, ha­nem hogy meg­is­me­rem is­te­ni va­ló­mat, aki a szí­vem­ben él. Nem az ér­zé­sek és gon­do­la­tok hul­lá­ma­in hány­ko­ló­dó lé­nyem ha­jó­ját ku­ta­tom át, nem a két­ség­be­esett le­gény­sé­gét és szo­ron­gó sze­mély­ze­tét vizs­gál­ga­tom, ha­nem meg­ke­re­sem a Ka­pi­tányt – iga­zi Va­ló­mat –, aki ren­det és har­mó­ni­át te­remt.

A le­gény­sé­gem nem tud sze­ret­ni, csa­kis a Ka­pi­tá­nyom.

A le­gény­sé­gem tán­to­rog.

Né­ha egy­más­ba ka­pasz­ko­dik ugyan, de ez nem sze­re­tet, ha­nem pá­nik és két­ség­be­esés.

A Csung Fu je­lé­nek szim­bó­lu­ma a del­fin – a sze­re­tet ál­la­ta.

Ha va­la­ki ezt a jós­la­tot kap­ja, azt je­len­ti, hogy sor­sa – ha meg tud­ja csi­nál­ni! – elér­ke­zett an­nak a ti­tok­nak a meg­ér­té­sé­hez, hogy a sze­re­tet el­ső lé­pé­se nem a ki­fe­lé, ha­nem a be­fe­lé for­du­lás, hogy elő­ször ma­gun­kat kell meg­is­mer­ni és meg­sze­ret­ni – a töb­bi majd eb­ből kö­vet­ke­zik.

Nagy pa­ra­do­xon, de így igaz: ah­hoz, hogy kí­vül rá­ta­lálj va­la­ki­re, elő­ször be­lül kell meg­ta­lál­nod ön­ma­ga­dat.

Nem elég, ha szen­vedsz az egye­dül­lét­től, nem elég a vágy, hogy sze­ret­nél együtt ját­sza­ni va­la­ki­vel a ze­ne­kar­ban – elő­ször meg kell ta­nul­ni egye­dül is szé­pen mu­zsi­kál­ni. Szó­ló­ban. Vagy­is har­mó­ni­át kell te­rem­te­ni ma­gad­ban.

Har­mó­ni­át pe­dig csa­kis lel­ked kö­zép­pont­já­ból tudsz te­rem­te­ni.

Ez na­gyon egy­sze­rű s még­is sok mun­kát igény­lő ál­la­pot.

Gon­dold el: az egyen­súly­nak sem az a lény­e­ge, hogy mind­két ol­da­lon egyen­lő­ek a sú­lyok, ha­nem az, hogy – mint a jó mér­leg­nek – kö­zép­pont­ja van.

A sze­ret­nek sok­fé­le irá­nya le­het: sze­ret­he­tem a fér­je­met, a gye­re­ke­met, az anyá­mat, a ku­tyá­mat, a fá­kat és a vi­rá­go­kat, sze­ret­he­tem a sze­rel­me­met, de ez a sok­fé­le sze­re­tet – ha nem me­ne­kü­lő, de va­ló­di – mind az ön­ma­gam meg­sze­re­té­sé­nek a kö­vet­kez­mé­nye.

Ön­ma­ga­mat sze­ret­ni pe­dig csa­kis lel­kem kö­zép­pont­já­ból, a „szí­vem­ből” tu­dom.