A vonások jelentéséről – Futó kaland

A kö­vet­ke­ző tör­té­net a vo­ná­sok dön­tő, lé­nyeg­for­dí­tó je­len­tő­sé­gé­ről szól.
Egy szép és von­zó fia­tal lány for­dult hoz­zám ta­ná­csért.
Egy bon­ta­ko­zó kap­cso­lat – ta­lán sze­re­lem? – haj­na­lán kért ta­ná­csot a Jós­könyv­től. Kér­dé­se is bi­zony­ta­lan volt, mert még na­gyon az ele­jén tar­tott az ügy. Érez­te, hogy a fér­fi­nak tet­szik, s ne­ki sem volt kö­zöm­bös a má­sik. Va­gyis „va­la­mi volt a le­ve­gő­ben”, ami mind­ket­tő­jü­ket fel­vil­la­nyoz­ta.
Le­ga­láb­bis így me­sél­te el ne­kem.
Va­la­mi oly­as­mit kér­de­zett, hogy „Mi le­het eb­ből kap­cso­lat­ból? Mi len­ne, ha be­le­men­nék?”
Vá­lasz a kö­vet­ke­ző volt:
Itt most az len­ne a ta­nul­sá­gos, ha elol­vas­nád az egész Jós­je­let, mert ak­kor lát­nád, ho­gyan kell a sok mon­dat­ból az ide­vá­gó leg­fon­to­sab­bat ki­vá­lasz­ta­ni.
Az Át­uta­zó egy fu­tó hely­ze­tről szól, mely nem tart so­ká­ig.
Az em­ber egy ide­gen or­szág­ban jár, út­ját ta­lál­ko­zás és elvá­lás kí­sé­ri. Azt mond­ja: légy az em­be­rek­kel óva­tos, tap­in­ta­tos. És vá­laszd meg, hol s kik kö­zött idő­zöl.
A kí­nai kép­jel egy zász­lót mu­tat, amely kö­ré em­be­rek gyűl­nek; a sors­fe­la­da­ta az, hogy eh­hez a „zász­ló­hoz” ide­gen­ben is hű­sé­ges­nek kell len­ni.
Az ősi szem­lé­let sze­rint min­dan­nyi­an „át­uta­zók va­gyunk itt a föl­dön”.
Va­gyis ez a hely­zet is le­het sors­sze­rű – ha nem ra­gasz­ko­dunk sem­mi­hez, s ha nem veszt­jük el a „szí­vün­ket”.
Egy át­me­ne­ti hely­zet, egy fu­tó ka­land is rejt­het ma­gá­ban örö­mök­et és hasz­nos ta­pasz­ta­la­to­kat – fel­té­ve ha az em­ber nem vész be­le, ha nem vesz­ti el ön­ma­gát, ha nem akar­ja „mar­ká­ba szo­rí­ta­ni a sze­let”.
Ed­dig még csak annyi len­ne a ta­nács, hogy be­le­me­het az ügy­be, de ne szé­dül­jön be­le, ne te­kint­se tar­tós, ma­ra­dan­dó kap­cso­lat­nak, mert nem az. Ha an­nak te­kin­ti: elvesz­ti ön­ma­gát. Más szó­val: van, aki­nek „oda­ad­hat­juk a lel­kün­ket”, mert ro­kon­lé­lek, és sor­sunk van ve­le, de van, aki­nek nem, mert ide­gen – és ez a fér­fi, aki­re kér­de­zett: az.
Ed­dig te­hát csak at­tól óv­ják őt a könyv ta­ní­tó szel­le­mei, hogy egy fu­tó ka­lan­dot te­kint­se an­nak, ami – át­me­ne­ti, kis örö­mök­et adó hely­zet­nek –, s ne vesszen be­le.
A vo­ná­sok azon­ban már sú­lyos fi­gyel­mez­te­té­se­ket tar­tal­maz­nak:
3. Az át­uta­zó fo­ga­dó­ja le­ég. Elvesz­ti if­jú szol­gá­ját. Baj!
Még feny­ege­tőbb a ha­to­dik vo­nás:
6. A ma­dár le­ége­ti a fész­két. Az át­uta­zó elő­ször ne­vet, majd sír és pa­nasz­ko­dik.
Könnyel­mű­sé­ge miatt elvesz­ti te­he­nét. Baj.
Az el­ső vo­nás nem­csak azt üze­ni, hogy mél­tat­lan­ná vál­ha­tunk, de azt is, hogy ez­zel má­so­kat is meg­bánt­ha­tunk, s „le­ég a lak­he­lyünk”.
A ha­to­dik is ezt üze­ni. Vi­gyázz, ne légy könnyel­mű, mert elő­ször ne­vetsz, de utá­na sír­ni és pa­nasz­kod­ni fogsz. A „te­hén” az oda­adás­nak, a hű­sé­ges ön­zet­len­ség­nek a jel­ké­pe. Itt elá­rul­ja! S ezért a pil­la­nat­nyi örö­mért nagy árat kell fi­zet­ni: por­rá ég az ott­ho­na.
A „könnyel­mű­ség” (Ji) a kí­nai­ban „hűt­len­sé­get” is je­lent.
Ami­kor elol­vas­tam eze­ket a riasz­tó vo­ná­so­kat, meg­kér­dez­tem:
– Van ne­ked va­la­kid?
A lány el­pi­rult, s mint aki már ma­ga is tud­ta, mit fo­gok ne­ki mon­da­ni, fa­nyar mo­sollyal mond­ta:
– Per­sze. Az élet­tár­sam.
– Ha be­le­mész eb­be a ka­land­ba, egy fu­tó pil­la­na­tért tön­kre­te­szed az egész éle­te­det. Te is tu­dod. Mér­le­geld, hogy meg­éri-e ne­ked. Ab­ban ne bízz, hogy nem fog ki­de­rül­ni az ügy, ab­ban sem, hogy nem lesz utá­na rossz szá­jí­zed, mert lel­ked mé­lyén so­has­em fo­god meg­bo­csá­ta­ni ma­gad­nak, ha „elá­rult­ad a zász­lót” – ami eb­ben a hely­zet­ben a bu­kást je­len­ti. A Jós­könyv elő­re lát. Még az irány­je­let, a 16. Lel­ke­se­dés (Elő­relá­tás) je­lét is csak in­nen le­het meg­ér­te­ni: óv a könnyel­mű­sé­ged kö­vet­kez­mé­nye­i­től… Nem sza­bad be­le­men­ni eb­be a ka­land­ba, mert na­gyon meg­bá­nod.
El­mo­so­lyo­dott, s azt mond­ta:
– Tud­tam.
– Tud­tad?
– Igen. Ami­kor elol­vas­tam a jós­la­tot, azon­nal tud­tam. Csak azért kér­dez­te­lek, hogy meg­erő­sít­sél. De én már dön­töt­tem: nem me­gyek be­le sem­mi­be.
Ké­sőbb a „zász­ló­ról”, a lány élet­tár­sá­ról azt is meg­tud­tam, hogy egy na­gyon erős, szen­ve­délyes fér­fi. Va­gyis a „le­ég a fo­ga­dó” nem csak egy egy­sze­rű sza­kí­tást,
de bot­rányt, rob­ba­nás­ve­szé­lyes hely­ze­tet is je­lent­het.
Itt per­sze pon­tat­la­nul ma­gya­ráz­tam a szim­bó­lu­mot.
A „zász­ló” nem csu­pán az élet­tár­sat jel­ké­pe­zi, ha­nem a lány ön­be­csü­lé­sét, ön­ér­ze­tét, sőt ket­tő­jük kap­cso­la­tá­nak tisz­ta­sá­gát is.
Ezt nem sza­bad elá­rul­ni.
Min­dezt azon­ban csa­kis a vál­to­zó vo­na­lak üze­nik!
Vál­to­zó vo­na­lak nél­kül, bár mé­lyebb kap­cso­la­tot nem jó­sol­na ez a jel, de nem óv­na at­tól, hogy egy fu­tó ka­land­ba vagy akár egy sze­re­lem­be be­le­men­jen a kér­de­ző.
Így azon­ban ész­re­vet­te a sor­sá­ban (és lel­ké­ben!) lap­pan­gó ve­szélyt: a kí­sér­tés ere­jét, a hűt­len­ség­re va­ló haj­lan­dó­sá­gát, a könnyel­mű­sé­gét.
És azt, hogy ez mi­lyen sors­sze­rű kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­na.