A vonások jelentéséről – Hogyan tovább?

(folytatás)

Az elő­ző szám­ban A. M. „Ho­gyan to­vább?” kér­dé­sé­re ka­pott vá­la­szo­kat ele­mez­tük.

A jós­lat a kö­vet­ke­ző volt:

A Be­fo­ga­dó je­le vál­to­zott át a Szem­be­sü­lés irány­je­lé­vé.

Az el­ső a passzi­vi­tást, a má­sik a leg­ha­tá­ro­zot­tabb cse­le­kvést ta­ná­csol­ja.

„Most ak­kor mit tegyek?” – kér­di A. M.

El­mond­tam, hogy a vál­to­zó vo­na­la­kat nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni! Ezek­ben rej­lik a drá­ma! Az l. vál­to­zó még csak ar­ról szól, hogy A. M. bi­zony­ta­lan, ké­tel­ke­dik a passzi­vi­tás idő­sze­rű­sé­gé­ben. A 4. vál­to­zó ar­ra fi­gyel­mez­te­ti, hogy ere­je sem len­ne még a ha­tá­ro­zott tett­hez. Erőt ké­ne gyűj­te­nie. A 6. vál­to­zó pe­dig már olyan lá­za­dó da­cot mu­tat A. M. szí­vé­ben, me­lyet ha nem ké­pes le­győz­ni s en­ge­di ki­tör­ni, baj le­het be­lő­le.

A jós­lat lény­ege min­dig az alap­jel­ben van.

Ez a sors­fe­la­dat.

Itt a Be­fo­ga­dó misz­té­riu­má­ról van szó.

Meg­ta­nul­ni azt, hogy „nem csi­ná­lok sem­mit, s a fű ma­gá­tól nő”.

De úgyis mond­hat­nám, most ké­ne meg­ta­nul­ni a nagy női má­gi­át, mely nem akar sem­mit, hagy­ja, hogy tör­tén­je­nek ve­le a dol­gok, s cso­dák cso­dá­ja: min­dig úgy tör­tén­nek, ahogy ő ti­tok­ban akar­ta? Re­mél­te? Ne­héz pon­tos szót ta­lál­ni rá, de eb­ben a jel­ben a jin ugya­no­lyan ész­re­vét­le­nül ve­ze­ti a jan­got, mint a dzsú­dó­ban – ha­gyom, hogy a kül­vi­lág akar­jon, s köz­ben még­is én győ­zök.

A. M. azon­ban, ahogy ez a vál­to­zó vo­ná­sok­ból lát­szik, ne­he­zen tud­ja át­ad­ni lel­két en­nek a nagy, passzív, ős­anyai böl­cses­ség­nek. Nem hisz ben­ne, gyen­ge hoz­zá, s fő­leg úgy lát­ja: „ha nem lé­pek, ha nem kez­de­mé­nye­zek, baj­ba ke­rü­lök.” Pá­nik­ba ke­rül, ha nem tör­té­nik kö­rü­löt­te sem­mi. Riaszt­ja a csönd. Be­lül fe­szült, mo­co­rog, tü­rel­met­len.

S ezek az erők egy­más el­len­té­té­be csap­nak át!

Meg­je­len­nek az erő­sza­kos jang vo­na­lak – és má­ris ben­ne va­gyunk a Szem­be­sü­lés (Át­ha­ra­pás) je­lé­ben.

Mi­vel az alap­jel­ben lény­egé­ben „meg­bu­kott”, most új lec­két kap: ta­láld meg szí­ved­ben, éle­ted­ben azt a gó­cot, mely a fe­szült­sé­get elő­i­déz­te és fönn­tar­tot­ta ben­ned, s ha rá­buk­kan­tál, szá­molj le ve­le!

Ez lesz az Irány­jel ta­ná­csa.

A csa­tát, me­lyet kard nél­kül kel­lett vol­na meg­nyer­nie, most kard­dal kell vív­nia – pon­to­san azért, mert nem tu­dott ben­ne ma­rad­ni az alap­jel­ben, nem tu­dott „be­fo­ga­dó” len­ni, most te­hát meg kell ta­lál­nia és ha­tá­ro­zot­tan meg kell szün­tet­nie azt a gyul­la­dá­sos gó­cot, mely tü­rel­met­len­né, hi­tet­len­né, bé­két­len­né tet­te.

És most jön a lé­nyeg:

Az Irány­jel csu­pán egy fo­lya­mat „irá­nyát” jel­zi, s nem egy kül­ső-ben­ső ese­mény­nek a sors­sze­rű be­kö­vet­ke­zé­sét.

Ha ide­jé­ben fö­lis­me­ri és meg­va­ló­sít­ja min­dazt, amit az Alap­jel ta­ná­csol, az Irány­jel jós­la­ta nem kö­vet­ke­zik be.

A sors­fe­la­dat – új­ra mon­dom – az Alap­jel­ben van!

Ha A. M. nem tud­ja irá­nyí­ta­ni ér­zel­me­it, eszét, ben­ső va­ló­ját – ha nem tud­ja át­lát­ni s fő­leg meg­va­ló­sí­ta­ni a Be­fo­ga­dó stra­té­giá­ját, ak­kor az ese­mé­nyek – mint egy sakk­par­ti ha­dál­lá­sá­ban – a Szem­be­sü­lés ál­la­po­ta fe­lé tor­lód­nak.

Itt már nem ma­rad­hat passzív, mert ez már egy má­sik sors­hely­zet.

Ezért ne­ve­zik Vál­to­zá­sok Köny­vé­nek a Jós­köny­vet, mert alap­ja az a gon­do­lat, hogy min­den min­dig át­vál­to­zik. Ma más, mint teg­nap, s hol­nap más lesz, mint ma. Nem­csak az ese­mé­nyek, de lel­künk, kör­nye­ze­tünk s fő­leg a lát­ha­tat­lan erők is szün­te­len vál­to­zá­s­ban van­nak, sem­mi sem áll meg, s ezért a sor­stak­ti­kánk sem le­het min­dig ugya­naz. Ami ma jó tak­ti­ka – hol­nap ku­dar­cot hoz­hat. Ha lá­tom, hogy eső­fel­hők gyü­le­kez­nek, bölcs elő­relá­tás­sal ta­ná­csol­ha­tom, hogy ve­gyél föl eső­ka­bá­tot, de nem azért, hogy ezen­túl örök­ké ab­ban járj, ha­nem azért, hogy hol­nap ne ázz meg. Hol­na­pu­tán már ki­süt a for­ró nap, mert elosz­la­nak azok a sö­tét fel­le­gek, me­lyek az esőt, sőt, a vi­hart hoz­ták.

És itt jön a lé­nyeg: a Ji-king­ben nincs jó és rossz jós­jel.

Ki­vé­tel nél­kül min­den jós­jel: Jó.

Is­te­ni min­ta.

Csak a ter­mé­szet­től el­sza­kadt os­to­ba em­ber mi­nő­sí­ti a vi­hart rossz­nak, a stran­di­dőt jó­nak, az esőt kel­le­met­len­nek és a nap­sü­tést jó­nak.

A ter­mé­szet­ben s az egész élet­ben min­den is­te­ni te­rem­tés­fo­lya­mat jó és szük­sé­ges, sőt, üd­vös.

Jó, hogy van Kez­de­ti ne­héz­ség, Szem­be­sü­lés, Le­vert­ség, Meg­re­ke­dés (Disz­har­mó­nia), jó, hogy van Kor­lá­to­zás és a Fény el­sö­té­te­dé­se, jó, hogy van Csök­ke­nés és For­ra­da­lom és le­he­tő­ség ar­ra, hogy Mun­kál­kod­junk az el­ron­tot­ton.

Ne­héz sors­fe­la­dat van, de rossz nincs.

Más kér­dés, hogy va­la­mi­lyen hely­ze­tet nem sze­re­tek, mert ne­héz.

A 64 jós­jel a koz­mi­kus Te­rem­tői Aka­rat Ős­min­tá­ja – ha ezek kö­zül csak az egyik nem len­ne, nem le­het­ne te­rem­tés sem, uni­ver­zum sem, föl­di élet sem.

Aki a Ta­ó­ban él, an­nak min­den üd­vös.

Aki a Ta­o­ból ki­zu­hant, an­nak csak az a jó, ami egó­já­nak ép­pen ked­vez.

A kí­nai böl­cse­let­ben – ép­púgy, mint a mi ma­gyar nyel­vünk­ben! – min­den vál­to­zás­sal já­ró sors­fe­la­dat: jó.

Ezért nem azt mond­juk, hogy „Rossz­lat”, ha­nem azt, hogy „Jós­lat”

És nem „ros­szo­lunk”, ha­nem „jó­so­lunk”.

Él­ni le­het, hogy ne­héz – de jó.

Az is jó, hogy ne­héz.