Exkluzív – A kérdezés művészete

Válaszom röviden a következő: rossz kérdés az, amelyet az ember korlátolt eszével, előítéletével tesz fel, mintegy kizárva a szabad válasz lehetőségét.
Tudósok például évszázadokon át kérdezték az Anyagot: részecskékből állsz?
Az Anyag azt felelte: igen!
Egyszer valaki azt kérdezte: lehet, hogy mégis hullámok alkotnak téged?
Az Anyag azt felelte: igen!
A két válasz, mely látszólag kizárja egymást, forradalmasította a fizika történetét.
Pedig csak annyi történt, hogy valaki mert másképp kérdezni, s kiderítette, hogy mindkét válasz igaz.
A kétségbeesett Lear király valami olyasmit kérdez a sorsától: miért van az, hogy mások többet ártottak nekem, mint én nekik? Más szóval: miért olyan rosszak hozzám az emberek – holott én jó vagyok.
Erre nem lehet mit felelni, mert az emberek valóban rosszak hozzá – legalábbis élettörténetének abban a szakaszában, mely előttünk, nézők előtt játszódik.
Az már más kérdés, hogy hozzá fogható szeretetre vak, zsarnoki öregembert alig írtak
a világirodalomban.

Kérdéséből hiányzik az önismeret

Helyette bevádolja a világot, az emberiséget, még az Istent is, mert abból az előfeltevésből indul ki, hogy ő egy jó ember s véle valami nagy igazságtalanság történik.
A válasz, amit Lear király elvakult kérdésére kap, nem értelmes és megvilágosító, hanem sorozatos megaláztatás, rúgás és pofon. Amíg másokat „vétkesnek” tart, vétenek is ellene mindaddig, míg Lear „fölébred” és rádöbben arra, hogy rosszul kérdezett. Azt kellett volna kérdezni: „hol vétettem én?”
S akkor a válasz az lett volna: „Ott, hogy egód kőkemény, s nem tudsz szeretni!”

A jó kérdés mindig a nyitott kérdés, melyet az ember elsősorban önmagára alkalmaz

Abból indul ki, hogy ő valamiben vak – önmagával s így másokkal szemben is – s látni akar.
Jézus a vak helyett fogalmazza meg a jó kérdést: „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?”
„Uram, hogy lássak!”
Ebben ugyanis már az a beismerés rejlik, hogy ő nem lát.
Mi, mai emberek abban a hiszemben vagyunk, hogy látunk, s ezért nem is jól kérdezünk.

Elmondok egy példát.
Egy anya, akinek kislánya bukdácsol egy új és nehéz iskolában, azt kérdezte a Jóskönyvtől, mi a baja a lányának, hogy ilyen rosszul tanul, félő, hogy meg is bukik.
Válaszul az 54. jósjelet kapta, a „Férjhez menő lány”-t, mely jelképesen egy olyan megalázó helyzetről szól, amelybe az embert vágyai, illúziói viszik bele, s a mama a jóslatot úgy értelmezte, hogy kislányát zavarja, hogy az új és nehéz osztályba került, csupa jó tanuló között az ő nehézfejű lánya megalázó helyzetben van.

Pedig a jósjelet elsősorban ő kapta, és nem a kislánya, s arra figyelmezteti, hogy túlzott aggodalmával, s a lánya jövőjével kapcsolatos hiú szülői elvárásaival megbénítja a lánya természetes ambícióit, rávetít valamit, amit a gyerek nem akar, vagy legalábbis nem most és nem ilyen ütemben akarja, s ezzel valósággal megbénítja őt. Minél jobban aggódik miatta, annál jobban bukdácsol a kislánya, mert nem a saját, lassabb, lankásabb útját járja, hanem vissza-visszaesik azon a meredek karrierpályán, amelyre a szülői elvárások taszigálják.

C. G. Jung azt mondja, hogy a jóslattal az ember saját tudattalanjával kerül kapcsolatba, s ebben minden benne van, lelkünk egész tenger alatti csodavilága, vágyaink, reményeink, múltunk elmerült emlékei, sőt azon túl is, a bennünk lévő isteni, mindaz, amit a felszínen körbe-körbe tekintő periszkópunkon át nem látunk, s nem is láthatunk.
Amikor valaki leül elém s fölteszi a kérdést, rendszerint azt mondom:

„Valóban ez a kérdésed?”

Ilyenkor tűnődik egy kicsit, s rendszerint azt mondja: „Hát voltaképpen nem is ez, hanem…”
És megfogalmazza most már mélyebb gondját is.

Ha azt látom (vagy érzem), hogy mindig pontatlan, vagy bizonytalan a kérdése, újra azt mondom: „Gondolkozz, valóban ez az igazi kérdésed? Képzeld, hogy most egy angyallal beszélsz. Akkor is ezt kérdeznéd? Ilyen semmiséget?”
Még tovább tűnődik, s ha az „angyal” szó megérintette, elmosolyodik s azt mondja: „Nem! Ha már egy angyaltól kérdeznék s csak egyetlen kérdésem lehetne, azt kérdezném, hogy”
És akkor végre kimondja.

Az igazi sorskérdéseknek nem az a lényegük, hogy „kicsik” vagy „nagyok”, hanem hogy mélyről erednek-e, vagy sem

Mélyről azok a kérdéseink erednek, melyekben egész lényünkkel benne vagyunk.
Igazi megoldatlan kérdéseink egyik jellemzője, hogy sohasem először bukkannak fel életünkben.
Vissza-visszatérnek új formában, új alakban, új helyzetek közepette.
S mivel a válaszok arról szólnak, hogy én hol vétem vagy véthetem el, a jó kérdés is csak az lehet: én miben vétek?
Mit nem látok jól?
Életem megfogalmazható gondjának megoldásához mit nem tudok jól?
Hol nem vagyok elég bölcs?

Miben hibázok? Hol tévedek s látom rosszul magamat (s így másokat)?
Aki elindul az önismeret – és sorsának megoldása útján, mert ez a kettő szétválaszthatatlan – abból indul ki, hogy nem ismeri még magát.
Tudományban és művészetben azért szül nagy művet az intuíció, és sohasem a szürke logika s a „józan ész” – mert az „okos” ember csak azt a választ kapja, amit már eleve tudott, az intuíció azonban föltárja előttünk az Ismeretlen új, határtalan és valódi világát.

Fotó: Shutterstock