Exkluzív – Beszéljünk a szerelemről
Mi, magyarok szerencsések vagyunk.
Külön szavunk van a szerelemre.
Az angol „love” szó egyszerre jelenti azt, hogy szeretet és a szerelem.
A német „liebe” is.
Nem tesznek különbséget a két létérzés között, olyannyira nem, hogy még ennek a cikkemnek a címét sem tudnám lefordítani: utólag kellene magyaráznom, hogy itt nem arról a vonzalomról beszélek, ami anya és lánya, apa és fia között van, vagy éppenséggel arról, amit egy szép zene hallgatásakor érzek – hogy például „szeretem Mozart zenéjét” –, hanem valami egészen másról: a szerelemről, ami minőségében és intenzitásában egészen más vonzalom, és csakis két ember között, egy férfi és egy nő között lehetséges.
Vagyis itt egy poláris vonzásról van szó, egy jin és egy jang összetapadásáról,
még akkor is, ha ez nem heteroszexuális élmény: jin és jang szerep az azonos neműek vonzalmában is van.
„Szeretek” élni, és „szeretem” a szüleimet, „szeretem” a tengert és a gyerekeket, de „szerelmes” csakis egyetlen emberbe lehetek, egy lányba, ha fiú s egy férfiba, ha nő vagyok.
Vagyis ez nagyon intim dolog.
Párostánc.
Senki sem fér bele – mindenki mást kivet magából.
Arról nem is szólva, hogy az intenzitása roppant nagy: szerelembe sokkal többször halunk bele, mint a szeretetbe. Tudjuk az irodalomból és saját tapasztalatunkból is, hogy van ebben az élményben valami „földöntúli”, valami őrület, valami elvarázsoltság, láthatatlan mágnes, mely a másikból húz, magamból pedig kilök és taszít a Nagy Te felé, aki váratlanul mindenkinél fontosabb lesz, s aki miatt nemcsak fölboríthatom az életemet, de néha átszédülhetek a túlvilágra is.
Az önelvesztés sehol sem olyan elementáris, mint itt: a szerelmesek úgy érzik, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, azt akarják, hogy legyenek egyek, olvadjanak egymásba: ebben az állapotban – ha belezuhan – még a legönzőbb ember is hajlandó föladni egoizmusát.
Beszéltem már arról, hogy a magyar spirituális nyelv.
Vagyis ősi transzcendes titkokat őriz.
Tud valamit, amit csak azok tudhatnak, akik magasról jöttek s elhozták magukkal azt, amit istenközelben láttak.
Lejjebb már nem látható.
Ezért van külön szavunk a szerelemre.
Mi rejt ez a szó?
A dualitás titkát.
Mai jelképekkel szólva ez azt jelenti, hogy
a teremtés ősrobbanásakor az addig egységben élő Teremtő megszámlálhatlan lélekké szórta szét magát, mint egy Ősnap, mely kiárasztotta fényét, s mi most valamennyien ennek az ősfénynek egy-egy sugara vagyunk, akik elrobogtunk ugyan a végtelenbe, mégis összetartozunk, egymással s a teremtő Napunkkal is.
Ez az összetartozás-érzés a szeretet.
Az őstudás azonban azt is mondja, hogy ebben a teremtő „robbanásban” minden egyes lélek még külön-külön is szétvált. Kettéváltunk, mint egy közös gyökerű láng, amelynek két nyelve van, s mivel leszakadtunk a forrásról, a két lángocska most külön-külön világít s egymástól is széjjeltépve kóborol a mindenségben, azzal az öntudatlan reménnyel, hogy a másikra rátaláljon, s újra összeforrjon vele…
Ez a szerelem: a másik felem keresése.
Ezért van az, hogy a szerelem csakis két lélek ügye.
És azért ilyen roppant erős és mindent elborító érzés, mert itt nem csupán arról van szó, hogy egy szétszórtságot akarunk összehozni, hanem arról, hogy egy fájdalmas széttépettséget akarunk újra összeforrasztani.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki
a duáltársunk, akit szerelemmel szeretünk.
Szó sincs róla.
Rendszerint azt történik, hogy valakire rávetítjük ezt a szerepet, sokszor csak azért, mert hasonlít vagy emlékeztet a Nagy Te-re.
Azt hisszük, hogy találkoztunk a „másik felünkkel” – ez a szerelem.
Sokan képesek kiváltani belőlünk ezt a duálszomjúságot.
Ezért van az, hogy sokszor lehetünk szerelmesek; „beleábrándulunk” valakibe, majd kiábrándulunk belőle, mert rájövünk, hogy nem „az”.
A szomjúság bennünk van.
És a szerelem sem kívülről jön, hanem belülről.
Rávetítjük a másikra hiányunkat, s azt hiszszük, hogy Te vagy az.
Ezért a szerelmek rendszerint nem tartanak sokáig.
Még akkor sem, sajnos, ha valaki a valóságos duálpárjával találkozik.
Ugyanis nem arról van szó, hogy elvesztettük egymást, s ha végre találkoztunk a nagy végtelenségben, akkor el van intézve minden, hanem arról, hogy a szétszakadás oka egy kölcsönös elhomályosulás, önelvesztés, taszítás eredménye. Szellembukás, melyet jóvá kell tenni, s amiből meg kell tisztulni. Hiába találkozunk újra, ha vakok, koszosak, méltatlanok vagyunk egymásra.
Ezért van az, hogy néha duálpárok találkozása is pokol.
Mert az összevonzás ereje megvan ugyan, de ha itt seb a sebbel, rögeszme a rögeszmével találkozik, nagy fájdalmat okozhatnak egymásnak.
Sok mindent beszélhetnék erről, de itt most nincs se helyem, sem időm.
Van egy igen magasról inspirált magyar író, aki erről sokat tud: Madách Imre.
Tanácsolom, hogy olvasd el az Ember tragédiáját ezzel a szemmel.
A címet úgy is érthetjük, hogy ez Ádám és Éva szerelmének tragédiája.
Kettőjükké egyszerre, mert csak együtt „emberek”, még akkor is, ha Éva szegény csak sodródik Ádám egyre sötétebb és ostobább korokat előidéző szenvedélyében.
Bármi történik velük, végső soron szétválaszthatatlanul összetartoznak.
Figyeld meg, milyen történelmi drámákon, halványuló örömökön, de főleg szenvedtető viharokon, vak szenvedélyeken, önzésen, lelki vakságon, sőt, már-már teljes elidegenedéssel fenyegető jégvilági közönyön megy át szerelmük története, míg beteljesedik.
Végül Éva lesz az emberiség megváltója.
Az Ember tragédiája egy szerelem kálváriája, melyet a luciferi erők nem tudnak legyőzni.
Hála Éva bölcsességének.
