Exkluzív – Ked­ves Ma­ma!

Azt kér­ted, ne em­lít­sem a ne­ve­det, hát így ne­vez­lek most: Ma­ma. Kis­lá­nyod van, s rá­döb­ben­tél, hogy ne­ve­lé­sé­ben a sa­ját rossz gyer­mek­ko­ri „min­tá­dat” örö­kí­ted to­vább. Nem kap­tál szü­leid­től sze­re­te­tet, el­fo­ga­dást, s ezt ál­lan­dó ked­ves­ség­gel, meg­fe­lel­ni vá­gyás­sal pó­tol­tad.   
Azt kér­ded, ha lé­te­zik kö­zös élet­terv szü­lők és gyer­me­kek kö­zött, mi­ért ront­ják el a szü­lők gyer­me­ke­ik tisz­ta lel­kü­le­tét?
És fő­leg azt, ho­gyan sza­ba­dul­junk meg egy ilyen hi­bás min­tá­tól?
Az el­ső kér­dé­sed­re most nem fe­lel­nék. Kar­mi­kus oka van, hogy nem­csak egy­más eré­nye­i­vel, de vét­ke­i­vel is össze va­gyunk köt­ve: „an­gya­li” szü­lő­ket ki kell ér­de­mel­ni. Ad­dig azon­ban saj­nos – ahogy a Bi­blia mond­ja – a „szü­lők vét­ke a fi­ak­ban foly­ta­tó­dik”.
Más kér­dés, ho­gyan le­het át­ír­ni ezt a be­lénk ivó­dott, ösz­tön­né, jel­lem­mé vált hi­bás min­tát.
Nos, az én vé­le­mé­nyem er­ről né­mi­leg el­tér a pszi­cho­ló­gu­sok né­ze­té­től, akik szin­te nem is ta­lál­koz­nak más pro­blé­mák­kal, mint az el­ron­tott cse­cse­mő- és gyer­mek­kor nyo­mor­úsá­gos örök­sé­gé­vel. Be­teg tár­sa­da­lom­ban él­ni azt je­len­ti, hogy be­teg szü­lők be­teg gyer­me­ke­ket ne­vel­nek, még ak­kor is, ha nem akar­ják. Sze­ret­ni és fő­leg jól sze­ret­ni ké­ső meg­ta­nul­ni ak­kor, ha va­la­ki szü­lő­vé vá­lik. Min­den szü­lő csa­kis ön­ma­gát ad­hat­ja. Leg­jobb szán­dé­ka el­le­né­re is. Azt ad­hat­ja, aki va­ló­ban ő. S ami ben­ne hi­ba, azt ép­púgy to­vább örö­kí­ti lel­ki­leg, ahogy tes­ti­leg is to­vább örö­kí­tet­te a jó és rossz ge­ne­ti­kus üze­ne­te­it.
Ez az em­ber­lánc: vég­te­len.
Meg­sza­kí­ta­ni csa­kis úgy le­het, ha va­la­ki „fö­l­éb­red” be­lő­le.
A fö­léb­re­dés el­ső lé­pé­se, hogy az em­ber egy­ál­ta­lán fö­lis­me­ri, hogy egy hi­bás pro­gram ál­do­za­ta. Leg­töb­ben nem ké­pe­sek er­re, ön­tu­dat­la­nul za­ka­tol­nak to­vább.
A fö­léb­re­dés má­so­dik lé­pé­se: a hi­bás pro­gram „át­írá­sa”.
Ez nem könnyű. Eh­hez nem elég a lé­lek­tan, mert eh­hez már oly­as­va­la­mi szük­sé­ges, amit a ha­gyo­mány „meg­vi­lá­go­so­dás­nak”, „fe­léb­re­dés­nek”, vagy a szó iga­zi ér­tel­mé­ben vett „meg­té­rés­nek” ne­vez. A meg­té­rés („ma­ta­no­ia”) nem azt je­len­ti, hogy va­la­kit meg­ke­resz­tel­nek – mert ez csak egy for­má­lis ak­tus –, ha­nem azt, hogy ér­tel­me túl­emel­ke­dik a hét­köz­na­pi szin­ten: rá­döb­ben ar­ra, hogy Is­ten lel­ke van ben­ne, egy szi­krá­ja a min­den­tu­dás­nak és min­den­ha­tó­ság­nak, s in­nen kezdve úgy ve­ti le ré­gi éle­tét és bei­deg­zett szo­ká­sait, mint a hasz­nált ru­há­kat.
Új em­ber lesz.
Min­den ré­gi meg­szo­kás, jel­lem­mé fa­gyott fé­le­lem és al­kal­maz­ko­dás, min­den múlt­bé­li iszony, sze­re­tet­len­ség és gyű­lö­let mér­ge ha­tás­ta­lan­ná vá­lik ben­ne. Mint em­lé­ke­ket meg­őr­zi ugyan, de csak úgy, mint a le­pré­selt vi­rá­go­kat: élet nincs ben­nük már.
Ezek az em­lé­kek hat­ni csak a „ré­gi em­ber­re” tud­tak – az új­ra már nem.
Gon­dold el, ked­ves Ma­ma, hány in­kar­ná­ció áll már mö­göt­tünk! Hány­faj­ta fé­le­lem, ha­lál, iszo­nyat, hány hi­bás ne­ve­lés, sze­re­tet­len­ség, rosszin­du­lat és gyű­lö­let em­lé­ke, s mi még­is élünk, sok­szor még der­űsen is, pon­to­san azért, mert lel­ki im­mun­rend­sze­rünk min­den mér­get ha­tás­ta­la­ní­ta­ni tud.
Nem­csak má­so­lunk – új lap­pal is in­dul­ha­tunk.
Ha min­den ál­lan­dó­an ve­lünk jön­ne, lé­leg­ze­tet se mer­nénk ven­ni a ret­te­gés­től.
Ehe­lyett vi­dá­man élünk – pe­dig sok­szor meg­hal­tunk már, s ha ezt el is fe­lej­tet­tük, azt nem, hogy most is bi­zo­nyo­san meg­hal­nunk majd. Rá­adá­sásul nem­csak mi, de min­da­zok, aki­ket sze­re­tünk.
Azt írod, köny­ve­im meg­szó­lí­tot­tak Té­ged.
Nos, hadd tu­da­to­sít­sam: én a ben­ned élő Új Em­ber­nek írok.
Aki sor­sod­nak ura és nem szen­ve­dő ala­nya.
Aki fe­lejt, ha akar, s em­lé­ke­zik, ha akar.
Aki a ré­gi „nem­sze­re­tem” pro­gra­mot ab­ba a kis „lom­tár­ba” tet­te, amit szá­mí­tó­gé­ped ké­per­nyő­jén egy kis ikon je­lez.
(A szá­mí­tó­gép az em­be­ri el­me mű­kö­dé­sét má­sol­ja!)
In­nen a rossz em­lék ma­gá­tól már nem jön elő.
Csa­kis ak­kor, ha elő­hí­vod.
Ak­kor új­ra ott lesz és mű­kö­dik is – de csak ak­kor, ha te is aka­rod.
Az Új Em­ber így él – nem hat­nak rá a szü­lői min­ták.
Még ak­kor sem, ha va­la­ki­nek olyan cso­dá­la­tos any­ja volt, mint Jé­zus­nak.
Ő is „fö­léb­redt”, és in­nen kezdve ön­ma­gát nem a tes­ti vi­lág­ból, ha­nem „fen­tről” szár­maz­tat­ta. Ne­he­zen ért­he­tő, még­is fáj­dal­ma­san gyö­nyö­rű ré­sze sor­sá­nak, ami­kor el­tol­ja ma­gá­tól Má­ria anyai ra­gasz­ko­dá­sát, ami­kor le­sza­kít­ja ma­gát a szü­lői min­tá­tól, hogy csa­kis ön­ma­gá­nak, a ben­ne lé­vő hal­hat­lan Én-nek él­jen. („Én és az Atya egyek va­gyunk.”)
Az ő pél­dá­ja mu­tat­ja, hogy ilyen­kor nem­csak a „ne­ga­tív”, de a „po­zi­tív” em­lék­től is meg­vá­lunk – at­tól is, ha jól sze­re­tett ben­nün­ket az anyánk –, egy­sze­rű­en azért, mert a szel­le­mi fel­nőt­té vá­lás azt je­len­ti, hogy az em­ber az egész múlt­ja fö­lé emel­ke­dik. A jó­sá­gos anyai sze­re­tet meg­könnyí­ti föl­di utun­kat – de re­pül­ni már nem se­gít.
Ön­ma­gun­kra kell éb­re­dünk.
Sa­ját va­rázs­ha­tal­mun­kra, ame­lyet nem ké­pes sem­mi­fé­le múlt­bé­li em­lék leny­űgöz­ni.
Ér­ted?
Mi­ért fél­jek azért, mert va­la­ha fél­tem?
Mi­ért sze­res­sek rosszul azért, mert va­la­ha rosszul sze­re­tett anyám, s őt pe­dig a na­gya­nyám?
Múl­tad bár­mi­lyen em­lé­ke csa­kis ad­dig hat, míg nem vagy ön­ma­gad.
De ad­dig na­gyon!
Tí­ze­zer év­vel eze­lőt­ti fé­lel­me­det is fél­he­ted most és hol­nap és hol­na­pu­tán.
Ez a lán­co­lat min­dad­dig tart, míg ön­ma­ga­dra nem éb­redsz.
Sem­mi­fé­le lé­lek­ta­ni trükk nem se­gít.
Mert „ösz­tö­nö­sen” mű­ködsz.
Tu­dat­ta­la­nul.
Múl­tad irá­nyt, nem a je­le­ned.
Kép­zeld el, ha egy ka­ram­bo­los ko­csi­ban ben­ne ma­rad­na örök­ké a ka­ram­bol em­lé­ke! Töb­bé nem me­het­ne a for­ga­lom­ba. Vagy ha egy ki­s­orosz­lán nem mer­ne fel­nő­ni, csak azért, mert kö­lyök­ko­rá­ban meg­ha­rap­ták, vagy any­ja a man­csá­val meg­csap­ta!
Légy ön­ma­gad, Ma­ma!