Exkluzív – Kedves Mama!
Azt kérted, ne említsem a nevedet, hát így nevezlek most: Mama. Kislányod van, s rádöbbentél, hogy nevelésében a saját rossz gyermekkori „mintádat” örökíted tovább. Nem kaptál szüleidtől szeretetet, elfogadást, s ezt állandó kedvességgel, megfelelni vágyással pótoltad.
Azt kérded, ha létezik közös életterv szülők és gyermekek között, miért rontják el a szülők gyermekeik tiszta lelkületét?
És főleg azt, hogyan szabaduljunk meg egy ilyen hibás mintától?
Az első kérdésedre most nem felelnék. Karmikus oka van, hogy nemcsak egymás erényeivel, de vétkeivel is össze vagyunk kötve: „angyali” szülőket ki kell érdemelni. Addig azonban sajnos – ahogy a Biblia mondja – a „szülők vétke a fiakban folytatódik”.
Más kérdés, hogyan lehet átírni ezt a belénk ivódott, ösztönné, jellemmé vált hibás mintát.
Nos, az én véleményem erről némileg eltér a pszichológusok nézetétől, akik szinte nem is találkoznak más problémákkal, mint az elrontott csecsemő- és gyermekkor nyomorúságos örökségével. Beteg társadalomban élni azt jelenti, hogy beteg szülők beteg gyermekeket nevelnek, még akkor is, ha nem akarják. Szeretni és főleg jól szeretni késő megtanulni akkor, ha valaki szülővé válik. Minden szülő csakis önmagát adhatja. Legjobb szándéka ellenére is. Azt adhatja, aki valóban ő. S ami benne hiba, azt éppúgy tovább örökíti lelkileg, ahogy testileg is tovább örökítette a jó és rossz genetikus üzeneteit.
Ez az emberlánc: végtelen.
Megszakítani csakis úgy lehet, ha valaki „fölébred” belőle.
A fölébredés első lépése, hogy az ember egyáltalán fölismeri, hogy egy hibás program áldozata. Legtöbben nem képesek erre, öntudatlanul zakatolnak tovább.
A fölébredés második lépése: a hibás program „átírása”.
Ez nem könnyű. Ehhez nem elég a lélektan, mert ehhez már olyasvalami szükséges, amit a hagyomány „megvilágosodásnak”, „felébredésnek”, vagy a szó igazi értelmében vett „megtérésnek” nevez. A megtérés („matanoia”) nem azt jelenti, hogy valakit megkeresztelnek – mert ez csak egy formális aktus –, hanem azt, hogy értelme túlemelkedik a hétköznapi szinten: rádöbben arra, hogy Isten lelke van benne, egy szikrája a mindentudásnak és mindenhatóságnak, s innen kezdve úgy veti le régi életét és beidegzett szokásait, mint a használt ruhákat.
Új ember lesz.
Minden régi megszokás, jellemmé fagyott félelem és alkalmazkodás, minden múltbéli iszony, szeretetlenség és gyűlölet mérge hatástalanná válik benne. Mint emlékeket megőrzi ugyan, de csak úgy, mint a lepréselt virágokat: élet nincs bennük már.
Ezek az emlékek hatni csak a „régi emberre” tudtak – az újra már nem.
Gondold el, kedves Mama, hány inkarnáció áll már mögöttünk! Hányfajta félelem, halál, iszonyat, hány hibás nevelés, szeretetlenség, rosszindulat és gyűlölet emléke, s mi mégis élünk, sokszor még derűsen is, pontosan azért, mert lelki immunrendszerünk minden mérget hatástalanítani tud.
Nemcsak másolunk – új lappal is indulhatunk.
Ha minden állandóan velünk jönne, lélegzetet se mernénk venni a rettegéstől.
Ehelyett vidáman élünk – pedig sokszor meghaltunk már, s ha ezt el is felejtettük, azt nem, hogy most is bizonyosan meghalnunk majd. Ráadásásul nemcsak mi, de mindazok, akiket szeretünk.
Azt írod, könyveim megszólítottak Téged.
Nos, hadd tudatosítsam: én a benned élő Új Embernek írok.
Aki sorsodnak ura és nem szenvedő alanya.
Aki felejt, ha akar, s emlékezik, ha akar.
Aki a régi „nemszeretem” programot abba a kis „lomtárba” tette, amit számítógéped képernyőjén egy kis ikon jelez.
(A számítógép az emberi elme működését másolja!)
Innen a rossz emlék magától már nem jön elő.
Csakis akkor, ha előhívod.
Akkor újra ott lesz és működik is – de csak akkor, ha te is akarod.
Az Új Ember így él – nem hatnak rá a szülői minták.
Még akkor sem, ha valakinek olyan csodálatos anyja volt, mint Jézusnak.
Ő is „fölébredt”, és innen kezdve önmagát nem a testi világból, hanem „fentről” származtatta. Nehezen érthető, mégis fájdalmasan gyönyörű része sorsának, amikor eltolja magától Mária anyai ragaszkodását, amikor leszakítja magát a szülői mintától, hogy csakis önmagának, a benne lévő halhatlan Én-nek éljen. („Én és az Atya egyek vagyunk.”)
Az ő példája mutatja, hogy ilyenkor nemcsak a „negatív”, de a „pozitív” emléktől is megválunk – attól is, ha jól szeretett bennünket az anyánk –, egyszerűen azért, mert a szellemi felnőtté válás azt jelenti, hogy az ember az egész múltja fölé emelkedik. A jóságos anyai szeretet megkönnyíti földi utunkat – de repülni már nem segít.
Önmagunkra kell ébredünk.
Saját varázshatalmunkra, amelyet nem képes semmiféle múltbéli emlék lenyűgözni.
Érted?
Miért féljek azért, mert valaha féltem?
Miért szeressek rosszul azért, mert valaha rosszul szeretett anyám, s őt pedig a nagyanyám?
Múltad bármilyen emléke csakis addig hat, míg nem vagy önmagad.
De addig nagyon!
Tízezer évvel ezelőtti félelmedet is félheted most és holnap és holnapután.
Ez a láncolat mindaddig tart, míg önmagadra nem ébredsz.
Semmiféle lélektani trükk nem segít.
Mert „ösztönösen” működsz.
Tudattalanul.
Múltad irányt, nem a jelened.
Képzeld el, ha egy karambolos kocsiban benne maradna örökké a karambol emléke! Többé nem mehetne a forgalomba. Vagy ha egy kisoroszlán nem merne felnőni, csak azért, mert kölyökkorában megharapták, vagy anyja a mancsával megcsapta!
Légy önmagad, Mama!