Válaszol a jóskönyv – A jóslat értelmezése

Röviden ennyi:
Valaki elpanaszolta, hogy csalódott a Jóskönyvben.
Sorsdöntő kérdésben fordult hozzá, és más választ kapott, mint ami később valójában történt vele.

A csalódásba valósággal belebetegedett.
Azóta többször is kérdezte a könyvet, de nem találta a megoldást.
Nem működött a könyv, s a helyzet, ami előállt, még ma is szomorúsággal tölti el és reménytelenséggel.
Kérdeztem, mi volt az első jóslat.
Nem emlékezett rá.
Megkértem, küldje el, s írja le a helyzetét is, amelyben a kérdése született.
A helyzet röviden annyi, hogy a kérdező egy lelkes gyógyító, aki számos jó ötletét összegyűjtve a főnökéhez fordult, hogy segítse az intézményt, a betegeket, s hogy megvalósíthassa itt az álmait.
Akkoriban – úgy érezte – együtt tud működni főnökével, s mint írta, a Jóskönyv válaszai valósággal repítették a céljai felé, a gondolatok és ötletek szinte ki akartak robbanni belőle.
Egész szabadidejét az előkészítő munkára áldozta.
Végül átadta főnökének, aki terveinek nagyon örült, jóváhagyta, majd hamarosan leállította az egészet.
„Akkor összeomlottam.”
Másfél év telt el azóta.
Elküldte a jóslatot.
Csak a legelsőt kértem tőle.
Nincs értelme tovább kérdezgetni a Jóskönyvet, amíg az alapkérdés nincs megfejtve.
És főleg megoldva.
Minden jóslat: sorsfeladat.
Amíg nincs megoldva, nem érdemes új feladatokat kérni tovább.
Minden folyamatnál a legelső kérdés a fontos.
Az őskérdés.
Nos, a Jóslat, amit kapott, a következő volt:
Az 59-es jósjel, az 1,4,5-ös változóval.
Irányjelnek a 38-as jósjelet kapta.
Most jön a lényeg.
Az 59-es jel neve: Feloldódá
Felbomlás.
Valami külső-belső helyzetnek föl kell bomolni.
Szét kell oldódni.
A vonások pedig azt mondják: „Eloldja magát a csapatától, a magasabbért ott kell hagyni az alacsonyabbat.” Majd a krízis csúcspontján, mint egy lázas betegből, „kicsapódik a veríték” – és talán megtalálja azt a maradandó centrumot, mely a szétbomlás után új egységet teremthet.
Mindez azonban sajnos az Ellentét (38-as) irányjele felé mutat, melyben a „szemek ellentétes irányba
néznek, és a kezek elfordulnak egymástól”.
„Van a szakadásnak egy olyan pontja, amikor a találkozásra már nincs remény.”
Lényegében ennyi.
Nem akarom a választ tovább elemezni.
Egyrészt, mert az események régen megtörténtek, másrészt pedig ennek a belső üzenetét csak az értheti
meg – ha megérti –, akivel ez történt.
Ami itt nagy kérdés: hogyan lehet ezt a jóslatot félreérteni?
Csakis úgy, hogy vágyait rávetíti a szövegre.
Azt hallja belőle, amit hallani akar.
Nem jut el hozzá az üzenet, mert szeme kiszűri a számára nem kellemes igazságot.
Nem az Igaz Ember lelkületével olvas, hanem a Kis Emberével.
Az egóján át.
A Jóskönyv csakis az Igaz Embernek szól.
Vagyis a fensőbbrendű énünknek.
Csak ő érti.
Csak ő hallja.
Ehhez azonban nagyfokú személytelenség kell.
Távolság.
Magammal szembeni távolság.
A tanú érzelemmentes állapota.
Úgy kell olvasni, mintha nem rólam szólna.
Nem azt kell keresni, hogy nekem mi a „jó” vagy a „rossz” – hanem, hogy mit akar a sorsom.
Mi az életfeladatom.
Mi az üdvös.
Nincs „nem problematikus” szituáció.
Nincs „jó jel” és „rossz jel”.
Csak egy külső-belső helyzet van, melyet józanul, illúziótlanul meg kell értenem.
Önmagunknak jósolni azért nehéz, mert magunk ellen nem merünk és nem tudunk gondolkodni.
Beleesünk az önáltatás csapdájába.