Exkluzív – Kivetítés

Erről a kérdésről írtam már a múltkoriban, és elszégyelltem magam.
Kezembe került ugyanis Hamvas Béla írása, és megcsapott a géniusz ereje.
Ilyen pontosan, keményen senki sem tudott fogalmazni.

Ilyen mélyen se.
Ugyanerről ír.
Olyan, mintha ma írta volna.
Minden szava érvényes.
„Kivetítés az – mondja –, amikor az ember a saját bonyodalmait vagy nem érti, vagy ami ugyanez, nem hajlandó vállalni és könynyebb megoldásnak tartja, ha másra hárítja át, és azokért mást von felelősségre és máson áll bosszút.”
„Az áthárítás mindig tudattalan.”
Ez nagyon lényeges! És most jön a többi:
„A megoldást úgy keresi, hogy mindazt, ami kényelmetlen és zaklató, azt másra hárítja, és mást megvet és gyűlöl és bírál és lenéz és szidalmaz azért, ami benne elintézetlen.”
„A legtöbb esetben az, akire a kivetítés történik, teljesen ártatlan.”
És most jön a következő gondolat:„Az áthárítás nem egyszeri, hanem meg nem állítható folyamat, amely a hibákra és zavarokra egyre több okot keres és talál, a hibákatrendszerré építi és általánosítja. Egyre inkább feljogosítva érzi magát a másik megvetésére, viszont önmagát egyre ártatlanabbnak, a másikat egyre gyűlöletesebbnek tartja.”
És következik a harmadik fontos gondolat:
„Végül ő lesz az igazság oldalán, a másik pedig minden bűn hordozója, akitől irtózni kell.”
Igen.
Így élünk.
Erről szól a történelmünk, a politikánk, a magánéletünk.
Hamvas ezt a magyarságról írott nagy esszéjében írja, ahol kifejti azt is, hogyan lesz a nemzeti géniuszunkból démon.
 Miért van az, hogy itt mindenki gyűlöl mindenkit.
Határon belül és határon túl.
Egészen különös jelenség, ahogy itt az emberek sem egymást, sem a más népeket nem szeretik.
Minden más népre, fajra van egy megvető, gyűlöletes jelzőnk.
Egész listát sorol fel, hogyan gyűlöli a gépkocsivezető a gyalogost, a gyalogos az autóst, a vásárló a kereskedőt, a kereskedő a vásárlót, egymást a szomszédok; gyűlölik, aki a vasúti kocsiba előbb lép fel, és gyűlölnek minden utast, aki bent ül, mintha az ő helyét foglalta volna el – egyetlen szó elég, hogy becsmérelje és lepiszkolja. A megszálló hatalmak megdöbbentek a névtelen följelentések tömegétől.
Mindenkit csupa ellenség vesz körül.
Az áthárítás tragédiáját az éli meg, akire a saját bűnünk kivetül.
De nem jár jobban az sem, aki kihárít.
Először is azért, mert a démon, akit a másik arcára vetített, benne él, s rajta sem könyörül, és előbb-utóbb szétrágja a saját lelkét-életét.
Mindazért, amiért másokat gyűlölünk, meg kell fizetnünk.
Ez törvény.
Sorsszerű ítélet.
Ezt az ítéletet akarja az ember a kivetítéssel megúszni, de nem tudja.
Azért nem, mert a démon benne él.
Viszi magával.
S ahogy tönkretett másokat, önmagát is tönkreteszi.
Akármilyen ügyesen és okosan és ravaszul vetít – a lelkében élő méreg őt is megmérgezi és megöli.
És a szakadékba, melybe a másikat belelöki, utánaesik.
Ha gyulladt a fogam, hiába verem ki mások fogait, a gyulladás nem múlik el.
Ráadásul a karma törvénye növeli a fájdalmamat.
Nemcsak a sajátomat kell elszenvednem, hanem azt is, amit másoknak okoztam.
Az ősi bölcselet szerint az önismeret hiánya az egyetlen bűn.
Minden külső-belső tragédiánk oka.
Hiába lesz az ember az igazság szent védője és apostola, ha nincs mögötte valódi önismeret
– mint ahogy az esetek nagy részében nincs –, csak a gyűlöletet gerjeszti maga körül, az embereket és önmagát is megtéveszti.
Minden pap, tanító, guru, mester, népvezér, de még egy hétköznapi ember is annyit ér, amennyire kivetítéseit képes visszavonni, és a patetikus himnuszon, elveken és igehirdetésen túl, a „jó ember” szerep és az „igaz ember” szerep mögött képes a saját kétségeit beismerni, hitvány démonait megnevezni, és mindezt, ha kell, nyilvánosan be is vallani.
Hamvas tévedhetetlenül tudja, hogy az emberben lévő rossz úgy tudja magát legjobban elrejteni, ha a fénybe áll, és önmagát mint az Igazság képviselőjét eljátssza.
Olyan tökéletesen, hogy maga sem tudja, hogy játszik.
Mivel ez egy öntudatlan folyamat.
Az önismeret: minden bajunkra az egyedüli gyógyír.
Hiánya pedig minden bajunk oka és előidézője.