Exkluzív – „Padlóra kerültem…”

Gyakran hallani manapság ezt a mondatot.
Szinte mindenki „padlón” van.
Azon tűnődöm, hogyan kell felállni.

Előadást kell tartanom róla, és nem azt akarom elmondani, amit erről a könyvek tanítanak, hanem azt, amit megéltem. Némi szorongással készülök. Nagyszerű emberekkel leszek egy műsorban, pszichológussal, tudóssal, pappal, és nem tudom, mit mondjak.
Legjobb, ha a saját emlékeimben kutatok.
Hetvenöt éves elmúltam, van elég tapasztalatom.
Félek még leírni is, de én még sohasem voltam padlón.
Pedig – 1936-ban születtem – borzalmas gyermekkorom volt. És egy csodálatos anyám. Aki számára az, hogy mindenünk elveszett, éhezünk, szomjazunk, rettegünk, hogy a házunk helyett egy gödörben élünk, szinte természetes volt. Pokolban éltünk, de egészen jól. Anyám bölcs lélek volt, ami azt jelenti, ismerős volt számára minden összeomlás, tragédia, emberi gonoszság. Nem riadt meg a vértől, a holtak látványától. Otthonosan mozgott az iszonyatban.

Tőle tanultam meg, hogy az ember nem „padlóra kerül” – hanem oda születik.
Minden más csak illúzió.
A földi lét nehéz és tragikus.
És embernek lenni a legnagyobb küzdelem. Nehezen születünk, és keservesen tanulunk meg járni, élni.
Sorsunkat végigkíséri a kudarc, a szenvedés – végül a halál.
Ez az alapállás.
Minden más csak káprázat és illúzió.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetünk vidámak, nem lehetnek örömeink és kisebb-nagyobb sikereink, de a Padló létünk alaphelyszíne, ahová vissza-visszatérünk.
Nem ezt tanuljuk, manapság.
Nem arra nevelnek minket, hogy itt szüntelen háborúság van, sorozatos nyerés és vesztés, egy olyan történetben, amelyet végigkísér a mulandóság tudata, a félelem, és végül halállal fejeződik be.
Nyertes itt nincs és sohasem volt.
Csak az, aki ezt a nehéz háborúságot önmagával megvívja.
A nagy, derűs kultúrák mind tudták, hogy az élet: szenvedés.
Buddha tanításának ez a főszava.
Ezért látni annyi derűs Buddha-szobrot.
Ezért mosolyog mindig a dalai láma.
Ami történik vele, bármilyen nehéz és veszedelmes is, de szép és „természetes” történet.
Az Igaz Embert időtlen idők óta üldözik.
Ezért volt napfényes és gyönyörűségesen szép a görög kultúra, mert azt tanította, hogy embernek lenni tragédiát jelent.
Minden ember egy sorstragédia hőse.
Melyben, ha elbukik is, diadalt arathat.
Oidipusz király nem „padlóra került”, hanem iszonyú katarzissal legyőzte saját, konok, elvakult lényét, két szemét kiszúrva látóvá lett, s végül megdicsőült.
A mi fogalmaink szerint: a mennybe ment.
Ha valaki nem vasárnapi, de igaz keresztény, sohasem kerülhet padlóra.
Aki Jézus követője, ezt a fogalmat nem is ismeri.
Jézus földi élete iszonyú volt, de „padlón” sohasem volt, legfeljebb néhány gyenge pillanatában. „Ha szenvedtek – mondta a Mesterem -, nézzetek az ő összevert testére, véres arcára, átszögezett lábaira és kezeire, és kérdezzétek meg magatokat, hogy vajon valóban szenvedtek-e? Nem semmiség- e a ti bajotok az ő tudatosan vállalt, borzalmas sorsához képest, s vajon mennyit ér a hitetek, a tudásotok és a az emberi eszetek? Megértettétek-e, hogy aki őt akarja követni, annak keresztje van. És az nagyon nehéz… Minden embernek nehéz…”
Egészséges korok küzdelemre nevelik az embert.
Arra, hogy élni gyönyörűséges – de nehéz. A földi lét alaphangja tragikus.
Csak ezt vállalva, sőt ezt elfogadva lehetünk itt vidámak, derűsek, lehetnek jó napjaink, élvezhetjük a napsütést, a hűs tengervizet, illetve a vihart és a vulkánkitörést is.
„Nincs itt néktek maradandó városotok.”
Ez a boldogságunk alapja.
Átmenők vagyunk.
Halhatatlanok egy halandó világban.
Ez kell, hogy legyen az alaptudásunk.
Ha jön árvíz, a betegség, a baj, a halál és az összeomlás, nem lepődünk meg, mert tudjuk, hogy
ez természetes.
Ezt tanultam meg gyerekkoromban.
Hogy mentőcsónakban kell vidámnak lenni.
Akkor is, ha lyukas.
Fütyülni kell a viharban. És az érett lelkű ember nemcsak villámcsapottan áll a temetőben, de lelke legmélyén nyugodt szívvel, és talán derűsen is. Fölállni a padlóról csak a halhatatlanság tudatában lehet.
Különben nincs erőnk hozzá, és nem is látjuk értelmét.
Amikor valaha megtanultunk állni és járni, sejtettük talán, hogy az ember nem vízszintesen, hanem fölfelé él.