Exkluzív – Senki sem látja a saját fejét
Bizonyára tapasztaltad már, hogy a másoknak adott jóslatot sokkal könyebben meg tudod fejteni, mint amit magadnak kértél.
Én is így vagyok vele.
Más ügyében tisztábban látok, mint a sajátomban.
Ezzel mindenki így van, mert a másik emberre van rálátásom, de önmagamra nincs.
„Senki sem látja a saját fejét!” – mondja Karinthy Frigyes, s ez a vicces, mindenki által jól ismert és mégis korlátozó tény okozza azt, hogy saját életünkben nehezebben tudunk eligazodni, mint másokéban. Arcunk fényképe, tükörképe, főleg a profilkép, vagy ha éppen mozgásban, beszéd közben, esetleg társaságban elkapott mozgóképeken látjuk magunkat, mindig meglepő, s rendszerint nagy csalódással tölt el. Nem így képzeltük magunkat. „Belülről” nem így láttuk, nem így éltük meg magunkat. Most látjuk először azt az arcot, amit rajtunk kívül mindenki lát – s ilyenkor döbbenünk rá, hogy mi vagyunk a világon az egyetlenek… szó szerint az egyetlenek, sok milliárd ember közül én vagyok az egy, aki nem lát engem, és soha nem is láthat, mert nem látom a saját fejemet és arcomat sohasem.
Benne vagyok magamban.
El vagyok merülve magamban.
Az utolsó pont, amit még láthatok, ha nagy
az orrom s erősen bandzsítok, az orrom hegye.
De hogy ki ez az ember, hogyan néz ki, mit látnak rajta mások, s főleg, hogy milyen hatást kelt a világban, azt nem tudhatom.
Örökké csak belülről nézek kifelé, s ez nem azt jelenti sajnos, hogy belül aztán mindent látok és tudok magamról, mert magamba elmerülve úgy vagyok, mint hal a tóban, vagy egy végtelen tengerben; csak sejtéseim, gondolataim, érzeteim vannak arról, hogy miben, sőt, hogy „kiben” élek én.
Nem tudom, hol kezdődök, hol végződök, hogy belülről megélt élményeim becsapnak-e vagy sem. Ösztönök, sejtelmek, hiedelmek mozgatnak, de hogy merre tartok, s hol a part, nem tudhatom, mert élni csak addig élek, amíg magamban vagyok, belül a lényem tengerében – „kívül” nem létezik, mert nincs végzetesebb kaland egy halacska számára, mint ha megnézi kívülről, a partról, hogy miféle tengerben úszkált, milyen volt az ő örökérvényűnek hitt világa valójában.
„Senki sem látja a saját fejét”… éppen a fejét, ahonnan minden döntés, gondolat és tudatos érzés ered. A kezemet még láthatom, amivel fogok, a lábamat is láthatom, amivel megyek, nyakamon alul az egész testemet láthatom, csak éppen a fejemet, ahol céljaim, vágyaim, félelmeim, érzéseim, felismeréseim kavarognak egy különös élményem körül, amit úgy nevezek magamban, hogy „én” – azt nem láthatom.
Mindig belül vagyok magamban.
Amit mások mondanak rólam, azt én legjobb esetben csak érzem, de nemigen tudok róla, s ha mondjuk kísérletileg meg lehetne csinálni, hogy életem filmjét leforgatnák többször is: úgy, ahogy mások látnak és úgy, ahogy én látom saját magamat, két teljesen más mozit látnánk, sok esetben nem is hasonlítanának egymáshoz.
Sokáig a tudomány – főleg az elméleti fizika – azt mondhatta, hogy igenis létezik a tudatunktól kívüli „objektív” valóság.
Ez volt ugyebár a materializmus meghatározása.
Hogy „jó, jó, hogy van valamiféle lelkünk, de hát ami van, ami tényleg »van«, az a mi lelkünktől teljesen független.”
Aztán kiderült, hogy ez nem igaz.
Semmi sem független a lelkünktől, azaz: a tudatunktól.
Nemcsak egy mérés eredménye változik, hanem a külső választ is determinálja az én kérdésem – a fizika tudománya egyre többet kezdett foglalkozni az emberi tudattal, mert rájött arra, hogy a külső és a belső, a tapasztalati és a tudati világ szétválaszthatatlan.
Mindez vonatkozik az önismeretre is.
Az egocentrikus lélek túlságosan bele van bonyolódva magába. Világa, még ha nem jó világ is, az övé, nincs más világ helyette, meg is szokta, mint majom a saját ketrecének bűzét: minden igyekezete abban áll, hogy lehetőleg jól érezze magát benne.
Ebben a „fejetlen” állapotban mindent igazolnunk kell magunk előtt.
Ami túlságosan kellemetlen, azt kidobjuk magunkból – vagyis rákenjük hibáinkat másokra, és a külvilágot vádoljuk olyasmikért is, amiért mi vagyunk a felelősek.
Valamennyien ebben a „belevarázsoltságban” élünk.
Valaha láttam egy hülye szovjet filmet. Az volt a címe: „Uborka, a repülőtér gyöngye”.
A film hőse, Uborka, a nácikkal való hősies küzdelmében félelmetes dilemma elé kerül. Van ugyan a remek, golyóálló tankja, de a fedelét csak kívülről lehet lezárni. No már most két lehetőség van: vagy lezárja a fedőlapot, de akkor ehhez nemcsak ki kell másznia a tankból, de végleg kívül is marad belőle, s akkor lelövik – vagy benne marad, de akkor viszont nem tudja lezárni a tank fedelét, s kifüstölik belőle.
Uborka szembesül a mai ember végső és legnagyobb létproblémájával, a szubjektív és objektív világ feloldhatatlan ellentmondásával.
Saját bőrén tapasztalja meg, hogy a lét egységét nem lehet széjjeltépni.
Vagyis hogy önmagában egyik világ sem igaz.
A szubjektív idealizmus éppoly téves, mint az objektív materializmus.
Ez két tévtan.
Ami az önismeretet illeti, a másik oldalon, a Ji-king írásomban elmondok egy meditációs módszert, melynek lényege éppen az, hogy az embert képessé tegye arra, hogy szemlélete egyszerre legyen külső-belső látás.
A valóságot ugyanis az ego szakítja kétfelé.
Az egónk az, mely kitépett bennünket az egységből, s most valóban úgy viselkedik, mint Uborka: állandó önvédelemben él, s mivel végérvényesen sohasem tudja lezárni magát, örökösen bajban van és fél.
Egónk az, aki „nem látja a saját fejünket” – ami csak más szó arra, hogy valamennyiünkben Isten lelke él, s nem tudunk róla.
Aki igazán én vagyok, azt nem ismerem.
Aki a fejemben gondolkodik, aki a fejemből néz és hall és figyel és ítél: azt nem ismerem.
Tudom, hogy a szememmel látok, ma már azt is, hogy milyen bonyolult idegi és vegyi és energetikai folyamat révén látok, de hogy ki az, aki lát, ki az, aki ily módon néz ki belőlem, azt nem tudom.
Ha rádöbbenek, az lesz a megvilágosodás.
