Válaszol a Jóskönyv – A 64 sorminta
Az előző oldalon a kabbala és a tudomány összefüggéséről írtam.
A Ji-king és a tudomány kapcsolatáról vannak már biztató hírek – de itt is várat még magára, hogy a tudomány jeles képviselői elmélyüljenek a Ji-king világában, s akkor döbbenetes fölfedezésekre bukkannak majd.
Először is a Ji-king alaptörvénye: a polaritás.
Két erő drámájából áll a világ minden jelensége.
Jin és jang.
Pozitív és negatív.
Vagy ahogy az informatikában nevezik: 0 és 1 információ. Tehát mindaz a „művi” csoda, ami manapság a világhálón megjelenik, ennek a két információnak valamilyen variációja. Az ember nem hinné, hogy a világ ilyen nevetségesen egyszerű, hogy az egész kozmosz minden csodája visszavezethető két minőségre, s e kettő viszonyából lesz Minden.
Jin és jang az élet titka. Ezt a közismert kínai szimbólum sok évezred óta mutatja: az üres körben egy fehér csepp, fekete pöttyel – s egy fekete csepp, fehér pöttyel. Arra a kérdésre, hogy mi a tao, az egyetlen, még ésszel felfogható válasz az, hogy egy jin és egy jang.
De tudjuk például, hogy amikor a zseniális Neumann János az ősszámítógépet megtervezte, munkájában, valamiféle roppant magasról inspirált matematikai logika alapján döntő szerepet kapott a 64-es szám. Bele is építette az első, egyébként hatalmas méretű számítógépekbe.
Hasonló, bináris alapon működik a genetika is.
A kettős spirál olyan, mint egy megpördült, térbe helyezett tai-csi szimbólum. Itt is a jin és jang, a sav és lúg, a pozitív és negatív kettősségéről van szó, s nemrégiben jöttek rá kínai és európai biokémikusok, hogy a genetikus kódokat alkotó aminosavak rendszerében is, mint a Ji-kingben, mindössze 64 alapminta létezik.
Ez 64 teremtésminta.
„Isten” 64 gondolata.
Nincs több, sem kevesebb.
Ez a Teljesség.
64 erőmező.
Pontosan annyi, mint amennyi a sakktáblák kockájának száma: vagyis ez az ősrégi, fekete (jin) és fehér (jang) bábukkal folytatott játék az egész életet szimbolizálja.
Ezenfelül a biokémiai képletek és a Ji-king jósjelei is analógiában vannak egymással, olyannyira, hogy ha vegyileg előállítunk egy gyógyszert, az hasonló hatást vált ki az emberi szervezetből, mint a neki megfelelő jósjel.
Például a Tryptophan nevű antidepresszáns képlete azonos alakú a 35. jósjellel, amelynek neve Haladás (Kibontakozás). A jósjel üzenete pontosan megfelel annak az élettani hatásnak, melyet a Tryptophan kivált: kitűnő antidepresszáns szer.
Nagy kár, hogy a legújabb kori tudomány már nem ér rá gondolkodni.
Oly mértékig „célra tart” és csakis a technikai, gyakorlati megvalósítás érdekli (s tegyük hozzá, a pénzvilág, melynek működését köszönheti, ezt el is várja tőle!), hogy elvont kérdésekkel, filozófiával, a világ mélyebb megértésével már nemigen foglalkozik. Nincs is ideje rá. Esztelenül rohan előre.
A tizenkilencedik századnak még volt „tudományos világképe” – ez körülbelül megfelelt a marxi filozófiának és a freudi lélektannak.
De már a huszadik század közepére mindez darabokra tört, s a huszonegyedik századnak már nemcsak vallása, de filozófiája sincsen.
Manapság semmiféle érvényes világképünk nincs.
S ami ennél is nagyobb baj: az összes elavult vallás, hit- és eszmerendszer roncsa vesz körül bennünket, miközben minden tanulság nélkül tovább „hiszünk” benne, függetlenül attól, hogy régóta kiderült valamennyiről, hogy érvénytelen.
Világunk kívül éppolyan, mint a fejünk belül: zavaros.
„Képtára” mindannak, amit valaha hittek s nem tudtak kidobni.
Így aztán semminek sincs tanulsága.
Bármikor bármit újra lehet kezdeni, mert a használt, lejárt szavatosságú gondolatokat nem dobtuk ki. Mindennap újragondoljuk és újra hisszük őket.
Amire pedig végképp nem vállalkozik a tudomány, az a „szintézis”.
Egyik tudós nem is érti a másik tudományát.
Egy fizikus nem érti a genetikát.
Egy genetikus nem érti a kvantumfizikát és a matematikát.
A csillagász nem érti a biokémiát.
Azonfelül egy belgyógyász nem érti a sebészt, sebész az ideggyógyászt, egyik sem a pszichológust – az egyszerű ember pedig csak annyit tud a saját egészségéről, hogy naponta melyik színes tablettát kapja be, és ha unatkozik, melyik gombot nyomja meg a távirányítóján, mely képeket idéz a szemei elé – anélkül, hogy tudná, a televíziója hogyan működik.
Senki sem tud semmit – még azt a keveset sem, ami rá tartozik.
Így aztán az ember, ha lép, legföljebb a következő lépésig jut el, de hogy az út hová vezet, arról fogalma sincs.
Aki pedig nem tudja, mi felé halad – az elveszett.
Olyan életet él, amelynek nincsen értelme.
A kérdés, amelyre a választ a mai kor „vallásának”, a Szent Tudománynak kellene megadni, hogy mi az életünk értelme. Nem szabadna megelégednie azzal a válasszal, hogy semmi.
Van! Ez az a pont, ahol az ősi hagyományokkal a szintézis szinte minden ponton megteremthető.
Az analitikus látás a szintetikus látással kell, hogy találkozzon.
A huszonegyedik század tudománya jelenleg két irányba halad.
Az egyik: az infernális irány. Az élet lelketlen és felelőtlen tönkretételének iránya.
A másik: az egység iránya. Ahol magához öleli az őshagyomány minden maradandó értékét s az emberi szellem végtelen távlatát megpillantja.
