Exkluzív – Sok valóság

Az elő­ző szám­ban a szí­né­szet cso­dá­já­ról ír­tam. Hogy az át­élés ré­vén ho­gyan csú­szik át a szí­nész egy má­sik éle­té­be, me­lyet ugya­no­lyan „va­ló­ság­nak” él meg, mint a sa­ját éle­tét. És hogy sa­ját, „ci­vil” éle­té­nek va­ló­sá­gá­ról is ho­gyan fe­led­ke­zik meg, ha ját­szik, s át­él egy sze­re­pet.

A mű­vé­szi te­het­ség­nek ré­sze, hogy kép­ze­le­tét – mely rend­kí­vül erős – va­ló­ság­nak te­kint­se.

És for­dít­va: né­ha a sa­ját éle­tét: álom­nak.

Ho­no­ré de Bal­zac, a vi­lág egyik leg­na­gyobb re­­gény­í­ró­ja mun­ka­má­ni­ás volt. Ál­lan­dó­an írt, írt, egy­más­ba érő vég­te­len re­gény­fo­lya­mo­kat. Min­den mű­ve kü­lön is re­mek­mű volt, de együtt az össze­set úgy ne­vez­te, hogy „Em­be­ri szín­já­ték”. Nap­pal, es­te, éj­sza­ka írt, né­ha még haj­nal­ban is. Kép­zelt hő­se­i­vel, Pons bá­csi­val, Go­ri­ot apó­val élt, s mi­köz­ben lá­za­san szőt­te a me­sé­jü­ket, kép­ze­le­té­ben él­te az éle­tü­ket is.

Meg­tör­tént, hogy ami­kor reg­gel be­ment a fű­sze­res bolt­já­ba, ér­dek­lő­dött, hogy itt járt-e Go­ri­ot apó, meg­kér­dez­te, hogy van az öreg és üzent-e né­ki va­la­mit.

A fű­sze­res – aki nem ol­vas­hat­ta még Bal­zac ké­szü­lő mű­vét – azt vá­la­szol­ta, hogy fo­gal­ma sincs, mi­fé­le apó­ról be­szél, jár­nak ide öreg em­be­rek az üz­let­be, de ezt a bá­csit nem is­me­ri, nem is hal­lott ró­la so­ha. És ami­kor Bal­zac azt mond­ta, hogy az le­he­tet­len, nem­rég vál­tak el, most mond­ta ne­ki az öreg, hogy vá­sá­rol­ni megy a fű­sze­res­hez, és pon­tos sze­mély­leí­rást adott hős­éről – a ke­res­ke­dő csak ráz­ta a fe­jét, és azt fe­lel­te, hogy so­has­em lát­ta ezt az em­bert.

Nem ez volt az egyet­len eset.

Bá­lo­kon, tár­sa­sá­gi össze­jö­ve­te­le­ken ke­res­te kép­zelt hő­se­it.

Az em­be­rek min­der­re csak ak­kor let­tek fi­gyel­me­sek, ami­kor Bal­zac élet­mű­ve jór­észt már meg­je­lent, s hő­sei az ol­va­sók előtt is­mert fi­gu­rák­ká vál­tak. Ak­kor döb­ben­tek rá, hogy ez a zse­niá­lis mű­vész, aki­nek a fe­jé­ben egy tel­jes em­ber­vi­lág élt – va­la­mennyi hő­se az ő te­remtmé­nye volt s lel­ki­leg ha­son­lí­tott is rá, fő­leg ab­ban, hogy mo­no­má­ni­ás jel­le­mek vol­tak, aki­ket, mint író­ju­kat, egyet­len szen­ve­dély haj­szolt egy éle­ten át – szó­val rá­döb­ben­tek, hogy ez a sze­gény író össze­té­vesz­ti kép­zelt vi­lá­gát a va­ló­ság­gal, oly­an­nyira, hogy a ket­tőt nem tud­ja meg­kü­lön­böz­tet­ni.

Er­re mond­hat­nánk, hogy őrült volt.

Csak­hogy kép­zel­jük el, mi­lyen lel­ki fe­la­da­tot je­lent vég­igír­ni több tí­ze­zer ol­dalt, s év­ti­ze­de­ken át éle­tünk na­gyobb ré­szét egy el­kép­zelt vi­lág­ban töl­te­ni, át­él­ni és meg­szen­ved­ni ezek­nek a lel­künk­ből sar­jadt (mert hon­nan ven­né a mű­vész, ha nem a sa­ját lel­ké­ből!) fi­gu­rák­nak a sor­sát, vég­igél­ni si­ke­re­i­ket, ku­dar­cai­kat, sze­ret­ni sze­rel­mü­ket, át­él­ni sze­ret­ke­zé­se­i­ket, vá­lá­sai­kat, bá­na­tu­kat, be­teg­sé­gü­ket, öre­ge­dé­sü­ket, ha­lá­lu­kat! Az író pon­to­san tud­ja min­den hős­éről, mit gon­dol, mit érez, mit ál­mo­dik, mi­lyen ru­há­ban jár, mi­lyen ka­lap van a fe­jén, ho­gyan néz ki pon­to­san a macs­ká­ja, s ha bol­ha csí­pi a macs­kát, ér­zi a visz­ke­tést a macs­ka bő­rén; tud­ja, hogy ép­pen mi­lyen idő­já­rás van oda­kint, s ha ten­ge­ren jár, mennyi­re hul­lám­zik ha­jó­ja a ví­zen. Min­dent tud, lát és érez, mint egy te­rem­tő is­ten. Még ak­kor is, ha nem ír­ja le. Lát­ja, ér­zi, át­éli hő­se­i­nek éle­tét, lel­ké­ben ott van a lel­kük­ben, és azt éli, amit ők él­nek. Min­dent tud, min­dent sejt, min­dent lát, sőt elő­re lát hő­sei éle­té­ben. Lát­ja a jö­vő­jü­ket.

Ezt csak úgy le­het csi­nál­ni, ha kép­ze­le­tét nem „kép­ze­let­nek”, ha­nem va­ló­ság­nak vé­li.

Ahogy az ál­mo­dó em­ber­nek rit­kán jut eszé­be, hogy „én most csak ál­mo­dok”, sőt, meg van győ­ződ­ve ró­la, bár­mi­lyen fan­tasz­ti­kus dol­gok tör­tén­nek ve­le, hogy azok va­ló­sá­go­sak – a mű­vész is va­ló­ság­nak é­li meg el­kép­zelt vi­lá­gát.

A kép, a kép­ze­let és az el­kép­ze­lés éle­tünk nagy tit­kai­hoz tar­toz­nak.

Az agy­kon­troll is így mű­kö­dik – a kép, ha erős hit él­te­ti, va­ló­ság­gá tud vál­ni.

A kép­ze­let­nek – mond­ják a hin­du böl­csek – négy­szer olyan nagy meg­va­ló­sí­tó ere­je van, mint az aka­rat­nak.

Va­ló­já­ban az „aka­rat” csak azt tud­ja meg­szül­ni, amit az em­ber elő­ző­leg erő­sen el­kép­zelt. Más szó­val: azt a ké­pet szü­li meg, amely­től te­her­be esett.

Az em­bert a kép­ze­le­te ej­ti te­her­be. Va­gyis a kép­nek te­rem­tő ha­tal­ma van.

Más nyel­vek is tud­ják ezt: az „ima­ge” és az „im­ma­gi­ná­ció” egy­szer­re hor­doz­zák a kép­nek és a má­gi­á­nak a fo­gal­mát.

No már most a „kép” elő­ször egy olyan di­men­zió­ban él, mely­ről haj­la­mo­sak va­gyunk azt vél­ni, hogy nem va­ló­sá­gos.

Az agy­kon­troll lel­ki „labo­ra­tó­riu­má­ról” pél­dá­ul azt gon­dol­juk, hogy nem „va­ló­sá­gos”.

Csak­hogy ez nem így van.

Ha erő­sen el­kép­zel­jük, va­ló­sá­gos.

Csak ép­pen egy má­sik va­ló­ság­szin­ten van, mint a hét­köz­na­pi va­ló­sá­gunk.

Hogy mi ezt még­sem tart­juk „va­ló­sá­gos­nak”, csu­pán azért van, mert fi­gyel­münk er­re a hét­köz­na­pi va­ló­ság­szin­tre van rop­pant erő­sen rá­han­gol­va, rá­fó­ku­szál­va, s min­den, ami más fre­kven­ci­án mű­kö­dik, ki­e­sik össze­szű­kült te­kin­te­tünk lá­tó­te­ré­ből, és azt mond­juk, hogy „ ez nem lé­te­zik”. Ezt „csak” kép­zel­jük.

Ez nincs így!

Annyi­ra nincs így, hogy kel­lő át­han­go­lás­sal lát­ni le­het, hogy egy má­sik em­ber mit kép­zel.

Ezt hív­ják lé­le­klá­tás­nak.

Aki­nek ilyen ké­pes­sé­ge van, az nem­csak meg­bíz­ha­tó em­be­ris­me­ret­tel ren­del­ke­zik, de lát­ja az előt­te ál­ló em­ber­nek a múlt­ját s jö­vő­jét is.

Múl­tunk és jö­ven­dőnk ké­pek­ben él ben­nünk.

Ezek a ké­pek – me­lye­ket lel­ki sze­mek­kel már lát­ni le­het – gya­kor­ta csak jó­val ké­sőbb vál­nak „va­ló­ság­gá” s lesz­nek az em­ber kül­ső sor­sá­vá.

Dosz­to­jevszkij hí­res szent­je, Zo­szi­ma sztar­ec (aki­nek alak­ját élő em­ber­ről min­táz­ta) a re­gény ele­jén hir­te­len oda­ro­han az egyik Ka­ra­ma­zov test­vér, Di­mit­rij elé, s alá­zat­tal, mé­lyen le­bo­rul előt­te.

Nem tud­juk, mi­ért.

Min­den­ki azt hi­szi, hogy ez af­fé­le misz­ti­kus hók­usz­pó­kusz, pa­pi szín­já­ték.

S csak jó­val ké­sőbb árul­ja el a sztar­ec, s ak­kor is csak ti­tok­ban, egyet­len hű­sé­ges ta­nít­vá­nyá­nak, Di­mit­rij öccsé­nek, hogy báty­ja el­jö­ven­dő nagy szen­ve­dé­sei előtt ha­jolt meg.

Ami­kor a ne­ve­ze­tes „meg­haj­lás” tör­tént, Di­mit­rij még sze­rel­mes, iszik, tán­col, szer­te­le­nül mu­lat – va­dul és vi­dá­man él.

De a sztar­ec meg­lát­ta lel­ké­ben a Ké­pet.

S a re­gény so­rán ez a Kép va­lóvá vá­lik: a sze­ren­csét­len fi­út ár­tat­la­nul elí­té­lik apa­gyil­kos­ság miatt, és szá­mű­zik Szi­bé­riá­ba.

Azaz… nem is egé­szen ár­tat­la­nul!

Mert Di­mit­rij lel­ké­ben meg­for­dult a gon­do­lat, hogy meg­öli az ap­ját.

A va­ló­ság­ban nem tet­te meg – más volt az öreg Ka­ra­ma­zov gyil­ko­sa –, de a kép ott volt Di­mit­rij lel­ké­ben, s ezt a sztar­ec meg­pil­lan­tot­ta.

Ah­hoz, hogy ezt meg­ért­sük, el kell fo­gad­nunk a múlt szá­zad nagy pszi­cho­ló­gu­sá­nak, C. G. Jung­nak a ki­je­len­té­sét: a lé­lek vi­lá­ga: va­ló­ság. Nem csu­pán ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy van lel­künk, ha­nem min­den, ami a lel­künk­ben él, tény­leg lé­te­zik; min­den ér­zés, min­den vágy, szen­ve­dély és gon­do­lat ép­po­lyan va­ló­sá­go­san él, mint a ha­lak az akvá­ri­um­ban, vagy a kü­lön­fé­le ma­da­rak és ra­ga­do­zók az ál­lat­kert­ben.

(folyt. köv.)