Válaszol a Jóskönyv – Lelkesedés

Ki az, aki eldönti bennünk, jó felé megyünk-e, vagy sem?

Ki az, aki tudja, milyen jövőt érlel a sorsunk, ha erre megyünk, vagy arra?

Ki az, aki vezeti életünket, s választások pillanataiban a jó irányt választja?

Ha valaki kérdésére a Lelkesedés (Jü) jelét kapja, ez a dilemma döntő.

A Jü, a 16-os jel a legbiztatóbb, legfiatalosabb „tavaszjel” a Ji Kingben. Mert minden, ha nem is éppen ebben a jelben születik, de itt bukik a felszínre. Itt pattannak a rügyek, zöldül a komor föld. Részeg tavaszünnep ez, ahol az emberről lehullhat a hosszú várakozás reménytelensége, a szorongás görcse – s elfogja az öröm.

Az önfeledtségről a bölcsek azt tartják, hogy éppúgy lehet áldás, mint átok. És az ebből felszikrázó öröm is lehet áldott és átkozott öröm is. Jól tudják ezt a részegek, nem mindegy, hogy az ember honnan rúg be, milyen lelkiállapotból kezd inni. Amikor a bizsergető szédület végigszalad az ember testén, lelkén és agyán, már nincs visszaút. Nem lehet már gondolkodni, megfontolni, megbánni, mert valami megszűnt bennünk. Nem az önkontroll, inkább az átlátás képessége, a józan ítélet. A lélek ilyenkor olyanná válik, mint egy repülő nyílvessző: hogy hová tart, már nem rajta múlik, idegen erők röpítik, melyeknek iránya a kilövés pillanatában eldőlt.

Nos, a Lelkesedés ennek a „kilövésnek” a pillanatáról szól.

És ezért maga a kínai szó, a Jü, egyszerre jelent lelkesedést, örömöt, önfeledtséget – és előrelátást, felkészülést, gondoskodást.

Nincs a világon még egy olyan szó, mely ilyen óriási ellentmondásokat hordozna.

Hogyan van ez?

Vagy örülök, vagy gondoskodok.

Vagy lelkesedek, vagy megfontolok.

Vagy előre látok valamit, vagy belevetem magam.

Végső soron: vagy odaadom magamat, vagy nem.

De a kettőt együtt? És egyszerre?

Lehet ezt?

Bizony lehet.

Ebben a jelben kell megtanulnia az embernek, hogy van szent és van démoni lelkesedés.

Van fényes és van sötét öröm.

És van boldog és üdvös, és van elveszítő, kártékony odaadás is.

Az ember a sötétség erőinek éppúgy odaadhatja magát, mint a fénynek.

Vagy biblikus nyelven szólva: az isteninek éppúgy, mint a Sátánnak.

Lelkesedésünket, ha nem minősíti a mindent előre látó értelem, az önfeledtségre való gondos felkészülés és felelősségérzet, akkor áldozataivá lehetünk egy olyan erőnek, melynek önmagában nincs minősége. Olyan, mint a jó bor: fölrepíthet az égbe és odavághat egyszerre.

Lényegében Jü a művészet jele, mely lelkesültségből születik s lelkesedést szül. De éppen a jó művészek tudják, hogy ebben az önfeledtségben, amikor mondjuk egy nagy zongoraművész játszik, az eksztázisnak, az egótól megszabadult lélek boldogságának éppolyan nagy szerepe van, mint az abszolút figyelemnek és önuralomnak.

Ez az, ami a művészetben a dilettánst megkülönbözteti a mestertől.

A dilettáns vagy szédeleg, vagy fontolgatja a lépéseit. Együtt nem tudja a kettőt. A mester azonban őrzi lelkének tökéletes uralmát a legszédültebb tánc közben.

Az egyik táncos úgy táncol, mint egy precíz gép – mindent tud a táncról, de minek.

A másik pedig úgy, mint egy tébolyult. Mindent lever maga körül, s vad ugrándozását nem szabályozza semmi sem. Lényegében minden művészet azt jelenti – zene, tánc, költészet, festészet –, hogy gúzsba kötve táncolni.

Az igazi örömnek éppúgy tempója és üteme van, mint egy ihletett versnek vagy zeneműnek.

S az igazi boldogságnak is.

Ez a jósjel egyszerre biztat, hogy rúgd el magad a földtől, s int ugyanakkor óvatosságra.

Nézd meg, kinek adod oda magad.

És milyen ügynek adod oda magad.

Ne ugorj bele semmibe túl korán.

És ha már benne vagy, soha ne veszítsd el a tiszta látásodat.

Részegen is maradj józan.

S józanul is részegedj meg. Mámor és értelem: összefügg.

Lelkünkben végtelen sok húr van, nem mindegy, hogy a világ melyiket zendíti meg bennünk. Álvallások, diktátorok, hamis próféták éppúgy kiválthatják belőlünk a lelkesültséget, mint az igazi bölcsek, művészek s néha a nagy szerelmek is.

Az előrelátást pedig azért hangsúlyozzák a bölcsek, mert ha a boldog lélek elhagyja a józan földet, könnyen irányíthatatlanná válik.

Ezért a kérdésed most sorsdöntő.

Dönteni nem szabad „lelkesen”.

Dönteni nyugodtan, józanul, megfontoltan.

Összeszedetten.

Belemenjek-e, vagy sem?

Hagyjam-e hatni magamra a másikat, vagy sem.

Vigyázz, mert olyan nincsen, hogy döntés nélkül bármibe is belemész. Lelkünknek mindig van legalább egyetlen pillanata, vagy fél pillanata, hogy eldöntse, igen-e, vagy nem. Igaz, hogy ezt a pillanatot nem vesszük észre, mert ahelyett, hogy megállítanánk, elsuhan. Olyan sebesen, hogy nem is tudatosul bennünk.

Állítsd meg a pillanatot, s nézd meg, józanul.

S ha benső mestered azt mondja: igen! – repülj.

Szárnyalj!…

Vagy maradj a földön, mert nem a te valódi távlatod hív.