Exkluzív – Színház az egész világ – Monológ

Monológ

„Most magam vagyok” – mondja Hamlet. Egyedül van.

Nincs körülötte senki.
Nem is gondol senkire.
Magában beszél.
Ez a monológ.
Ebben tanuljunk meg, hogy sohasem vagyunk egyedül.
Mindig ketten vagyunk.
Valaki, aki szól – és valaki, aki hallgatja.
Valaki, aki ítél, bírál – és valaki, akit ítélnek, bírálnak vagy egyszerűen csak hallgatja önmagát.
Monológot minden ember mond.
Ez néha hallható, de leggyakrabban néma.
Néha bosszúsan kiszalad valami a szánkon:
– Jaj, de hülye vagyok!
Vagy csak motyogunk, észre sem vesszük.
De az esetek nagy részében a monológ néma. Csak is a fejünkben, a lelkünkben, a gondolatainkban szól.
Ha valamin rágódunk, tűnődünk, ha valami problémát meg akarunk oldani, sokféle érzés és gondolat bukkan fel bennünk, s ha jól figyeled magad, észreveszed, hogy ezek gyakran keresztezik egymást, ütköznek, vitáznak és harcolnak egymással.
A monológ tulajdonképpen dialógus, amit az ember önmagával folytat, egy életen át.
Ilyenkor jövünk rá, hogy valójában sokan vannak bennünk.

A lelkünk gyülekezet, melynek azért mindig van egy főszónoka.
Van valaki, aki szüntelenül ítélkezik felettünk.
Ritkán mondja, hogy „Ez szép volt!”. Ritkán dicsér, ritkán ad pihenőt, nyugalmat, elégedettséget.
Inkább azt mondja, hogy „Ezt nem kell!”…Vagy: „Nem kellett volna!”
Shakespeare drámáinak kulcsa a monológokban vannak.
„Most magam vagyok!” – szól Hamlet, s kimondja a legtitkosabb gondolatait. Például azt, hogy miért nem lesz öngyilkos, holott szeretne lenni, kimondja, miért nem meri szíven szúrni magát, hogy megmeneküljön a keserves sorsfeladatától.
Ez a híres „Lenni, vagy nem lenni” monológ.
Kevés színész tudja jól elmondani.
Egyáltalán kevesen vannak, akik képesek magukban tudatosítani és szavakban kimondani benső drámájukat.
A rossz színész, kezében egy tőrrel, csupán elszavalja ezt a szép szöveget. Bölcselkedik.
Filozofál. Tűnődik, érvel, hangosan gondolkodik.
De a jó színész valóban meg akarja ölni magát. A tetthez nagyon közel áll. Életveszélyesen
közel. És elkezd viaskodni magával.
„Szúrjak? Ne szúrjak?” Az elején még nem biztos abban, mit fog dönteni.
Rá is akarja beszélni magát, és le is akarja beszélni magát.

Végül a második szándéka győz. Nem azért, mert fél a haláltól, hanem azért, mert attól tart, hogy a halállal nem múlik el semmi. A problémát hurcolja magával tovább. Ne feledd: Hamlet
tudja, hogy van túlvilág, hiszen már holt apjának szellemével is találkozott, s látta, hogy a meg nem oldott lelki- és sorsproblémák odaát is folytatódnak tovább. Vagyis nincs menekvés, küzdeni kell tovább.
Macbeth egyik énje egy hatalomszomjas gyilkos.

De a másik énje szüntelen bűntudatban él, bölcs, és rálát a másik, vérben gázoló, gyilkos, rettegő énjére.
A monológ lényegében a meditáció műfaja.
Ez hosszú folyamat, s főleg az első stációi ilyen küzdelmesek.
Elkezdjük belülről – vagy felülről? – látni magunkat.
S ez a látás egyre higgadtabb, bölcsebb és pontosabb.
Az ember nemcsak tettese, de tanúja is az életének.

Ezt kell eljátszani a színésznek.
Még azzal is tetézve, hogy tudja: vallomását, benső drámáját mások is látják: a nézők.
Az a színész, aki a szó színpadi értelemben vett meditáció technikáját nem ismeri, nem tud monológot mondani.
Ehhez egyedül kell maradni.
Ezer ember között is.
Egyedül, önmagával.
És kimondani hangosan a gondolatait, úgy, hogy egyszerre mondja és hallja is.
Két énünk van.
Az ő benső vitájuk a monológ.
Ajánlom, hogy figyeld a benső monológodat.
Figyeld, mit mondasz magadnak.
Ez az önismeretnek az útja.
Van benned valaki, akit megismersz – és van, aki megismer.
Hallgasd meg, mit mond rólad.