Exkluzív – Vallomás

Minden életnek és minden gondolkodásnak van valami végcélja.
Mi az?
Egyetlen szóval nehéz kimondani.
Ráadásul ez mindenkinél más.

Egyetlen közös azonban van benne.
Hogy mi az, arra többféle kifejezés van:
Boldogság?
Öröm?
Szabadság?
Önfeledtség?
Lényegében mindez együtt – és mégis több. Ha beteljesedünk, ezt éljük át.
Nietzsche, a világ egyik legnagyobb filozófusa azt mondta:
„Minden nap elveszett, amelyen legalább egyszer nem táncoltál!”
És „minden gondolatot és állítást kezeld fenntartással, ha nem tudod eldalolni!”
Itt a lényeg.
Ha jól él az ember, a végén táncra perdül.
És dalra fakad.
A dal és a tánc
minden ősi nép életének és hagyományának a lényege volt.
Születésnél, halálnál, esküvőnél, vagy harcok előtt, esőt kérve és megköszönve mindig is táncoltak
és énekeltek.
Nem is sejtenéd, hogy a Bibliában mennyi dal és tánc van.
Dávid önfeledten
táncolt és dalolt.
Híres zsoltárainak kottája és koreográfiája nem maradt fenn, de ezeket a mondatokat csakis olvasni és imádkozni nem lehet, mert éppen a lényeg marad ki belőlük: az önfeledtség, a tánc, a szabadság.
Jézus gyakran énekelt és táncolt is tanítványaival.
Még az utolsó vacsora nagy búcsúpillanatában is.
Siva is táncos istenség.
Az arab szufik tánccal meditálnak.
Osho is, Gurdejeff is ezt a dervistáncot tanította.
Osho egyébként nagyon fontosat mond: „Azok az emberek, akik az elmében élnek,
az egóban élnek. Az ego pedig nem tud táncolni.
Az igazi tánc csak akk or történik meg, ha az ego fölé léptél. Ekkor annyira boldog vagy, hogy a boldogság túlárad rajtad: ez a tánc. Maga a boldogság fakad dalra, és magától csendül fel a dal. Csak amik or túlléptél önmagadon, akkor tudod élvezni az életet!”
És most jön a vallomásom.
74 éves vagyok.
És ezt itt éltem meg, Magyarországon.
A második világháború volt a gyerekkorom.
És utána a többi évtized lázálma.
Az volt a kérdésem, amikor az új könyvemet írtam, hogy tudok-e még örülni?
Van-e kedvem énekelni?
És táncolni?
Önmagában az öregedés is elveszi az ember életkedvét. Minden fáj, nem működik, közeledik
a halál.
Ha pedig ez ráadásul itt történik, egy ilyen gyűlölettel teli, tragikus sorsú, rosszkedvű, sőt gyakran depressziós világban, még érthetőbb, hogy valaki megfárad, s elveszti a kedvét.
Föltettem magamnak a kérdést: „Mennyi az őszinte spiritualitás benned?
Mennyi a hited?
Mennyi a derűd?
Mennyi a játékkedved?
Vane
kedved táncolni?”
(Ez azért is volt nagy kérdés, mert sántítok.
Az egyik lábamat szétlőtték 1956-ban. Tehát én már csak képzeletemben táncolhatok.)
És a válasz az volt, hogy igen!
Írtam egy könyvet, amelyben elejétől végéig táncolnak.
Lényegében egy táncbeavatás.
A Mester, egy bölcs bohóc, a világ egyik legnagyobb táncművésze és bűvésze egy utolsó,
felejthetetlen éjszakán átadja választott tanítványainak a tudását.
Tánccal. Dallal. És varázslattal.
Ekkor derül ki ugyanis – az utolsó éjszakán –, hogy bár a bűvészet trükkjeivel élt, de
tud varázsolni is, valóban.
Mágikus képessége van, csak rejtette. Mostanáig.
És csodákkal is tanít.
Nagy kedvvel írtam ezt a könyvet.
És boldogan tapasztaltam, hogy lélekben…
igen… tudok táncolni!
„Ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a
mennyek országába.”
Meg se kellett változnom.
Úgy látszik, sikerült megmentenem magamban a gyermeki kedélyt.
Olyan könyvet írtam, mely nem olvasókra, hanem társakra vár, akiknek kedvük van boldogan
táncolni velem.
Nagyon sötét a világ.
Föléje kell emelkednünk.
Erről szól minden tánc: az önfeledt ember legyőzi a reménytelenséget és a halált.
Szóljon hát a zene!
És táncoljunk.