Béres József üzenete

A kérdés, amit nem szabad megkerülnie senkinek, aki életét arra teszi fel, hogy gyógyítson, segítsen, úgy hangzik – szabad-e mindezt a másik érdekében ugyan, de annak akarata ellenére tennie? Azt ugyanis nem tagadhatjuk, hogy a homo sapiens viszonya például az étkezéshez általános társadalmi szinten sosem volt a történelem folyamán kiegyensúlyozott, pláne nem egészséges.

A nagy többség éhezett, míg aki tehette, az falt. Máskülönben miért idézgetnénk, hogy már Hippokratész is azt mondta, a halál a belekben lakozik. A középkori főurak nagy többsége is azért volt köszvényes, mert étrendje túlnyomóan húsból állt. Míg az írek fő tápláléka a burgonya volt, és a nagy krumplivész a XIX. század közepén komoly társadalmi válsággal járt. Abban is egyetértenek dietetikusok, természetgyógyászok, orvosok, hogy a gazdasági fejlődés egyik következménye volt az elhízás. A nélkülözés miatt az emberi szervezet alapvetően a raktározásra, zsírfelhalmozásra összpontosít. Magyar irodalmi példa Móricz novellájának hőse, aki azért koplalt napokig, hogy amikor mindenki annyit ehet, amennyi belefér, akkor kiegye vagyonából a föld urát.

Az egészséges életmód társadalmi szinten nem megvalósítható

Röviden, a vissza a természetességhez jelszavával olyasmit próbálunk propagálni, ami általános társadalmi méretben sosem létezett. Igen, ma már sokkal többet tudunk az emberi szervezetről, a tápanyagokról, az ártalmakról, mint korábban, és ezt a tudást kötelességünk átadni, terjeszteni. Csak, ironikus módon, ezt a tudást jelentős részben annak az ipari forradalomnak köszönhetjük, amelynek káros hatásaival kell naponta szembenéznünk.

Elektroszmog, vegyi anyagok, tartósítószerek, felgyorsult ritmus, mozgásszegény életmód, színre, szagra, ízre csábító készételek, valódi beltartalom és érték nélkül. Csakhogy illúziókba ringatjuk magunkat, ha azt hisszük, rövid távon nagy tömegeknél elérhetjük, hogy lassabban éljen, tegye le az autót, részesítse előnyben a nyerskosztot, az ellenőrzött biológiai termesztésből származó zöldséget, gyümölcsöt.

A többség még a mi életünkben inni fog alkoholt és kávét, és nem azért, mert agymosáson estek át. Azt se higgyük, hogy majd a személyes tapasztalatok egy csapásra változást hoznak életmódi kérdésekben. Szegény nagypapám még a halálos ágyán is vágyott a cigarettára – már nem mehetett ki a kórteremből, ezért üres szipkáját szívogatta.

Amit most mondok, csak látszólag ellentmondás. Radikális, de lassú változásra van szükség. Radikálisra, mert nem emelhetünk ki egy-egy elemet tetszés szerint egy összefüggő rendszerből. Olyan ez, mintha a kétfedelű repülőgépet akarnánk addig toldalékolni, javítgatni, amíg űrrakéta nem lesz belőle. Ráadásul egykori tanárom emlegette mindig, ahol különféle csoportok saját elképzeléseik szerint három-négy különféle dolgot ki tudnak emelni, mint legfontosabb tényezőt, ott valójában nincs legfontosabb dolog.

Béres Józsefet, a Béres Csepp feltalálóját 2002-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki

Tehát radikálisan. Csakhogy ennek elfogadtatásához – ártalvagyis a sikerhez, az eredményhez idő kell. Valahogy úgy kell az ilyesmit csinálni, ahogy a nemrég elhunyt Béres József tette. Tisztelegjünk hát most az ő emléke előtt.

A kutató 1920. február 7-én született a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Záhonyban. 1968-ban doktorált általános élettanból és agro-biokémiából, majd 1972-ben hosszas kutatómunka eredményeképpen megalkotta a nyomelemeket komplex formában tartalmazó humángyógyászati készítményt, a későbbi Béres Cseppet. A Béres Cseppet megalapozó tudományos eredményei az 1960-as és 1970-es években korát jóval megelőzték, és ezért újszerű meglátásait ellenállás fogadta. A Béres Csepp végül forgalomba került, majd 2000-ben hivatalosan is gyógyszerré nyilvánították, és 2002-ben a tudóst a legmagasabb hazai tudományos elismeréssel, a Széchenyi-díjjal tüntették ki. Tudományos munkásságáért és küzdelmes életéért közmegbecsülés és tisztelet övezte hazánkban és az egész világon, alakja már életében legendává vált.

Fotó: Adobe Stock