Az unalom, a punyi, a depi és az öngyi

Nem is gyermekinek, hanem gyerekesnek jellemezhetjük, amely tartalmazza azt a disszonáns mellékzöngét, hogy jobb lenne, ha nem lenne. A gyermeki állapot ugyanis maga a kedvesség, öröm, kreativitás, elbűvölő hatás. Szemben az ujját szopó, körmét rágó, dacos, sértődött, pityergő vagy esetenként hüppögve síró „felnőttel”, aki mindig extra figyelmet, törődést akar kicsiholni környezetétől, és ezt minél vehemensebben teszi, annál eredménytelenebb és taszítóbb.

A zavart gyermek sokféle módon kerekedhetik felül a felnőttlétben anélkül, hogy termékeny talajt jelentene az életvonulatban. Lehet szeleburdi, akinek a hirtelenségeit semmi nem indokolja, vagy vadócból vad, aki meg nem indokolja, vagy vadócból vad, aki megközelíthetetlen marad, búskomor, akiből árad a vád, esetleg unott, akit öntehetetlenségéből kirobbantani sem lehetséges.

Ahogyan az unatkozó kisgyerek nem képes játszani, vagyis betöltöttnek és lekötöttnek lenni, úgy az unottan lődörgő felnőtt élete is a semmittevésbe torkollik, vagyis punnyadt. Ezt az állapotot a mai fiatalok „punyi”-nak becézik. Nélkülözvén a szent gyermeki spontán hajtóerőt, érdeklődést, kíváncsiságot, lelkesedést, tenni vágyást és örömet. Sherlock Holmes többször tett olyan megjegyzést orvos barátjának, hogy csak a dögunalmas élet miatt lett detektív. Ez kissé más jellegű unalom kontra izgatottság, mint a fentiekben idézett punyi érdektelenség, egykedvű közömbösség.

Míg az emberek nagy része az időhiány szorításában él, addig az unottak viszik passzionárius életüket. Tüdejüket a levegő, lelküket a lelkesedés, elméjüket a nagy eszmék nem tágítják. De van ebben a kongó belső ürességben valami, ami mégis magára vonja a figyelmet. A kívülálló nem tudja elképzelni, hogy ilyen fokú közöny fogva tarthat valakit.

Ezt éreztem meg egy ilyen meg – fogalmazásnál: „Azt fogalmazásnál: „Azt éreztem, hogy éreztem, hogy nem érzek nem érzek semmit.” Ez semmit.”

Az unalom, a tunyaság a lelki kiszáradás jele lehet

Ez a tunyaság nem a kiégés következménye, inkább valamiféle lelki kiszáradás. Elapadnak a források, Elapadnak a források, mint amikor egy cser mint amikor egy csermely nem tud a felszínre mely nem tud a felszínre törni, vagy kiszárad a kút. törni, vagy kiszárad a kút.

Semmi vivő ereje. Semmi nem kelti fel és köti le a nem kelti fel és köti le a figyelmét. 

Arra éreztem rá, hogy az unalom a vágyból ered. A változatosság, az újdonság, a csoda iránti vágyból. A tapasztalat és élmény iránti vágyból. Ezért a fenti megfogalmazásból én azt is kihallottam: „Vágyakozom arra, hogy vágyakozzam.”

Míg az unalom a lelki kiszáradással jellemezhető leginkább, a depresszió valamiféle lelki elsötétedés. Több a sima nyomott hangulatnál vagy – elegánsabban szólva – melankóliánál, komorságnál. A levertségben, magába roskadtságban sok nyugtalanság, tépelődés, valamiféle kilátástalanság uralkodik. Gondterheltnek érzik magukat, akik belebetegedtek a terhek cipelésébe.

Ez a negatív beállítottság mind önmagára, mind a környezetére, mind a jövőjére vonatkozik. Fél a jelentől és a jövőtől, talán úgy is mondhatjuk, hogy az élettől és a haláltól. Gyakran társul súlyos alvászavarokkal, más esetben pedig hatalmas alvásigénnyel.

Felkelni sincs kedve az ágyból, még a tisztálkodását is elhanyagolhatja. Markáns formája például a gyermekágyi depresszió, amely röviddel a szülés után jelentkezhet. Fontos, hogy ne stagnálódjon a visszafordíthatatlanság állapotában, mert akkor már igen nehezen korrigálható. Az úgynevezett téli depresszióval némileg könnyebb a helyzet, hiszen januártól kezdve már hosszabbodnak a napok, és ez az égi fény valamelyest oszlat- hatja a lelki sötétséget.

Tudjuk, hogy a pszichológiában minden kétélű, a kevés és a sok egyaránt hozzájárulhat ugyanazon tünet kialakulásához. Ily módon mind az unalom, mind a depresszivitás kötődik a korai anyai gondoskodás éppen elég (enough) voltához. Ebből az egyik oldalra a türelmetlenség, a frusztráció billenti ki a tevékenységeket próbáló gyereket, mint például az önálló evés, öltözés, amely türelmetlenség letöri a gyerek tettvágyát, elkedvetleníti őt.

A depresszió önagresszióhoz vezethet

A másik átok pedig a túlgondoskodás, amely teljesen paralizálhat, passzionárius sültgalambváróvá teheti az emberpalántát. Autonómiánk szárnypróbálgatása ebben a korai anya-gyerek intimitásban indul, ahol a bizalom, a biztonság, az izgalom és nyugalom iránti szükséglet harmóniában kell, hogy működjék. Mindez megtűzdelve az agresszió-háztartással, mert ez is kibillen ám a folytonos anyai korholással, idegeskedéssel vagy a rátukmált túlgondoskodással.

Az agressziónak kifelé kell indulni, a világban kell utat vágnia, mint a tejfogak utáni fogainkkal harapunk. Ám ha egészségesen nem sikerül utat találnia a világ megmunkálásában – a kapcsolatokban, a kommunikációban etc. –, akkor önmagunk ellen fordul. Ennek szélsőséges formája az öngyilkosság. Szükségtelen ennek tragikus mivoltát tompítani olyanféle okoskodásokkal, hogy az embernek „joga van saját életét eldobni”, mert az élet szentsége nem jogi kérdés.

Az sem visz előre, ha a bátorság vagy a gyávaság szemszögéből próbáljuk megítélni az öngyilkosságot. Ezek az igazoló elméletek az ittmaradottakra ráruházott vádak, bűntudatok. Ebből is azt kell látnunk, hogy az öngyilkosság sem vegytiszta magánügy. Az emberiség életében és a világ dolgaiban minden mindennel összefügg, és senkivel nem történhet olyasmi, ami a többi embert ne érintené.

A három kórkép punyi-depi-öngyi becézett formája humoros hangvételnek hat, ám annál mélyebb meghasonlásokat takar. Beszélhetünk sérült intimitásról, elhibázott anyai gondoskodásról, autonómiánk befagyásáról, tanult tehetetlenségről, ambivalens és függőségi kapcsolódásokról, de nem szabad ezeknél a terminológiáknál megállnunk.

Hiszen a zavarodott emberek zavarodott társadalma nagyon is kézzelfogható tapasztalatokat nyújt jelenkorunkban. A lelki kiszáradás, a lelki elsötétedés és az önagresszió nagyon is markáns képek az egész személyiség, az énhatárok, az életérzés torzulásai tekintetében. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek negatív variánsaink. Az ilyen hasadt ember önmaga negatív variánsa. Sokkal inkább tragikus, mintsem humoros vagy szórakoztató játék. Nem szabad engednünk lehúzó erőiknek.

Fotó: Adobe Stock