Érzelmi immunológia

Sok kutató foglalkozik a fertőzések és az érzelmek összefüggéseivel. Rögtön itt van a kortizol, a stresszhormon és az antitestek összefüggéseinek vizsgálata, továbbá a meditáció haszna. Amikor valaki fél, kortizol termelődik, egy szteroid hormon, amelyet nem véletlenül neveznek stresszhormonnak. Önmagában véve nem káros anyag, sőt a szervezet éppen azért bocsátja ki, hogy védekezzen a stresszhelyzet által működésbe hozott antitestek ellen, amelyek gyulladást okoznak. De hosszú távon a kortizol jobban kitesz a kórokozók és a betegség veszélyének. A szorongás és stressz ellenőrzéséhez fontos megtanulni relaxálni, mely javítja az immunrendszert.

Természetesen ez nem megy egyszerűen magától. Amikor valaki feszült, ideges, fél valamitől, nem könnyű hátrahagyni a szorongást és nyugalmi állapotba kerülni. A negatív érzelmeket tápláló személyek kevesebb olyan anyagot termelnek, amely véd a fertőzésektől. Azok testében, akiket szomorú és nyomasztó gondolatok támadnak meg, az immunrendszer kevésbé hatékony. A negatív érzelmi tartalmú életesemények felidézése is negatívan hat az immunrendszerre.

Ha terápiásan történik, az persze más téma, de nagy szellemi erő/beavatások szükségesek a negatív érzelmi töltések semlegesítéséhez, átalakításához. Ha tudat alatt hatnak feldolgozatlanul a negatív élmények érzelmi anyagai, akkor olyanok, mint a rejtett gyulladás a testben. Segítenek azonban a spirituális gyakorlatok, a meditáció és a jóga, melyek a testet a mély jóllét állapotába viszik. A pszichofizikai stressz szintjeire hatva a meditáció csökkenti a fertőző betegségek befolyását. A kutatások széleskörűen bizonyították, hogy már napi 20 percnyi meditáció is növeli az endorfin szintjét és csökkenti a kortizolét.

Egy meghatározás szerint „a szervezet folyamatainak az érzelmek és az érzések lényeges részeit alkotják, melyekre a szervezet az ingerekre adott válaszokban reagál”. Az érzelemhez hasonlóan az immunválasz is eszköz, amit a test a külső környezettel való interakcióra, kölcsönhatásra használ fel. Az érzelmi és immunológiai válasznak köszönhetően megtanulunk különbséget tenni a között, ami tetszik vagy nem tetszik, szembenézni a kihívások széles skálájával, és alkalmazkodni ahhoz a környezethez, amelyben élünk. A legújabb bizonyítékok megmutatták, hogy az immunológiai és érzelmi rendszer között több van, mint a funkciók hasonlósága.

A terület kutatásai lehetővé fogják tenni a mentális betegségek immunológiai alapjainak és az immunbetegségek érzelmi oldalának jobb megértését. Az élőlények többsége mindkét rendszert arra használja fel, hogy dinamikus módon alkalmazkodjon az állandóan változó külső környezeti feltételekhez. Mindkét rendszer egyrészt védelmezi a testet, ha kontroll alatt áll, illetve káros lehet, ha zilált, rendezetlen a működése. Annak ellenére, hogy széles körű ismereti anyag gyűlt össze ennek a két rendszernek a kapcsolódásairól, csupán nagyon kevés kísérlet történt arra, hogy kimozdítsa ezt a kutatási területet a laboratóriumokból a gyakorlatba.

Ennek számos oka lehet, beleértve az általános érzékelést, benyomást, hogy immunológia és a pszichológia vagy pszichiátria teljesen különbözik egymástól. 2017-ben írt tanulmányt a londoni Roehamptoni Egyetem tanára, Fulvio D’Acqisto, aki ismeri a PNEI-t (pszicho-neuro endokrin immunológia), de azt szorgalmazza, hogy szülessen új kutatási terület külön az érzelmek és az immunrendszer összefüggéseinek a kutatására. Ezt egyes kutatók már követik is, és írásaikban immár nem PNEI-ről beszélnek, hanem érzelmi immunológiáról. Valójában az érzelmekkel a pszichológiának is külön része foglalkozik, így teljesen adekvát nem általában pszichoimmunológiáról beszélni, hanem speciálisan érzelmi immunológiáról. Az érzelmi immunológia az immunrendszer, az érzelmek és a viselkedés összefüggéseit kutatja.

A szerző szerint az immunológiai és az érzelmi rendszer egyenesen egymás tükröződései. Ezt egyrészt szé  leskörűen dokumentált klinikai tapasztalatokra alapozza, amelyek azt mutatják, hogy az immunrendszer zavarai érzelmi zavart okoznak, és viszont. Másrészt mindkét rendszer nagyon hajlékony olyan értelemben, hogy gyorsan változnak a külső környezeti változásokra válaszul, vagyis dinamikusan alkalmazkodik mindkét rendszer a külső környezet változásai alapján. Az immunrendszerrel foglalkozó írások az immunválasz során termelődő válaszanyagokat, sejteket és molekulákat rendszerint két csoportba sorolják az immunrendszer két formája alapján. Beszélnek velünk született és szerzett immunitásról, mivel utóbbi mechanizmus is bizonyára születésünktől fogva létezik mint potencialitás, vagyis mint kitöltetlen forma.

Az immunrendszer működése

Szervezetünk hatékony védelmi rendszerrel rendelkezik a külső ágensekkel szemben, ez az immunrendszer, amely különböző, specifikus feladattal bíró sejtekből áll, és vándorló, a vér- és nyirokkeringésben lévő molekulákból. Ezek együttműködnek a szervezet számára olyan idegen ágensek, tényezők felismerésében és megszüntetésében, mint a baktériumok, paraziták, gombák és vírusok, valamint a kórokozók által megfertőzött sejtek és rákos sejtek. Az immunológiai védekezésünk természetes módon éber, és készen áll arra, hogy közbeavatkozzon, vészhelyzet esetén működésbe hozva a szükséges ellenreakciókat. Az immunrendszer kétfajta védekezési formát valósít meg.

Az aspecifikus, vagyis velünk született, és a specifikus, vagyis adaptív immunitást. Az első aspecifikus, vagyis nem hoz létre egy adott kórokozóra specializálódott ellen anyagot, míg a másik specifikus, vagyis adott kórokozót céloz meg, és emlékezik arra később is. A velünk született vagy aspecifikus immunitás, amelyet természetes védettségnek is neveznek, a külső kórokozóval való találkozás előtt már meglévő mechanizmusokból áll, amelyek képesek gyorsan reagálni a veszélyesnek ítélt idegen ágensekre.

A születéstől kezdve jelen van, és magába foglalja úgy a szervezet barrierjeit, gátjait, a bőrt és a test olyan részein elhelyezkedő nyálkahártyákat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak a külvilággal, mint például a száj, az orr, a fülek, továbbá az olyan váladékokat, mint a nyál és a verejték, valamint azokat a vándorló sejteket és fehérjéket, amelyek szabályozóként és közvetítőként működnek a szervezet gyulladási reakcióiban. Ha a támadó ágens túljut ezen a gáton, akkor a szervezet különböző sejtek és anyagok létrehozásával és mozgósításával válaszol.

A specifikus vagy adaptív immunitás, amelyet szerzett védettségnek is neveznek, a születés után fejlődik ki, az élet első éve során. Azokra a fertőzésekre és kórokozókra válaszul jön létre, amelyekkel találkozik. Mivel ez olyan reakció, amelyet a szervezet méretre szabottan az adott kórokozó szerint hoz létre, a specifikus vagy adaptív immunitás sokkal gyorsabb és hatékonyabb, mint a velünk született, lehet védőoltásokkal erősíteni, valamint rendelkezik olyan mechanizmusokkal, amelyek a megjelent kórokozókra és a rájuk adott immunválaszra való emlékezést hoznak létre. Ez egy célzott védekezés meghatározott kórokozó ellen, illetve olyan anyagok ellen, amelyet a szervezet idegenként ismer fel.

Mindkét védekezési forma azonos elven alapul, az idegen és ellenséges test, anyag és „lény” felismerése és eltüntetése a szervezetből. Így mindkét védekezési rendszeren belül vannak például sajátságos ölő- és falósejtek. A gyerekeknél az adaptív immunrendszer még nem olyan erős, mint a felnőtteknél és idősebbeknél. Az antitestek tipikusan a specifikus immunitás részét képezik, így előfordul, hogy bizonyos kórokozók, mint pl. a Covid–19 vírus ellen nem termelnek antitestet, és mégis leküzdik. Sőt egyes kutatások szerint éppen ezért is védettebbek ellene, mert ennek a vírusnak az esetében az antitestek akár bumerángként is hathatnak, túlpörgetve az immunrendszert, különösen egy visszafertőződés esetén. Itt az antigén valami ártalmas ágenst, anyagot, tényezőt jelent. Egyébként úgy határozzák meg, hogy ez olyan tényező, ami immunválaszt vált ki.

E szerint a nem specifikus immunitásnál lassabb a specifikus immunitás válasza az antigénekre, de a kórokozóknak csak egy korlátozott repertoárját képesek felismerni, sejtjei első védelmi vonalat képviselnek ellenük, és amikor nem sikerül nekik elbánni az antigénekkel, akkor az adaptív immunrendszert hívják segítségül, specifikus módon aktiválva utóbbi mechanizmusait. Azaz az immunitásnak ez a két alapvető formája egymással együttműködik. Amikor az agynak a negatív érzelmekhez kapcsolódó területei aktívak, akkor a test immunválasza gyengébbé válik. Ezenkívül a jobb oldali prefrontális kéreg, ami az agynak olyan területe, amely a negatív gondolatokhoz és olyan érzelmi állapotokhoz kapcsolódik, mint a depresszió, aktívabb volt azoknál a személyeknél, akik negatív eseményekre gondoltak vissza.

Az egész stresszes témában az a fő érdekesség, hogy nincsen konkrét kórokozó, mégis vannak antigének, vagyis olyan sejtek, amelyek immunválaszt váltanak ki. Ezek bizonyára endogén, azaz belső sejtek, amelyek sérülnek a stresszes folyamatok miatt, így ezeket is „nem énként” ismeri el az immunitás, és így semlegesíti őket. Ez az egész csökkenti a szervezet védekezőképességét a kívülről jövő kórokozók, baktériumok, vírusok, vagyis a fertőzések ellen is, mivel az immunrendszert részben a stresszes sejtek kötik le, így kevesebb energiája marad ez utóbbiak kiiktatására.

Az immunológiai emlékezés

Az immunrendszer kémiai és sejtes közvetítők, biológiai struktúrák és folyamatok összetett és integrált, egymással összefüggő hálózata, amely azért jött létre, hogy megvédje a szervezetet bármilyen formájú kémiai, traumatikus vagy fertőző támadástól. A jó működéshez az immunrendszernek károsító tényezők, ágensek széles körű változatát kell képesnek lenni felismerni a vírusoktól kezdve a férgekig, és megkülönböztetni azokat a szervezet saját egészséges szöveteitől, sejtjeitől. Az immunrendszer a szervezetet többszintes védekezéssel óvja a fertőzésektől az általános mechanizmusokból kiindulva a specifikusabb felé.

A fizikai barrierek, gátak megakadályozzák a kórokozók szervezetbe kerülését. Ha azok túljutnak ezen a gáton, akkor az immunrendszer azonnal válaszol, de nem specifikus módon. Ha a kórokozók ezen a védelmi vonalon is túljutnak, akkor aktiválódik az adaptív vagy specifikus immunitás. Mindkét immunitás, úgy a velünk született, mint a szerzett, az immunrendszernek attól a képességétől függ, hogy különbséget tegyen a saját szervezet és az idegen behatoló között.

A fentiek szerint az immunrendszer jó működésének az egyik fő alapja a megkülönböztetés képessége a jó és rossz, a hasznos és a káros között, vagyis az életet tápláló és az életet fenyegető mikroorganizmusok és sejtek között. Valójában minden folyamatot, a testieket is, a tudat vezérli, irányítja, így a tudat megkülönböztető képességéről szól valójában spirituális szinten ez a történet. A tudat ezen képességének az alapja a tudat tisztasága, békéje, csendje és fénye. A haragos, zavaros és negatív tudat nem képes különbséget tenni a hasznos és a káros között, így az immunrendszer sejtjeinek a tudata sem, ezáltal a kórokozók könnyen bejuthatnak a szervezetbe, a sejtekbe és a szervekbe.

Az immunrendszer működése akut stressz esetében

A rövid idejű érzelmi kihívásokról a kutatások azt mutatták ki, hogy a rövid idejű pszichés stressz szelektív és időben szabályozott immunválaszt vált ki, amelyet a természetes ölősejtek, azaz NK- (natural killer) sejtek számának növekedése jellemez a keringésben. Ezek az NK-sejtek a nem specifikus immunrendszer ölősejtjei, míg hasonló funkciót az adaptív immunrendszer esetében a T-sejtek töltenek be.

Több egyéb kutatás azt is bizonyította, hogy az akut, heves stressz nemcsak a természetes ölősejteket, az NK-sejteket mobilizálja, hanem a hozzá hasonló olyan típusú sejteket, mint a CD56+ NK T-sejtek és a γδ T-sejtek. Ez utóbbiak az immunsejtek viszonylagos kisebbségéhez tartoznak, és a nem konvencionális T-sejteknek nevezik őket. Elnevezésük onnan származik, hogy bár az adaptív immunrendszerhez sorolják őket, mégsem úgy tekintenek rájuk, mint olyan sejtekre, amelyek egy meghatározott antigént ismernek fel, hanem inkább úgy, mint a velünk született immunrendszer antigéneket felismerő sejtjeire.

A nem konvencionális T-sejtek gyorsan válaszolnak az ingerre, és olyan specifikus antigéneket ismernek fel, mint a lipidek, kis metabolikus molekulák és peptidek. A pozitív érzelmekre vonatkozó egyik kísérletben a résztvevők egy órán át néztek humoros filmeket, és azt mutatták ki, hogy esetükben nem az NK-sejtek száma nőtt, hanem azok hatékonysága. A filmek nézése után a kutatás szerint 12 órán át jelentősen megnövekedett a már meglévő NK-sejtek tevékenysége. Egyszóval a jókedv pozitívan hat az immunrendszerre. Egy másik kutatásban azt kérték a kísérleti alanyoktól, hogy vegyenek részt egy 8 hetes mindfulnesszen alapuló stresszcsökkentő programban (MBSR). Ennek a kísérletnek a keretében a résztvevők otthon heti 6 napon át 20-30 percet meditáltak. Azok az alanyok esetében, amelyeknél ez a program az érzelmi jólétükben jobbulást ért el, az NK-sejtek citotoxikus tevékenysége megnövekedését mutatták ki.

Természetes ölősejtek – NK-sejtek

A természetes ölőlimfociták, NK-sejtek a velünk született immunrendszernek olyan összetevői, amelyek nem közvetlenül a betolakodó mikrobákat támadják meg. Az a specializációjuk, hogy a szervezet megsérült sejtjeit pusztítják el, mint a rákos sejtek, vírusoktól megfertőzött sejtek, úgy ismerve fel azokat, hogy a sérült, hibás sejtek „hiányzó én” jelzéssel rendelkeznek. Ez a fogalom azokat a sejteket írja le, amelyek felszínén alacsony szintű az MHC-nek (major histocompability complex, hisztokompatibilitási – szövetösszeférhetőség – komplex) nevezett marker.

Ez történik például akkor, amikor egy sejtet vírus fertőz meg. Azért nevezik ezeket az immunsejteket természetes ölősejteknek, mivel nincs szükség ahhoz külön aktivációra, hogy megöljék a sejteket. A test normális sejtjeit nem támadják meg a természetes ölősejtek, mivel azok MHC jele érintetlen. A leukociták (fehérvérsejtek) úgy viselkednek, mint független egysejtű szervezetek, és a velünk született immunrendszer második védvonalát képviselik. A velünk született leukociták magukba foglalják a fagocitákat (makrofágok, neutrofilek és dentritikus sejtek), a limfocitákat, a masztocitákat, eozinofileket, bazofileket és a természetes ölőlimfocitákat.

Adaptív immunrendszer: T- és B-limfociták

A specifikus vagy adaptív immunitás válaszadási mechanizmusa a T- és B-limfocitáknak köszönhető. (A limfociták nyiroksejtek, a leukociták, fehérvérsejtek egy alosztályát alkotják.) A T-limfociták (T-sejtek) a timuszban, vagyis a csecsemőmirigyben válnak éretté. A T-limfocitáknak különböző típusai léteznek: a jobban meghatározott csoportjaik a segítő T-sejtek és a citotoxikus (vagy killer) T-sejtek. A T-limfociták akkor lépnek működésbe, ha a felszínükön lévő receptoraik az adott receptornak megfelelő specifikus antigént (külső ágenst) ismernek fel.

Az antigének felismeréséhez a segítő T-sejteknek arra van szükségük, hogy más olyan sejtekkel kerüljenek kapcsolatba, amelyek megmutatják nekik a sajátos antigént (dentritikus sejtek, makrofágok, B-limfociták). A makrofágok szervezetünk „utcaseprő” sejtjei, miután bekebeleztek és megemésztettek egy idegen struktúrát, antigénrészleteket tesznek ki a sejtfelszínükre oly módon, hogy jelezzék azokat a segítő T-sejteknek, amelyek ha felismerik őket, akkor aktiválódnak citokinnak nevezett anyagot kiválasztva. (A citokinok jelzőmolekulák, amelyek a sejtek közötti kommunikációban játszanak fontos szerepet, különös tekintettel az immunrendszerre.)

A citokinek segítik a többi T-limfocitákat azoknak az idegen sejteknek a kiiktatásában, amelyek megtámadták a szervezetet (citotoxikus tevékenység). A B-limfociták (B-sejtek) a csontvelőben válnak éretté, és a nyirokcsomókban telepednek le. A B-limfociták is egy adott antigénnel kapcsolatba kerülve aktiválódnak. Az antigén által stimulálódva a B-limfocita többszörösen reprodukálódik, és különböző klónoknak nevezett teljesen azonos utódsejtek jönnek létre. Ezeknek a klónsejteknek egy része plazmasejtté alakul át, amelyek specifikus antitestek szülői egy meghatározott betolakodó ellen. A klónok fennmaradó része viszont memóriasejtként működik, hogy ugyanaz az antitest jövőbeli esetleges újbóli támadása esetén a szervezet gyorsabb és hatékonyabb módon tudjon vele szembeszállni.