Érzelmi intelligencia 2.
A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején önálló tudományként megje lenő pszichológia a filozófiáról leválva, tudományos kritériumok szerint kezdett foglalkozni az érzelmekkel. Amely kezdetben valójában abban merül ki, hogy rendszerezetten leírják az érzelmek testi szintű megnyilvánulásait. A hétköznapi embernek is hasznos ismerni egy bizonyos szinten érzelmei testi, idegrendszeri, izmokkal, mirigyekkel stb. kapcsolatos jelenségeit. Ezek ugyan testi, biológiai értelmezések, finomenergetikai és spirituális dimenzió nélkül, de hasznosak lehetnek az érzelmek megértésében, mert azt elég jól leírják, hogy mi történik a testünkben egy adott érzés vagy érzelem megélése folyamán.
Az érzelmek szorosan kötődnek a testhez, a bioló giai működésből erednek. Számos olyan elmélet jött létre, amely próbálta megfelelő keretbe helyezni ezt a jelenséget, és azok még nem véglegesek. Azt mondhatjuk, hogy a különböző magyarázó hipotézisek, amelyek az időben egymást követték, megegyeznek abban, hogy elismerik az érzelmi tapasztalat pszichoszomatikus dimenzióját. Máig elfogadott az érzelmeknek a 19. századi evolucionisták (Lamarck, Darwin, Spencer) által megfogalmazott adaptációs szerepe, amely szerint a filogenezis során az érzelmi állapotok az állatok és az emberi lény környezethez való alkalmazkodását és a túlélését szolgálták.
Közvetlenül kapcsolódva az érzékelési rendszerhez, vagyis az érzékszervekhez, az érzelmek/ érzések/megérzések elősegítették ‒ és még sokak számára ma is segítik ‒ a környezet megismerését, a veszélyek vagy veszélyes helyzetek felismerését. Damasio állítása szerint az érzelmek, mint „belső/zsigeri” megismerő szenzorok/érzékelők és a szomatikus markerek a megismerés eszközei, amelyek integrálják az érzést a gondolkodással, és segítenek felépíteni a világról alkotott képünket.
Széles körűen elfogadott az a nézet, hogy a test az a privilegizált színpad, ahol az érzelmi állapotok megnyilvánulnak. izgalmi állapotban a szív gyorsabban ver, a kezek nedvesebbé válnak, azt érezzük, hogy elpirulunk vagy elsápadunk, időnként még a lábunk is remeg, a gyomrunk is fel-alá jár. ezeket a fiziológiai változásokat észlelve, amelyek az idegi aktiváció szinonimái (aurosalszint), a kognitív elmélet (Arnold, Schacter, Lazrus) szerint az elménk elkezdi értelmezni, megpróbálva valami okot találni arra, hogy mi indítja el ezeket a testi változásokat.
Elménk természete az, hogy magyarázatokat keressen és értelmezéseket adjon. valami ismeretlennel szemben önműködően beindul, és próbálja megérteni azt a saját természete szerint. Nem viselünk el nyitott helyzeteket, mivel bizonytalanságot és kellemetlen érzést teremtenek, szükségünk van arra, hogy a „kör bezáródjon”. A magyarázat, amelyre az elme rátalál, a kognitivisták szerint azonosítja és definiálja az érzelmek jellegét, amely miatt azt mondjuk, hogy egy helyzetben inkább félelmet érzünk, mint haragot. A pszichológia szerint az érzelmek tehát olyan pszichofiziológiai típusú válaszok, amelyet a szervezet a maga egészében aktivál bizonyos ingerekkel szemben, továbbá amelyek közvetlenül kapcsolódnak egy egyensúlyt vesztett vagy jobban mondva kiegyensúlyozatlan állapothoz.
A mozdulatlanság, kimozdíthatatlanság helyzetében nincsenek érzelmek. A kiegyensúlyozatlan helyzetek különbözőek lehetnek: hiány vagy szükség állapota, belső vagy külső konfliktus, probléma, fenyegetés vagy veszély meglétének érzékelése, vagy akár pozitív, de erősen felkavaró állapotok, mint például a szerelem. ezek a helyzetek eléggé ösztönösek, nagyon jól képesek kikerülni a tudati kontrollt.
Az érzelmek fiziológiai aspektusai
Az érzelem multirendszerű esemény ‒ kognitív feldolgozás, motorikus események, fiziológiai válaszok. e megállapítás szerint az érzelmek idegrendszeri köreihez tartozik:
‒ a központi idegrendszer, vagyis az agyvelő, gerincvelő, hipotalamusz, amigdala,
‒ a periférikus idegrendszer, mely a leszálló és felszálló idegpályákból áll, a központi idegrendszerrel kapcsolja össze a testet, ‒ az autonóm idegrendszer a vegetatív válaszokért felelős,
‒ végül az endokrin rendszernek integrációs és közvetítő szerep jut a központi idegrendszer és az autonóm idegrendszer között. A hipotalamusz a köztiagyban integrálja a motorikus és az endokrin válaszokat, amelyek a megfelelő érzelmi választ megteremtik. A hipotalamusz és a felsőbb központok idegi működése közötti kölcsönhatás határozza meg az érzelmi élményt/érzetet, utóbbit az öt érzékszervi tudattal való kölcsönhatásban.
A limbikus rendszer struktúráival együtt, azokkal kapcsolatban lévén, információkat kap közvetlenül a belső környezetből, majd közvetlenül hat a belső környezetre. Nagyszámú idegrendszeri kört tartalmaz, amelyek olyan életfunkciókat ellenőriznek, mint a testhőmérséklet, a szívverés frekvenciája, az artériás vérnyomás nagysága, éhség- és szomjúságérzet.
Az ártalmas vagy élvezetes ingereknek kettős hatása van. vegetatív (idegrendszeri) és endokrin (hormonális) válaszokat váltanak ki, meghatározva egy sor olyan változást, amelyek előkészítik a szervezetet a támadáshoz, a meneküléshez vagy más adaptív viselkedéshez. ezek nem igényelnek semmilyen tudatos ellenőrzést. Amikor az érzékszervi tudatokon keresztül kölcsönhatás van a külvilággal, bekapcsolnak más típusú mechanizmusok is, amelyek bevonják az agykérget, módosítva a viselkedést.
Mi az érzelem?
Az érzelemnek sok definíciója született a pszichológusok vagy fiziopszichológusok tollából, de egyik sem igazán jó, mindegyik csak az érzelem egyes aspektusait helyezi előtérbe. egy megközelítés szerint az érzelem gondolkodási adat egyénen belüli, annak korábbi tapasztalatai szerinti átírása.
Az érzelem pszichofiziológiai modellje Ruggieri szerint:
1. Az egyén érzékel egy külső vagy belső (emlékek, mentális tartalmak stb.) ingert, amely néhány specifikus idegközpontra hatva létrehoz egy olyan aktivitást, amely egy időben mozgósítja az izomrendszert és a neurovegetatív rendszert. A központi idegrendszer tehát az érzelmi ingerre impulzusokat küld az izmoknak és zsigereknek.
2. Az izmok és a belső szervek/zsigerek a maguk részéről visszajelző információk útján jelzik a központi idegrendszernek az idegrendszer által előidézett aktivitást.
3. A központi idegrendszer összegyűjti ezeket az információkat. Amikor érzékelési információkról beszélünk, ez nemcsak a tapintási, látási vagy hallási érzékelési információkra vonatkozik, hanem az izmokból és az inakból érkező úgynevezett proprioceptív információkra is, melyek a test egyensúlyát segítik.
4. Amikor a különböző testterületek, izomzónák aktivitásáról visszacsatolt információ szintetizálásra került, akkor jön létre az a különleges átélés, amelyet érzelemnek nevezünk. ebben az esetben nem fontos felismerni az alanynak az érzékelési információ testi eredetét, amelyek az érzést/érzetet megteremtik, csak csupán átélni az ingerrel vagy az ingert kiváltó helyzettel összekötendő kellemesség vagy fájdalom egységes élményét. Az érzékelési tudatosság szempontjából az érzés/érzet testi eredete, amely elengedhetetlen a létrejöttéhez, másodlagossá válik annak átéléséhez képest, amely a maga teljességében érdekes és fontos az alany számára.
Testi változások az érzelmek hatására
A szellemi, finomenergetikai dimenzió nélkül képtelen mit kezdeni a nyugati tudomány az érzelmekkel. világosan érthető, hogy ugyannak a dolognak a különböző intenzitásáról van szó. Például ha valaki nagyon fél, nagyon erős lesz a testi megnyilvánulás, míg ha csak kicsit fél, kevésbé intenzívek a látható testi megnyilvánulások, és valószínűleg az érzelem fiziológia, biokémiai stb. paraméterei is, melyeket pl. ún. hazugságvizsgáló készülék segítségével könnyen tudnak mérni, értékelni.
Az első esetben elvesztheti az egyén a kontrollt, míg a kisebb félelem esetén még képes kontrollálni magát és a helyzetet. Nem léteznek érzelmi állapotok a megfelelő testi változások nélkül. A testi jelek elsősorban a szív- és érrendszert érintik, illetve a bőr elektromos ellenállása csökken ‒ „kiveri a víz” jelenség ‒, a pupilla átmérője, a testhőmérséklet, az izomfeszültség és egyéb fiziológia paraméterek megváltozása figyelhető meg.
A szervi tudatalattikból bizonyos helyzetekben ellenőrizetlen módon feltörő negatív asztrál/állati érzelmek, illetve a sokgenerációs káros mentálüzenetek is körülírható testi elváltozásokat okoznak a szervezetet a homeosztázisától, vagyis egyensúlyi helyzetétől való eltérítéssel. Az utóbbi húsz évben az idegtudomány (neuroscience) azzal foglalkozott, hogy megértse az olyan agyi struktúrákat és a hozzájuk kapcsolódó kognitív funkciókat, mint a nyelv és a memória.
A legújabban a tudósok az érzelmek kutatása felé fordultak agyi mechanizmusként, a félelemtől kezdve a haragig, és az örömtől kezdve a szomorúságig. És ezek a kutatások új térképet rajzolnak éppen az érzelmek idegi anatómiáját illetően: például sok olyan mentális betegség, mint a depreszszió és a pánikrohamok, valójában az átlagos érzelmi reakciók normális mechanizmusa feletti uralom elvesztésével jelennek meg.
A védikus 5 energiatest felépítését ismerve, energetikai szempontból erről a következőket mondhatjuk: a szorongás és a pánik a szervi meridiánkeringés akadályaiból keletkezik az életerővel arányos nagyságú éterikus testben. A meridiánblokádokat pedig a szervi tudatalattikban a fogantatástól kezdve lerakódott negatív érzelmek kivetülésének foghatjuk fel. Érdekes megjegyezni, hogy még a mai idegkutatók is descartes elméletein filozofálnak az érzelmek kapcsán. Antonio damasio, az iowai egyetem neurológusa szerint az érzelmeket hosszú ideig elhanyagolták, és ezt „descartes hibájának” tulajdonítja.
A francia filozófus ugyanis azt tartotta, hogy az agyban csak az ember olyan magasabb rendű funkciói találhatók, mint a moralitás/erkölcsiség, az ész és a nyelv, ugyanakkor a test mélyéből jövő érzelmek, az ösztönökhöz hasonlóan, kevésbé méltóak a figyelemre.
A költők és a filozófusok mindig is beszéltek az érzelmekről, de a nyugati filozófia szempontjából az érzelmek és a fizikai agy területén descartes-tól kezdve lehet elindulni. descartes különbséget tesz a tisztán emberi tulajdonságok ‒ melyeknél fő helyen szerepel a racionalitás, tehát az értelem ‒ és az állati jellegű tulajdonságok ‒ melyek a negatív érzelmek, az asztrálsíkot jellemző harag, irigység, mohóság, gőg, butaság ‒ között. Kétségkívül descartes szerint a negatívnak nevezhető érzelmek az úgynevezett „esprit des bêtes”-hez, az „állati szellem”-hez tartoznak. ezért descartes nemcsak a test és a lélek, egy materiális elme és az agy közötti dualizmusa miatt ismert, hanem azért is, mert bevezette az elválasztást az értelem és az érzelem között. descartes-t gyakran tévesen értelmezik, vagy nem ismerik a maga teljességében a műveit. de mindenesetre tényleg ott van a levegőben az érzelmeknek ez a negatív megközelítése is, már az egyházatyák vélekedéseitől kezdve. van olyan egyházatya, aki szerint az érzelmek is isten teremtései, és attól függ a jó vagy rossz jellegük, hogy mire irányítjuk őket. Pl. a vágyat, ha isten felé irányítjuk, akkor üdvös minőség.
Az irányítás helyes módja a mentálsíkon dől el, belső döntés által, mely a korábbi életekből vagy epigénszinten a rokonságtól örökölt, illetve ez életben tanult és gyakorolt tudati tevékenység jellemez. A buddhizmusban például a Négy Mérhetetlennel képezzük a tudatunkat a helyes irányultság eléréséhez és az erények gyűjtéséhez, melyek megkönnyítik ez és jövendőbeli életeinket.
Ezek a Mérhetetlen Szeretet, öröm, együttérzés és lelki egyensúly. Ugyanehhez a minőséghez tartozik a védikus tanításokban, a buddhizmusban és a kereszténységben is a „nem-ártás”, mely a cselekedettel, beszéddel és gondolatban történő ártások, sőt a mulasztások elkerülésére buzdít. Utóbbi esetben mindent meg kell tennünk a lények segítésére, ami a lehetőségeink korlátain belül van. Tegyük hozzá, hogy a fényvallások számára teljesen világos a megkülönböztetés az asztrális/állati világ érzelmei és a mentális/értelmi, azaz emberi világ megkülönböztető képessége között.
Az említett asztrális érzelmek közé tartozik a keresztény 7 főbűnből az első öt, a további kettő, a lustaság és paráznaság az egyén mentál/értelmi döntésére van bízva, annak szellemi, értelmi, erkölcsi fejlettsége függvényében.
A lustaság a –védikus ‒ tamasztikus állóvíz állapotot jelképezi, az isteni folyamattal való szembenállást, vagy az azzal együtt haladásra való képtelenséget, az egyén saját belső meridián- és nádi folyamatainak akadályozottsága folytán. vagy a Fényt választja, mint legfőbb és örök örömforrást, vagy az örömszerzés egyszerűbben hozzáférhető formáiban a múló testi örömökben keresi kielégülését. A paráznaság nemcsak a nemiségben fejeződhet ki, hanem bármilyen testi öröm okozása kapcsán, mint a túlzott csokoládé-, kávé-, étel-, ital- stb. fogyasztásban. A gyémánt utas, más néven a tantrikus buddhizmus mindezen túllép, az „anuttara tantra jóga” egyesültségben lévő férfi- és női buddháinak beavatásaival rendelkezve testünkkel örömet okozhatunk másoknak, egy magasabb motiváció segítségével. A Belső Fény erőssége miatt kötésbe sem kerülnek a lények egymással, sőt korábbi családi meghatározottságaik, mentál- és kauzálsíkú korlátaik feloldódnak.
Az asztrálsík fejbe/koronacsakrába érkező asztrológiai planétasugárzás csatornáit a negatív érzelmi állapotok egyenesben szűkítik, a magasabb rezgésű mentálsík döntései, továbbá a kauzálsík ok-okozati viszonyai ezt felülbírálva vagy nyitják, vagy tovább zárják. Így összességében az asztrálsík csatornájának áteresztőképességétől függ a szervekbe érkező jó minőségű vagy éppen torzult biofotonok mennyisége, melyek arányuktól függően energiaszint-növelő vagy -csökkentő hatásaikkal egészséget vagy betegségeket hoznak létre.
Továbbá az asztrálsík csatornanyitottságától függ a szervek életerejét jellemző éterikus test nagysága, mely a százegynéhány évvel ezelőtti kétméteres nagyságáról a mai átlagembernél 20-30 cm-re csökkent, ezzel az összes szervrendszer önregenerációs képességét gátolva. Az emberek energiacsökkent állapotaival a fejlett nyugati akadémikus orvoslás nem tud lépést tartani. olyan módszereket kell keresni és találni, melyek egyszerűen visszaállítják vagy felül is múlják a régi ember energiaszintjét. (lásd auranövelő kristálymedál!) A negatív érzelmi állapotok révén beszűkült négy alsó auraburok megnyitásával a tízszeres méretűre növő étertest hatására a szervi meridiánrendszer akadályai feloldódnak, keringése beindul. ennek hatására a szervezet önszabályzó rendszere, önregenerációja által képessé válik a feladata ellátására.
Descartes további felismerései
Descartes megértésre törekvő elme volt, és valójában érdekes felismerésekre is jutott, amit aztán sokan továbbfejlesztettek. elméleti fejtegetéseiből a későbbi magyarázók által a materializmus és az idealizmus is megszülethetett volna. Nagyon különbözőképpen értelmezték, valójában részeket kiragadva az elképzeléseiből, ritkán ismerve és értve az egész gondolati törekvését.
Azonban tényleg ott van benne az egész mai tudományos megismerési módszer dióhéjban, gyakran kérdések, felvetések formájában. descartes az „Értekezés a módszerről”-ben írja: „…ilyen módon arra a felismerésre jutottam, hogy az „én” a szubsztancia, amelynek egész lényege vagy esszenciája a gondolkodásból áll, és amelynek a létezéshez nincs szüksége semmilyen helyre, valamint nem függ semmilyen anyagitól. úgy, hogy az ez „én”, vagyis a lélek, amely műveként én az vagyok, ami vagyok, teljesen különböző a testtől, és könnyebben megismerhető annál; és ha az nem lenne, akkor sem szűnne meg létezni, hogy mindaz legyen, ami.”
Descartes ezelőtt még azt is fejtegeti, hogy minden kételkedés felett áll az, amit itt elmond. ezek szerint az akkori szkeptikusok is belátták ezt az „igazságot”. ez mutatja, hogy ő tulajdonképpen a tudatot ismeri fel a lélekként, „animaként”, amely lényege a gondolkodás képessége, az értelem. A szánkja tanban tulajdonképpen ez a „buddhi”. A módszerről itt nem tudunk meg semmit, ami által erre a felismerésre jut, de nagy valószínűséggel az elmélkedés egy formáját alkalmazta. ezek után azt mondhatjuk, hogy Descartes ráébred arra, hogy tulajdonképpen más a test és más lélek, és más formában működnek, valamint kifejti azt, hogy az anima az anyagtól függetlenül is létezik. Descartes tulajdonképpen csak előre vetíti a létezésnek ezt a két különböző szintjét a saját korának elfogadható érvelési módszereivel. Descartes maga is próbálta megfogalmazni a lélek és a test közötti kapcsolatot.
A Res cogitans, az a gondolkodó Szubsztancia, megkülönböztetve a másik létező szubsztanciától, amely testi, a Res extensa. A léleknek vannak cselekedetei (azioni/akció) és vannak indulatai (passioni). Hat alapérzelemről beszél, amelyekből az összes többi levezethető: a csodálkozás, a szeretet, a gyűlölet, a vágy, az öröm, a szomorúság. (ehhez hozzátehetjük, hogy a vágy valóban érzelem, az irigység, mohóság és büszkeség negativitásait hordozza a buddhizmus szerint, viszont a többi öt a mentáltest működéseihez tartozik.)
A tettek akaratlagosak, egy részük magában a lélekben végződik (amennyiben nem az anyagi dolgokhoz van közük), más részük csak testtel kapcsolatos (pl. a járás, lábak akaratlagos mozgatása). Az akarat aktív dolog, míg az érzelmek passzív dolgok, innen is a közös tő (pass-ivo – pass-ione). A „tettekhez” sorolja az elképzelést és a gondolkodást is, mint aktív tevékenységeket. A „paszszív”dolgok szerinte az érzelmek, indulatok és az érzékelés. Az indulatok is lehetnek maga a lélek által vagy test által előidézettek.
Pl. a tett az lehet valaminek az akarása, míg az érzelem annak az érzékelése, hogy mit akarunk. itt együtt van még az érzelem és érzékelés, amit a pszichológia aztán külön kezel, mert a „passione” az a külső tárgyak érzékelése, a testi folyamatok érzékelése: pl. éhség, szomjúság, fájdalom, az álom a képzelet szintjén, és a szűk értelemben véve csak a lélekre vonatkozó érzelmek, mint pl. az öröm és a harag.
Fejtegeti, hogy a lélek és test kapcsolatban van, mégpedig az akarat szempontjából a tobozmirigyen keresztül tartja a legvalószínűbbnek, és a szíven keresztül az érzések szempontjából. Fontos megértenünk, hogy miről is beszéltek a görög filozófusok és descartes az ő nyomdokukban.
Megérteni, főleg megtapasztalni azt az állapotot, amikor a tudat találkozik a maga tisztaságával, az érzékek befolyásán túl, akkor mi történik. A régiek valójában nem az értelem és érzelem ellentétéről beszéltek, hanem arról, hogy az a kívánatos állapot, amikor a tudat az érzékek általi külső befolyás állapotától szabaddá válik, majd folyamatosan ebben az állapotban tartózkodik. valójában ez az egység állapota, nincs többé dualitás/elválasztás, amikor az érzelmek és érzések is tiszták, így az isteni nyugalom, a szeretet és öröm dimenziójában tartózkodik a tudat.