Hű tár­sunk a ho­lisz­ti­ká­ban: a tölgyfa

A tölgyfa pa­ra­mé­te­rei is leny­űgö­ző­ek: ma­gas­sá­ga elér­he­ti az 50 mé­tert, élet­ko­ra pe­dig akár az 1200 évet is! Ki­vá­ló me­cha­ni­kai tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­ző fá­ja nem­csak va­sú­ti talp­fa­ként bi­zo­nyí­tott, de szim­bo­li­ku­san is az erőt, a biz­ton­sá­got hor­doz­za.

A spa­nyo­lok pél­dá­ul ar­ra az em­ber­re, aki na­gyon egész­sé­ges vagy na­gyon jó fi­zi­kai kon­dí­ció­ban van, nem azt mond­ják, hogy bi­va­lye­rős, ha­nem hogy erő­sebb, mint a tölgy­fa (más fu­er­te que un ro­ble). Per­sze a ma­gyar mon­dás sem vé­let­le­nül ál­lít­ja: egész­sé­ges, mint a makk!

Tölgyfa: az ókorban nagy tisztelet övezte

Ki­mu­tat­ha­tó, hogy a tölgyfát már az ókor­ban nagy tisz­te­let övez­te: a bő makk­ter­més egy­ben a me­ző­gaz­da­sá­gi ter­mé­nyek bő­sé­gét is je­len­tet­te. A tölgy­makk pe­dig ín­sé­ges idők­ben nem csak a disz­nók hiz­la­lá­sá­ra, ha­nem em­be­ri táp­lá­lé­kul is szol­gált. A tölgy, mint nö­vé­nyi to­tem, sok Eu­ró­pa-szer­te ke­let­ke­zett mon­da alap­ja, s a ter­mé­keny­ség jel­ké­pe is lett.

Eu­ró­pa leg­da­liá­sabb fá­ja az in­do­ger­mán né­pek kö­ré­ben szent nö­vény­nek szá­mí­tott.
A kel­ták, ger­má­nok, szlá­vok is­te­ne­ik­nek a sza­bad ég alatt, szent­nek tar­tott for­rá­sok­nál, ber­kek­nél, tölgy­fák­nál, sok­szor tölgy­fá­ból ra­kott tá­bor­tűz kö­rül tar­tott szer­tar­tá­sok­kal hó­dol­tak.

Eb­ből a szem­pont­ból ta­lán a le­gér­de­ke­sebb a rend­kí­vül ma­gas szín­vo­na­lú, mai ér­te­lem­ben ho­lisz­ti­kus gyó­gyí­tó kul­tú­rá­val ren­del­ke­ző ger­mán nép­cso­port, a kel­ták. Ők az idő­szá­mí­tá­sunk előt­ti 2. évez­red­ben hó­dí­tot­ták meg Gal­li­át, Nagy-Bri­tan­ni­át, az Ibé­riai-fél­szi­ge­tet, a Bal­kánt és Kis-Ázsia egy ré­szét. A kel­ták­nál ál­ta­lá­ban a fák olyan ma­gas szin­tű kul­tu­sza fej­lő­dött ki, amely más né­pek­re nem volt jel­lem­ző. Eb­ből a kul­tusz­ból szü­le­tett pél­dá­ul a vi­lá­gon egye­dü­lál­ló „fás ho­rosz­kóp”, amely az év szét­szórt, s lát­szó­lag össze­füg­gés­te­len nap­ja­in szü­le­tett em­be­rek kö­zös jel­lem­vo­ná­sait, al­ka­tát, pszi­chés jel­lem­ző­it „gyűj­ti egy-egy fa­faj­ta lomb­ko­ro­ná­ja alá”.

A kel­ták ve­ze­tő ré­te­ge volt a drui­dák cso­port­ja. Már ma­ga a szó is a kel­ta „duir” = tölgy­fa szó­ból szár­ma­zik. A drui­dák tu­laj­don­kép­pen az ókel­ta val­lás pap­jai vol­tak, aki­ket csak hosszú, sok­szor 20 éves kép­zés után avat­tak fel. Rend­kí­vül ko­moly asz­tro­ló­giai, szel­lem­gyó­gyá­sza­ti, gyógy­nö­vény-is­me­re­ti tu­dá­suk nagy te­kin­télyt és en­nek meg­fe­le­lő po­li­ti­kai ve­ze­tő sze­re­pet is biz­to­sí­tott szá­mu­kra a kel­ta tár­sa­da­lom­ban.

A tölgyfa a misztikus erők hordozója

A drui­dák ter­jesz­tet­ték el azu­tán a fák fe­je­del­mé­nek kul­tu­szát, ők avat­ták mint­egy nö­vé­nyi to­tem­mé a föl­di er­dők ki­rá­lyát. Ta­ní­tá­saik, hi­tük sze­rint a tölgyfa az er­dő misz­ti­kus erő­i­nek leg­főbb hor­do­zó­ja, s a ter­mé­szet ener­giáinak köz­ve­tí­tő­je az em­be­rek fe­lé.

A drui­dák pél­dá­ul av­val az erős hit­tel fo­gyasz­tot­ták el a tölgy­fa ter­mé­sét, hogy ál­ta­la be­lé­jük köl­tö­zik az égi és föl­di ener­gi­ák ész­le­lé­sé­nek, irá­nyí­tá­sá­nak tu­do­má­nya.

Úgy vél­ték, hogy aki a tölgy ha­tal­mas lomb­ko­ro­ná­ja alatt vég­zi me­di­tá­ci­ós gya­kor­la­tait, an­nak a szel­le­mi fej­lő­dé­se, a gyó­gyí­tó erők­kel va­ló kap­cso­lat­te­rem­tő ké­pes­sé­ge ki­vé­te­le­sen ma­gas szin­tet fog elér­ni.

Ez a cso­dá­la­tos erők­kel meg­ál­dott fa­faj­ta szi­lárd hi­tük sze­rint több ener­gi­át ké­pes le­ad­ni, mint amennyit a vi­lág­egye­tem­től kap. Hogy ez mi­kép­pen le­het­sé­ges, ar­ról egy ős­nor­vég köl­te­mény­ből, az Ed­dá­ból „kap­ha­tunk vá­laszt”. A töl­gyet Inwi­e­die, egy dri­ád, va­gyis „Fa­tün­dér” erő­sí­ti, ami­ért en­nek a fá­nak a „hely­re­ál­lí­tó ké­pes­sé­ge” a leg­ki­emel­ke­dőbb a föl­di ha­lan­dó számá­ra.

El­kép­ze­lé­sük sze­rint az örök if­jú­ság mi­to­ló­giai for­rá­sa is egy egye­dü­lál­ló tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­ző tölgy­fa tö­vé­ből fa­kadt, de ál­ta­lá­nos­ság­ban is a tölgy su­gár­zó ere­je az, amely a leg­gyor­sab­ban és leg­ha­té­ko­nyab­ban hely­re­ál­lít­ja a sé­rült em­be­ri egyen­sú­lyo­kat.

A tölgyfa, mint szimbólum

A tölgyfa az er­dő má­gi­kus ha­tá­sú ural­ko­dó­ja, amely­nek tör­zsé­be vés­ték a drui­dák gyó­gyí­tó szim­bó­lu­mai­kat. A szer­tar­tá­sok alatt a drui­dák tölgy­fá­ból ké­szült ko­ro­nát vi­sel­tek, amely az Ige ma­ga­sabb­ren­dű­sé­gét, egye­dü­lál­ló­sá­gát jel­ké­pez­te. Az Ige, va­gyis az örök tör­vény an­nak a lát­ha­tat­lan kap­cso­lat­nak a le­ké­pe­zé­se volt, amely a tölgy­fa­ ko­ro­nátvi­se­lő drui­da tu­dós és a „meg­fog­ha­tat­lan erők” kö­zött fen­nállt.

En­nek a ha­tal­mas erő­nek a je­gyé­ben tar­tot­ták a ké­sőb­bi ger­mán tör­zsek is szer­tar­tá­sai­kat a szent töl­gyek alatt, ame­lyek­kel Do­nar­nak, a mennydör­gé­sek és vil­lá­mok is­te­né­nek, az em­be­re­ket a ször­nyek­től és óri­á­sok­tól vé­dő is­ten­sé­gé­nek hó­dol­tak. A leg­hí­re­sebb ilyen szent tölgy Ge­is­mar­ban volt és szo­mo­rú sors­ra ju­tott. A né­me­tek egyik el­ső apos­to­la, Szent Bo­ni­fác, akit II. Ger­gely pá­pa az egész ke­le­ti frank misszi­ós te­rü­let he­lyet­te­sé­nek ne­ve­zett ki, de­mon­strá­lan­dó a ke­resz­tény­ség ha­tal­mát a po­gány rí­tu­sok fe­lett, 724-ben ki­vá­gat­ta Do­nar ha­tal­mas töl­gyét. Ké­sőbb a kö­zép­kor­ban a kegy­he­lye­ken Szűz Má­riá­val hoz­ták kap­cso­lat­ba a tölgy­fát, mi­vel a le­gen­da sze­rint egy tölgy­fá­ban az ő ké­pé­re ta­lál­tak.

A ké­sőb­bi szá­za­dok ke­resz­tény mon­dái már ne­ga­tív erőt tu­laj­do­ní­tot­tak ne­ki, mond­ván, hogy a le­ve­le azért ka­ré­jos, mert az ör­dög kar­molt be­le mér­gé­ben, hogy egy lel­ket nem si­ke­rült el­ra­bol­nia.

A fák fája

A tölgyfa más kul­tú­rák­ban is az erő, a ki­tar­tás, a hosszú élet elő­se­gí­tő­je, a „fák fá­ja”. A zsi­dók­nál nem csak az egész­ség meg­őr­ző­je, ha­nem a büsz­ke­ség és a di­cső­ség jel­ké­pe is volt. Tisz­te­let­adá­sok, ál­do­za­ti rí­tu­sok zaj­lot­tak lomb­ja alatt, a leg­ne­me­sebb pol­gá­rok ha­lot­ti szer­tar­tá­sait tar­tot­ták itt, s a leg­na­gyobb meg­tisz­tel­te­tés volt, ha va­la­kit a tölgy­fa alá te­met­tek Az ilyen fák­nak a „Könnyek töl­gye” ne­vet ad­ták. Egyéb­ként a tölgy hé­ber ne­vé­be (al­lon vagy elon) sem vé­let­le­nül ol­vadt be­le az „el”, azaz „Is­ten” szó!

A gö­rög és a ró­mai ha­gyo­mány sze­rint nem csak „el­ső nö­vény”-ként tisz­tel­ték, de az em­ber ere­de­tét is reá ve­ze­ték vissza. Kü­lö­nös je­len­tő­sé­get ka­pott a fő­is­te­nek­kel – a gö­rö­gök­nél Zeusz­­szal, a ró­mai­ak­nál Ju­pi­ter­rel – va­ló kap­cso­la­ta ré­vén. Mind­ket­tő – csak­úgy, mint a ger­mán Do­nar – a vil­lá­mok ura is volt, s ez azért ér­de­kes, mert tu­do­má­nyo­san iga­zolt, hogy a vil­lám a tölgy­fák­ba csap be leggya­krab­ban. Kü­lö­nö­sen hí­res volt Zeusz do­do­nai jós­he­lye, ahol a szent töl­gyek le­ve­lei­nek su­so­gá­sá­ból jó­sol­ták meg – köz­mon­dá­so­san ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő­en – a jö­vőt.

A ró­mai­ak­nál Ju­pi­ter Fe­ret­ri­us fegy­ver­fá­já­nak (a la­tin fe­re­trum = hor­doz­ha­tó áll­vány szó után) ne­vez­ték el azt a tölgy­ből ácsolt szer­ke­ze­tet, amely­re a pár­har­cok­ban meg­szer­zett zsák­mányt, fegy­ver­ze­tet füg­gesz­tet­ték fel, s tet­ték köz­szem­lé­re.

A mon­da sze­rint Ju­pi­ter Fe­ret­ri­us szen­té­lyét Ro­mu­lus ala­pí­tot­ta rö­vid­del a sza­bin nők el­rab­lá­sa után. Ro­mu­lus a had­já­rat után a zsák­mánnyal fel­dí­szí­tett áll­ványt a Ca­pi­to­li­um­ra vit­te, s ott – egy már ko­ráb­ban szent fa­ként tisz­telt – tölgy alá he­lyez­te. Ké­sőbb is a meg­tisz­te­lő sze­rep ju­tott a tölgy­nek. A ró­mai had­ve­zé­rek leg­na­gyobb di­cső­sé­ge ugya­nis az volt, ha az el­len­ség ve­zé­rét sa­ját ke­zükkel öl­ték meg. Ilyen­kor az el­len­sé­ges pa­rancs­nok fegy­ver­ze­té­vel egy ha­tal­mas tölgy­fát dí­szí­tet­tek fel, mint­ha azt em­be­ri test­re rak­ták vol­na. Ezu­tán a győz­tes ün­ne­pi dísz­be öl­tö­zött, majd töl­gyág­gal dí­szí­tett ko­csi­ba szállt. Jobb kar­já­val át­ölel­te a fát és győ­zel­mi éne­kek közt vo­nult be ün­ne­pé­lye­sen Ró­má­ba, ahol Ju­pi­ter tem­plo­má­ban fe­lál­lí­tot­ták a „fegy­ver­fát”.

Ke­mény fá­ból fa­ra­gott egész­ség

Az az ősi hit, hogy a be­teg­sé­ge­ket a fa se­gít­sé­gé­vel meg le­het gyó­gyí­ta­ni, a hi­á­nyos­sá­go­kat ki le­het kü­szö­böl­ni, mind a mai na­pig él a nép­szo­ká­sok­ban. Úgy tű­nik, mint­ha az em­be­rek­ben erős bel­ső vágy él­ne, hogy sor­su­kat a tölggyel össze­kös­sék, mint­egy kö­ze­led­je­nek a lé­nyé­hez, s el­higgyék, hogy a fáj­dal­ma­kat, ba­jo­kat, ame­lyek éle­tü­ket meg­ke­se­rí­ti,  ez a cso­dá­la­tos nö­vé­nyi lény át tud­ja ven­ni. Azt egyéb­ként bár­ki meg­ta­pasz­tal­hat­ja, hogy­ha ki­me­rült­nek érez­zük ma­gun­kat, s te­nye­r­ün­ket a fa tör­zsé­re he­lyez­zük, kb. 10 perc alatt rend­kí­vül sok ener­gia áram­lik a szer­ve­ze­tünk­be, fel­fris­sü­lünk. Ugya­nígy, ha va­la­mely hosszú tú­ra so­rán lába­ink el­fá­rad­nak, fe­küd­jünk ha­nyatt és mez­te­len tal­pun­kat – tér­dün­ket 90 fok­ban be­haj­lít­va – he­lyez­zük a tölgy­fa kér­gé­re: va­ló­szí­nűt­le­nül fris­seb­ben foly­tat­hat­juk utun­kat!

A tölgyfa kérgének gyógyászati hatása

Gyó­gyá­sza­ti cél­ból nap­ja­ink­ban el­ső­sor­ban a fia­tal, még si­ma fe­lü­le­tű, leg­fel­jebb 10 cm át­mé­rő­jű ága­król gyűj­tik a kér­get, majd ár­nyé­kos he­lyen szá­rít­ják.

A ké­reg gaz­da­gon (5-10%-ban) tar­tal­maz cser­ző­a­nya­got (pro­cia­ni­di­ne­ket, ka­te­chin­cse­ra­nya­go­kat, el­la­gi­tan­ni­no­kat), ame­lyek össze­hú­zó (ad­strin­gens) ha­tás­sal ren­del­kez­nek.

He­lyi gyul­la­dás­csök­ken­tő és vér­zés­csil­la­pí­tó ha­tá­suk hát­te­ré­ben az áll, hogy össze­húz­zák a kis ere­ket, elő­se­gí­tik ma­gát a vé­ral­va­dást is, sőt fer­tőt­le­ní­tő ha­tá­suk is van. 1-2 evő­ka­nál­nyi fe­lap­rí­tott kér­get fél li­ter víz­ben 15 per­cig kell főz­ni, le­szűr­ni, majd va­la­mi­lyen vá­szon­nal fe­li­tat­va azt a meg­fe­le­lő hely­re he­lyez­zük. Kül­ső­leg még az idült, visz­ke­tő, ned­ve­dző vagy hám­ló ek­cé­mák ke­ze­lé­sé­re is fel­hasz­nál­hat­juk ily mó­don, a kö­tést két-há­rom órán­ként cse­rél­ve. A cser­ző­a­nya­gok­ból egyéb­ként lény­ege­sen több hal­mo­zó­dik fel a gu­bacs­da­rázs szú­rá­sa kö­vet­kez­té­ben for­má­ló­dó gu­ba­csok­ban (40-60%.) Eze­ket az anya­go­kat 1%-os hí­gí­tás­ban to­ro­kö­blí­tő szer­ként, ma­ga­sabb kon­cen­trá­ció­jú ol­dat­ban afták, száj­nyál­ka­hár­tya- vagy íny­gyul­la­dás ke­ze­lé­sé­re le­het fel­hasz­nál­ni.

A ké­reg­fő­zet na­gyon jó ha­tá­sú a gyo­mor és a nyom­bél nyál­ka­hár­tyá­já­nak gyul­la­dá­sa­i­ban, akut vagy kró­ni­kus has­me­né­sek ki­egé­szítő ke­ze­lé­se­ként.

(Bel­ső fel­hasz­ná­lás­kor azt ajánl­ják, hogy a na­pi két­csé­szé­nyi ada­got le­he­tő­leg ne lép­jük túl.) A kü­lön­bö­ző ere­de­tű vas­tag­bél­gyul­la­dá­sok­ban a ké­reg­te­át jó ered­ménnyel al­kal­maz­hat­juk be­ön­té­sek for­má­já­ban is.

Ekcéma esetén is hatásos

Für­dő­ke­ze­lést is vé­gez­he­tünk bőr­gyó­gyá­sza­ti be­teg­sé­gek, el­ső­sor­ban ek­cé­mák és gyul­la­dá­sok ese­té­ben, fagy­da­ga­na­tok utó­ke­ze­lé­sé­re. Ilyen­kor kb. 500 gramm fe­lap­rí­tott kér­get 15-20 per­cig fő­zünk, s a le­szűrt ki­vo­na­tot a für­dő­víz­hez önt­jük. Ülő­für­dő­höz 50 gramm kér­get fő­zünk 10-15 per­cig, kb. 2-3 li­ter víz­zel. Na­pon­ta mint­egy 20 per­ces ülő­für­dő rend­kí­vül jó ha­tá­sú a vég­bél kö­rü­li ber­epe­dé­sek (fis­su­ra ani) gyógy­ke­ze­lé­sé­re, a hú­gy­ú­ti és ne­mi szer­vi gyul­la­dá­sok eny­hí­té­sé­re, az ara­nyér­pa­na­szok csök­ken­té­sé­re, vagy láb­für­dő­ként a fo­ko­zott lábiz­za­dás ke­ze­lé­sé­re.

Ezen jó tu­laj­don­sá­ga alap­ján év­szá­za­dok óta hasz­nál­ják a bog­ná­rok hor­dó­ké­szí­tés­hez. Le­g-ú­jab­ban ezen a te­rü­le­ten is ér­de­kes je­len­ség­re de­rült fény. Tud­juk, hogy el­ső­sor­ban a vö­rös­bo­rok­ban nagy mennyi­sé­gű fla­vo­no­id, fla­vi­nen­zim ta­lál­ha­tó, ame­lyek a szer­ve­zet oxi­re­duk­ci­ós fo­lya­ma­tai­ban ját­sza­nak fon­tos sze­re­pet, va­gyis sza­bad­gyök-fo­gók­ként vi­sel­ked­nek. Egyes nyu­gat-euró­pai, ame­ri­kai kór­há­zak­ban ez ok­ból, va­la­mint eny­he ko­szo­rú­ér-tá­gí­tó ha­tá­sa miatt a szív­be­te­gek re­ha­bi­li­tá­ci­ós dié­tá­já­ba már be­épí­tet­ték a na­pi 1-2 de­ci­li­ter vö­rös­bort! Fran­cia ku­ta­tók – ki más len­ne er­re a le­gel­hi­va­tot­tabb – ki­mu­tat­ták, hogy a vö­rös­bor­ban lé­vő fla­vo­no­i­dok nem köz­vet­le­nül a sző­lő­ből szár­maz­nak. Az er­jedt sző­lő­lé­ben csak az ún. pre­kur­zor-anya­gok van­nak je­len, és ezek a tölgy­fa anya­gá­val ak­ti­vá­lód­va, vegy­ha­tás­ba lép­ve ala­kul­nak csak át fla­vo­no­i­dok­ká.

A tö­ké­le­tes íz és a jó­té­kony ha­tás más fa­anyag, mű­anyag, il­let­ve fém­hor­dó ese­tén nem ala­kul ki, így a tölgy­don­gák­kal dol­go­zó ká­dá­rok­nak nem kell mun­ka­nél­kü­li­ség­től tar­ta­ni­uk!

Vörösbor és a tölgy

A tölgyfa don­gák ál­tal ak­ti­vált vö­rös­bor jó­té­kony ha­tá­sá­ról meg­győ­ző sta­tisz­ti­kák be­szél­nek. Fran­cia­or­szág­ban a szí­vin­fark­tu­sok száma egy­ne­gye­de, egyö­tö­de a fej­lett ipa­ri or­szá­gok – pl. az Egye­sült Ál­la­mok, Új-Zé­land, Fin­nor­szág – ese­te­i­nek. S mi­vel pél­dá­ul a fin­nek­nél szó­ba sem jön a szennye­zett le­ve­gő, nagy nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­de­nek a spor­tok, de a stressz is lény­ege­sen ki­sebb, mint más­hol, nem iga­zán ért­he­tő ez a kü­lönb­ség, ha csak nem ves­szük fi­gye­lem­be a vö­rös­bor­fo­gyasz­tás­ban fen­nál­ló dif­fe­ren­ci­át.

Az ame­ri­kai­ak is ál­lan­dó – si­ke­res­nek mond­ha­tó – test­moz­ga­tá­si és do­hány­zás­el­le­nes kam­pány ha­tá­sa alatt él­nek. Ez­zel szem­ben a fran­ci­ák egy­har­mad­dal több zsírt fo­gyasz­ta­nak, ke­ve­seb­bet mo­zog­nak és töb­bet do­há­nyoz­nak ná­luk. Ezt a je­len­sé­get hív­ják fran­cia pa­ra­do­xon­nak, ami­nek hát­te­ré­ben a ku­ta­tók egyér­tel­mű­en a vö­rös­bor jó­té­kony ha­tá­sát fel­té­te­le­zik. Dá­niá­ban pél­dá­ul az utób­bi 15 év­ben meg­dup­lá­zó­dott a bor­fo­gyasz­tás, az in­fark­tu­sok száma vi­szont 30%-kal csök­kent! Ezt egyér­tel­mű­en a vö­rös­bor­ban lé­vő po­li­fe­no­lok­nak (fla­vo­no­i­dok­nak) tud­ják be, ame­lyek nem csak erő­tel­jes an­tio­xi­dáns ha­tás­sal ren­del­kez­nek, de meg­aka­dá­lyoz­zák a ko­lesz­te­rin le­ra­kó­dá­sát és be­épü­lé­sét is az ér­fal­ba. Kü­lön em­lí­tést kell ten­nünk a tölgyfá­kon nö­vő élős­kö­dő nö­vény­ről, a fa­gyöngy­ről.

Fagyöngy a jótékony élősködő

Ez a kel­ták „Tölgyfa-szol­gá­lói”, a kö­zös­sé­gek szel­le­mi ve­ze­tői sze­mé­ben a leg­szen­tebb nö­vény­nek szá­mí­tott. A fa­gyöngy erős ha­tá­sú po­li­pep­ti­de­ket tar­tal­maz, ame­lyek össze­té­te­le asze­rint vál­to­zik, mely fa­faj­tán élős­kö­dik. Gyógy­ha­tás szem­pont­já­ból a leg­ha­té­ko­nyab­bak a tölgy­fán, a fe­nyő­fán és az al­ma­fán élők, ke­vés­bé ha­tá­so­sak a szil­va­fá­ról, nyír­fá­ról, je­ge­nye­fe­nyő­ről, kő­ris­fá­ról gyűj­töt­tek, a leg­ke­vés­bé ha­tó­a­nyag­gal el­lá­tot­tak a ju­har­ról, hárs­ról, dió­ról, fűz­ről, nyár­fá­ról sze­dett fa­gyön­gyök. A be­lő­le ké­szült te­át meg­fá­zá­sok, izom­gyen­ge­ség, ízü­le­ti gyul­la­dá­sok, emész­tő­szer­vi reny­he­ség, ide­ges­ség el­len hasz­nál­ták – fő­leg a Tá­vol-Ke­le­ten, de Eu­ró­pá­ban is. A ma­gas vér­nyo­más el­len az azo­nos rész fe­hér fa­gyöngyből, ga­la­go­nyá­ból és méh­fű­ből ké­szült te­át ajánl­ják – per­sze or­vo­si el­le­nőr­zés mel­lett.

A fa­gyöngyből ki­vont dro­got er­jeszt­ve, nagy hí­gí­tás­ban, kü­lön­bö­ző fé­mek­kel (ezüst, réz, hi­gany) kom­ple­xe­ket ké­pez­ve év­ti­ze­dek óta rend­kí­vül ered­mé­nye­sen hasz­nál­ják in­jek­ci­ós ke­ze­lé­sek for­má­já­ban a nyu­gat-euró­pai or­szá­gok­ban. A fa­gyön­gyöt elő­ször Ru­dolf Ste­i­ner, az an­tro­po­zó­fiai or­vos­lás meg­ala­pí­tó­ja ve­zet­te be a rák­ter­ápiá­ba (1920-ban!), va­la­mint az ő mun­kás­sá­ga alap­ján fej­lesz­tet­ték ki a rosszin­du­la­tú be­teg­sé­gek­ben szen­ve­dők számá­ra a kli­ni­kai­lag fel­hasz­nált in­jek­ci­ós pre­pa­rá­tu­mo­kat is.

A fagyöngy, mint gyógyszer

A tölgyfáról, al­ma­fá­ról, fe­nyő­fá­ról és szil­fá­ról gyűj­tött, fa­gyöngyből ké­szí­tett or­vos­sá­go­kat a kö­vet­ke­ző te­rü­le­te­ken hasz­nál­ják fel:

• jó- és rosszin­du­la­tú da­ga­na­tos be­teg­sé­gek,
• rosszin­du­la­tú meg­be­te­ge­dé­sek és az azo­kat kí­sé­rő vér­kép­ző­szer­vi za­va­rok,
• da­ga­nat­nö­ve­ke­dés meg­elő­zé­se,
• ki­mu­ta­tott rák­me­ge­lő­ző ál­la­po­tok ke­ze­lé­se,
• csont­ve­lő­mű­kö­dés ösz­tön­zé­se.

Az ed­di­gi ku­ta­tá­sok egyér­tel­mű­en iga­zol­ták, hogy a fa­gyöngyki­vo­na­tok úgy im­mu­ne­rő­sí­tő, csont­ve­lő­mű­kö­dés-ser­ken­tő, mint ci­tosz­ta­ti­kus ha­tás­sal ren­del­kez­nek. („Ter­mé­sze­te­sen” e ké­szít­mé­nyek ha­zánk­ban nin­cse­nek tör­zsköny­vez­ve.) Az im­mun­rend­szer erő­sí­té­sé­vel rend­kí­vü­li mó­don meg­nö­ve­lik a tú­lé­lés esé­lye­it, csök­ken­tik az át­té­tek ki­ala­ku­lá­sá­nak le­he­tő­sé­ge­it, lény­ege­sen eny­hí­tik a fáj­dal­mat.

Az in­jek­ci­ós fa­gyöngyki­vo­na­to­kat a fent em­lí­tett fő te­rü­le­te­ken kí­vül fel­hasz­nál­ják még ízü­le­ti be­teg­sé­gek, isiász, ideg­zsá­bák ke­ze­lé­sé­re is.

A ha­tal­mas tölgyfa vég­te­len hí­gí­tás­ban

Nem len­ne a kép tel­jes, ha nem szól­nánk a tölgy­fa ho­me­o­pá­ti­ás fel­hasz­ná­lá­sá­ról.

A ho­me­o­pá­ti­ás gya­kor­lat­ban a mak­kot hasz­nál­ják fel. Ezt al­ko­hol­ban áz­tat­ják, amíg tel­je­sen fel nem pu­hul, kér­gét le­hánt­ják, a mag­húst pé­pe­sí­tik, majd al­ko­ho­los ol­dat­tal meg­fe­le­lő po­ten­ciál­ra hí­gít­ják (Qu­er­cus glan­di­um spi­ri­tus).

Ál­ta­lá­ban az ide­ges, sí­rás­ra haj­la­mos, ma­gu­kat tisz­tán ki­fe­jez­ni nem tu­dó, lo­gi­kus gon­dol­ko­dás­ra ne­he­zen ké­pes em­be­rek­nek ajánl­ják ezt a ké­szít­ményt. Kró­ni­kus lép­meg­na­gyob­bo­dás­sal já­ró be­teg­sé­gek­ben le­het igen hasz­nos, úgy­mint ma­lá­ria, idült gyul­la­dá­sok, al­ko­ho­liz­mus. Csök­kent­he­tők ál­ta­la a he­veny al­ko­hol­mér­ge­zés tü­ne­tei, az al­ko­hol utá­ni vágy, bár egyér­tel­mű, hogy ön­ma­gá­ban nem gyó­gyít­ja az al­ko­ho­liz­must. Jól hasz­nál­ha­tó a kösz­vény ki­egé­szítő sze­re­ként is.

A tölgyfán élős­kö­dő fa­gyöngy ho­me­o­pá­ti­ás ké­szít­mé­nye el­ső­sor­ban azok­nak ajánl­ha­tó, akik fé­lő­sek, a töb­bi em­ber­től el­ide­ge­ne­dett­nek ér­zik ma­gu­kat.

Ezek az em­be­rek meg­rög­zött ál­mo­do­zók, össze­füg­gés­te­le­nül be­szél­het­nek. Egy­szer hi­deg­nek, más­kor for­ró­nak érez­he­tik tes­tü­ket. Szél­ütés­re va­ló haj­lam, kéz­re­me­gés, epi­lep­szia, ha­so­ga­tó ízü­le­ti fáj­dal­mak, ideg­zsá­bák és aszt­más mag­be­te­ge­dé­sek ese­tén is jó ha­tá­sú le­het. Jel­leg­ze­tes, hogy aszt­más ro­ham után tar­tós szé­dü­lé­sér­zés lép­het fel. Az ideg­fáj­dal­ma­kat kí­sér­he­ti olyan jel­le­gű fej­fá­jás, ami­kor lük­te­tést érez a be­teg a fe­je te­te­jén, vagy mint­ha si­sak­ba szo­rí­ta­nák a fe­jét. Né­ha min­dezt szem­fáj­dal­mak, a szem ki­nyi­tá­sá­nak ne­héz­sé­gei, pat­to­gó, re­cse­gő fül­za­jok, át­me­ne­ti sü­ket­ség is kí­sér­he­tik.

A fák királya

Össze­fog­lal­va el­mond­hat­juk, hogy egész­sé­günk szem­pont­já­ból na­gyon üd­vös len­ne, ha a fák ki­rá­lyát le­ga­lább annyi­ra becs­ben tar­ta­nánk, mint ha­zánk leg­na­gyobb és vé­dett ro­va­ra, a szar­vas­bo­gár, amely csak a tölgy­fá­ba rak­ja pe­té­it, hogy lár­vái az „in­ten­zív tá­pon” fej­lőd­hes­se­nek ki. E kul­ti­kus fa, e jó­te­vő nö­vé­nyó­ri­ás bá­mu­lat­ra mél­tó ha­tás­fok­kal já­rul­hat hoz­zá egész­sé­günk meg­őr­zé­sé­hez, il­let­ve vissza­szer­zé­sé­hez.

Fotó: Shutterstock