Leonardo da Vinci titokzatos élete
„Van olyan gonoszság, amely nem árt, és van olyan jóság, amely semmire sem jó. A gonosz az ellenségünk – de nem lenne sokkal roszszabb, ha a barátunk volna?” Leonardo da Vinci
Híres festményén, Az utolsó vacsorán rejtett utalásokat helyezett el arra nézve, hogy Jézus a valóságban Mária Magdolna férje és több közös gyermekük apja volt
Leonardo híres falfestménye, Az utolsó vacsora számos spekuláció tárgya lett. Valóban titkos információkat rejtett el benne a mester? Vajon a Jézus balján ülő „tanítvány” tényleg egy nő, valószínűleg Mária Magdolna?
Leonardo de Vinci legendaként létezik, egyfajta rejtélyként. Az amerikai szerző, Dan Brown bestsellere óta új arculatot nyert a Leonardo-mítosz. Vajon valóban az ominózus Prieuré de Sion, azaz a Sion-rend nagymestere volt-e Leonardo, és híres festményén, Az utolsó vacsorán rejtett utalásokat helyezett el arra nézve, hogy Jézus a valóságban Mária Magdolna férje és több közös gyermekük apja volt? Az egyetlen, arra utaló „bizonyíték”, hogy Leonardo a Sion-rend nagymestere volt, a XX. század közepén Franciaországban felbukkant „Piros kígyó” dokumentumok, amelyek a Pireneusokban lévő falu, Rennes-le-Chateau körül is nagy vihart kavartak. Időközben bebizonyosodott, hogy ezeket a dokumentumokat az 1950-es években tisztán önző okokból állította elő Pierre Plantard üzletember. Plantard ilyen módon akarta igazolni, hogy ő lett volna a Meroving-dinasztia utolsó leszármazottja.
Elég csak közelebbről szemügyre venni Leonardo személyiségét ahhoz, hogy belássuk, alkalmatlan lett volna a nagymester hivatalára. Feltaláló volt, művész, kutató, röviden szólva abszolút – és nemritkán meglehetősen tapintatlan – individualista. Leonardo da Vinci életéről nem létezik összefüggő kép, bár a különböző történészek és szerzők szívesen felhasználják a Leonardo-mítosz egyik vagy másik részletét. Leonardo például olyan ember benyomását kelti, aki maximálisan kihasználta intellektuális képességeit, intuícióját és találékonyságát. Manapság, amikor az ember csak egyetlen területen képes szakértővé válni, a reneszánsz univerzális zsenijéhez hasonló karakter anakronizmus lenne. Bizonyára bizalmatlanul szemlélnék, abban a hitben, hogy „aki mindent tud, a valóságban semmit sem tud”. Manapság az egyén meglehetősen szűk keretek között mozog. Csak sajnálhatjuk, hogy az emberi intelligenciának csak egy szeletét használjuk, amióta a tudomány. rohamszerű fejlődése a XIX-XX. század során a minden területre kiterjedő univerzális tudást gyakorlatilag lehetetlenné tette.
