Mézek méze

Ha a mézet akarjuk tanulmányozni, amelyet Paracelsus is a „föld édességének” nevezett, a mézgyűjtögető méhek életéből érdemes kiindulnunk. A méhek szorgalma, munkaszeretete, kitartása, együttműködése az emberi erények tárházában is listavezető kellene, hogy legyen. Nem is beszélve a méhcsaládokról, a méhkaptárak megszervezett életéről, hierarchikus rendjéről, jól funkcionáló életmódjáról. Ám a méhecske a fullánkjáról is jól ismert, és azt is tudjuk, hogy az ápis kiváló gyulladáscsökkentő homeopátiás szer. A mézről pedig Paracelsus is megállapította, hogy „tartarum” van benne, ami alvilági kapcsolatra utal. Nos, ily módon együtt van az áldás és átok, az öröm és az üröm, a mennyei gyönyör és a pokoli kín. Miként a lélek megtisztulásának alkímiai folyamatában.

Mitológiájából e helyütt csak egy Zeus-legendát idézünk, amely szerint Zeus Krétán, a Méhbarlangban jött a világra és méhek dajkálták.

Egyes régi kultúrákban és civilizációkban, amikor az emberek természettel való kapcsolata még harmonikus volt, a méh szent állatnak számított, az életet, a lelket, a halhatatlanságot jelképezvén. Mint szárnyas rovar, a szálló lélek jelképe. Címerállatok között is szerepel a méhkas. Ha sírköveken látjuk, ott a testből kiszálló lélek rajza. Az egyiptomi Ré napisten hieroglifájában a születést, halált, feltámadást jelenti.

A méhes különös hangulatáról, áhítatos csendjéről, a méhzsongás lélekemelő finomságáról Hamvas Béla írásaiban olvashatunk. A béke, a nyugalom, a rendezettség erejéről. A Bibliában pedig Keresztelő Szent János történetének az az epizódja fűződik a méhekhez, amikor pusztai vándorlása közben sáskákon és erdei mézen élt. A Bibliában az egyéb méztörténetekben is elkülönül a vad-, a szín- és a lépes méz.

Minden tápláléknak és italnak, de a méznek különösen tág a szimbólumhorizontja:

– kiemelt jólétet jelent, miként az a „tejjel- mézzel folyó Kánaán” kifejezésben is megfogalmazódik;

– fűződik a különféle jótétemények áldásaihoz;

– ismeretes a gyógyító elixír hatása;

– tartósítószerként alkalmazták az ősi időkben, a holttestek balzsamozásánál is;

– emeli értékét, hogy romlatlan minőségét korlátlan időkig őrzi.

Ez utóbbi attribútumához kötődik a halhatatlanságot, beavatást, újjászületést, erőt hordozó jelképe. A méz az örök élet nektárja. Mint ilyen, szent étel, az olimposzi istenek tápláléka, amelyből olykor a halandóknak is ajándékoznak, segítve őket a mulandóságon való túlemelkedésben.

Mint édes íz, felülmúlhatatlan. Fentebb a méhes hangulata kapcsán már idéztük ezt az értéket, amely kiterjed a boldogságra, az édes élet érzületére is. A méz édes ízénél tökéletesebben semmi sem képes leírni a szexuális örömet, a szerelmi gyönyörűséget. Ám miként a méhek fullánkja és mérge fájdalmat is hordoz, a szerelemnek is van ürömmérge, hiszen Cupido nyila bárkit eltalálhat. Bölcs Salamon figyelmeztetése így hangzik:

– Mert színmézet csepeg az idegen asszony ajka, és simább az olajnál az ő ínye, de annak vége keserű, mint üröm, éles, mint a kétélű tőr.

Figyelmeztet a házasságtörés és hűtlenség kétélű tőr voltára. A mérték a szerelemben is axióma.

A múzsák állataként a méh az ékesszólás, a költészet szimbóluma lett. A múzsák kertjében mézet gyűjtögető méhek maguk a költők. Csakúgy, mint az ékesszólásukról híres személyeket az antik világban mézajkúaknak mondták. Ilyen volt Aranyszájú Szent János vagy Szent Ambrus, akit méhkassal ábrázoltak. Szent Ambrus a méhkast az egyházhoz hasonlította, amelynek tagjai a szorgos, közvagyont tiszteletben tartó méhek. Úgy tűnik, a tökéletes közösség megszervezése a méheknek sokkal jobban sikerült, mint az embereknek. Ugyanez elmondható a hangyákról is.

Maga a virágok nektárjából gyűjtött méz a csorgó naparanyhoz hasonlítható. Nem véletlenül idézi a hajdanvolt aranykor jelképét, az archaikus anyajogú társadalom emlékét a méhkirálynő és a fáradhatatlan szorgos dolgozók állama.

De nemcsak a virágok üde szépsége, légiessége, illata, színe transzformálódik a halhatatlanság eme italában, hanem az élet igazsága is. A mézajkúak igaz szava maga a teremtő Ige. Pindarosz és Platón ékesszólásukat annak köszönhették, hogy az ajkukra már a bölcsőben méhecske szállt. Ezt meg is fordíthatjuk: azért szállt az ajkukra méhecske, mert ékesszólónak születtek. Az igaz beszéd, amely ajkunkat elhagyja, hívórímként működik. A szép-jó-igaz hármas hangzata a válaszrím rá, vers, ének, dallam. Ehhez fűződnek a méz pszichológiai vonatkozásai.

Fentebb említettük, hogy Paracelsus a „föld édességének” nevezte a mézet, amely segíti a test átszellemiesítését. Ugyanakkor „tartarust” is tartalmaz, amely az alvilággal való kapcsolatára utal. Mint ilyen, a „napvilágot vezeti vissza a prima matériához”. Ismeretes, hogy C. G. Jung a prima matériát a mélyénnel hozta analógiába.

A „bölcsek köve” a tökéletes tudást, az abszolútum elérését szimbolizálja.

Az alkímia műveletei az anyag megfinomítását célozzák az ólomtól az aranyig tartó íven.

A fény leszállása az anyagba, majd visszavezetődése a prima matériáig az az út, amelyet Hermes Trismegistos a Tabula Smaragdinában leír. Alászállás a földre, anyagba, testbe, majd felszállás az anyagtalan rezgésbe.

Ez a lelki fejlődés és érés menete is.

Tavasszal, amikor a méhek kirajzanak a téli kaptáréletből és gyűjteni kezdik a mézet, a természetet megújító erő munkálkodik bennük. És munkájuk eredménye, a méz, a mélyén jelképe. Életünk alkímiai folyamatában éppen úgy kell az igazságot, a szépséget cseppről cseppre, pillanatról pillanatra gyűjtenünk, miként a méhek a mézet. Mert nem úgy nyerjük el a halhatatlanságot, hogy ambróziát szürcsölünk, hanem ha lelkünk mézaranyát összegyűjtjük.