A vonások jelentéséről – Analógia

Az ana­ló­gia a spi­ri­tuá­lis gon­dol­ko­zás alap­ja.
Mit je­lent ez?
Nem csu­pán azt, hogy a föl­di dol­gok és je­len­sé­gek egy­más­sal ro­kon­ság­ban, „meg­fe­le­lés­ben”, „ana­ló­giá­ban” van­nak – ha­nem azt, hogy en­nek a sok­fé­le­ség­nek a lát­ha­tat­lan szel­lem­vi­lág­ban kö­zös ap­ja-any­ja van.
Ezért van ben­nük va­la­mi rej­tet­ten kö­zös.
Rí­mel­nek egy­más­ra.
Sok­szor ír­tam már er­ről: a ma­gyar pél­dá­ul egy spi­ri­tuá­lis – te­hát ana­ló­gi­ás nyelv. Más nyel­vek szó­tár­ai­ban húsz hely­ről kell össze­vissza la­poz­gat­va össze­gyűj­te­ni olyan sza­va­kat, me­lyek a mi nyel­vünk sze­rint kö­zös gyök­ből szár­maz­nak s így ro­kon­ság­ban áll­nak egy­más­sal.
Ér­de­mes ki­pró­bál­ni egy né­met vagy an­gol szó­tár­ral ezt az igaz­sá­got.
A ma­gyar sze­re­tet szó pél­dá­ul a szer gyök­ből ered, s min­den ana­ló­giá­já­ban oly­as­mit je­lent, hogy együtt más­sal, vagy együtt má­sok­kal, nem kü­lön.
Egy­sé­gél­ményt je­löl.
Ilyen a sze­re­lem, a sze­re­tet, a szerv, a szer­ve­zet, a szer­ke­zet, a szer­zés, a szer­kesz­tés, szer­tar­tás (min­dig az egy­sé­gél­mény meg­te­rem­té­sét szol­gál­ja, le­gyen az mi­se vagy szín­ház), ilyen a szín­pa­di szer­ző és sze­rep (mint egy szer­tar­tás szer­ző­je, s egy kö­zös­ség­ben vál­lalt fe­la­dat), ilyen tá­vo­libb for­má­ban a szer­szám, amellyel va­la­mit össze­sze­re­lünk, vagy mint ló­szer­szám, amellyel a ló szer­te­len egy­sé­gét meg­te­remtjük. Szer­te­len az az em­ber, aki nincs ma­gá­val egy­ben, szét­szórt, szét van men­ve. És itt van még a szer­zet, a szer­ze­tes, Pusz­ta­szer, mint az ősi szer­tar­tás he­lye.
Tá­vo­lab­bi ana­ló­giá­val ide­tar­to­zik a sze­rény is, mint egy én­te­len, ön­zet­len tu­laj­don­ság, amit azt je­len­ti, hogy eggyé vál­ni ké­pes.
És le­het­ne még so­rol­ni to­vább.
Azért pen­get­tem vég­ig eze­ket a lát­szó­lag kü­lö­nál­ló fo­gal­ma­kat, hogy érez­tes­sem, mit je­lent az ana­ló­gia.
A ma­gyar szó­tár­ban ezek min­den­hol a szer szó alatt van­nak – pró­báld ki­ke­res­ni egy más nyel­vű szó­tár­ból. Tíz-húsz kü­lön­fé­le hely­ről kell össze­gyűj­te­ni eze­ket a sza­va­kat, mi­vel nem érez­ték azt a tit­kos össze­füg­gést, mely e fo­gal­ma­kat lát­ha­tat­la­nul össze­kö­töt­te.
Ilye­nek a kí­nai jós­je­lek is.
Sok min­dent je­lent­het­nek.
Ugya­nan­nak a jós­jel­nek ezer­fé­le tit­kos üze­ne­te le­het, at­tól füg­gő­en, hogy éle­ted­nek me­lyik sík­ján je­le­nik meg.
Le­het lel­ki üze­net, tes­ti üze­net (egész­sé­gi), vo­nat­koz­hat má­so­kra, egy sors­hely­zet­re, csa­lá­d­ra, sze­re­lem­re, bí­ró­sá­gi ügy­re, de min­de­ne­ke­lőtt a sa­ját szí­ved­re, va­gyis aján­la­tos elő­ször min­dig be­lül ke­res­ni a vá­laszt.
A jós­jel ne­vét és a kí­nai írás­je­lek leí­rá­sát – mi­vel ezek so­kat­mon­dó ősi ké­pek – dur­va ha­son­lat­tal szól­va aján­la­tos úgy ke­zel­ni, mint a KRESZ-táb­lá­kat: egy gör­be vo­nal, mely sí­kos utat vagy ve­szé­lyes ka­nyart szim­bo­li­zál, fon­tos dol­got üzen a ve­ze­tőn­ek. Ha nem je­lez­né elő­re, ta­lán ro­bog­na to­vább, s ez az, ami­ről a tá­bla le­be­szé­li.
A 26-os jós­jel pél­dá­ul a „nagy­ság” je­le mel­lett ter­mé­keny föl­det ábrá­zol, mely egy fo­lyó fel­gyűlt iszap­já­ból ke­let­ke­zett.
Ez nagy erőt je­lent, mely las­san-las­san gyü­le­ke­zik.
Így érik las­san a gyü­mölcs, a tett, a lé­lek, így érik az anya­méh­ben az em­ber­ke, így ér­le­lő­dik egy terv, egy kér­dés­be rej­tett le­he­tő­ség, egy sors­fe­la­dat, de egy tá­vo­li ana­ló­giá­val így fő meg egy fi­nom ét­el is, fe­dő alatt, hosszan-hosszan pá­rol­va. Már min­den ben­ne van – ez a Nagy –, de nincs még ké­szen. Meg kell főz­ni, ehe­tő­vé kell ten­ni, mert nyers még az egész.
A lé­lek, a sors ter­hes va­la­mi­vel – de ha tü­rel­met­len, elve­tél.
Eb­ben a jel­ben nem vár­ni kell, ha­nem ér­lel­ni, ér­le­lőd­ni, ér­ni hagy­ni.
Az érés fo­lya­mat itt ré­szint azt je­len­ti, hogy a tü­rel­met­len­ség fe­szí­tő ere­jé­nek szi­go­rú kor­lá­to­kat kell szab­ni.
Má­sod­sor­ban a fe­szí­tő erőt meg kell „sze­lí­dí­te­ni”.
Eh­hez már is­mer­ni kell a „sze­líd­ség” ere­jét – bát­ran me­rem ál­lí­ta­ni, hogy ami­kor Jé­zus azt mond­ta: „Bol­do­gok a szel­ídek, mer ők örök­lik a föl­det!” – en­nek a jós­jel­nek az üze­ne­tét mond­ta ki.
Mai eszünk­nek ez le­he­tet­len­ség.
Azt hissz­ük, az erő­sza­ko­sok örök­lik a föl­det.
Ez té­ve­dés.
Je­len­leg az övé­ké.
Az erő­sza­ko­so­ké.
De elve­szik tő­lük.
Üres kéz­zel fog­nak riad­tan di­de­reg­ni, mint a bu­kott dik­tá­to­rok, mind.
És az örök­ség a Szel­íde­ké lesz.
Nem a mo­hó­sá­guk, a tör­te­té­sük, a min­dent bir­to­kol­ni aka­ró ag­resszi­vi­tá­suk miatt, nem is va­la­mi­fé­le igaz­sá­gosz­tás okán, ha­nem azért, mert a föld és a föl­di élet a szel­íde­ké. Ahogy a dzsun­gel az orosz­lá­né és a pá­viá­né, a me­ző a te­he­ne­ké és a lo­va­ké, a nyáj a pász­to­ré és a pász­tor a nyá­jé, és az er­dő azé, aki gon­doz­za és ne­ve­li, és a me­se­be­li Kis Ró­ka is azé, aki meg­sze­lí­dí­ti, a föld is vissza­tér majd jo­gos gaz­dá­já­hoz, ah­hoz az em­ber­hez, aki­nek sze­líd­sé­ge a 26-os jel­ben ér­le­lő­dik.
Eh­hez idő kell.
Meg kell ér­ni rá.
Össze kell gyűj­te­ni, las­san és tü­rel­me­sen a tett­hez szük­sé­ges ener­giá­kat, s ép­pen ez az, ami eb­ben a hely­zet­ben ne­héz: az erők fe­szí­tik az em­bert, sür­ge­tik, ki akar­nak tör­ni, s ezt nem sza­bad hagy­ni.
Az, hogy „min­dent azon­nal aka­rok!”, az egó hang­ja.
En­nek az a ve­szé­lye, hogy nem meg­kap­ni akar­ja, ha­nem el­ra­bol­ni.
Nem vár­ja meg, míg Is­ten oda­ad­ja – eb­ben nem is bí­zik, rá­adá­sul úgy ér­zi, hogy nincs is rá ide­je – és ezért erő­szak­kal elve­szi.
Ez en­nek a jós­jel­nek a tit­kos üze­ne­te: ter­hes vagy a jö­vő­vel, de ahe­lyett, hogy böl­csen ér­lel­néd, ko­ra­szü­lés­re ké­szülsz. Ad­ják oda azon­nal, úgy, ahogy van – hal­lod be­lül­ről egód kész­te­té­sét, mi­köz­ben nem ve­szed ész­re, hogy – és itt jön­nek az ana­ló­gi­ák – éret­len a hely­zet. Te vagy éret­len? A má­sik? A le­he­tő­ség? Az idő­sze­rű­ség?
Meg kell érez­ni.