Exkluzív – Titok
Hamvas Béla művei titokban jutottak hozzám.
Tolnay Klári gépelte le, éjszaka, titokban.
És én titokban olvastam.
Úgy őriztem a táskámban, s később a fiókomban, mintha atomtitkot rejtegettem volna.
Mohón faltam.
Egyszer, kétszer, háromszor…
Úgy éreztem: csakis nekem írta.
Senki sem tudott róla, hogy a lelkem kitágult, az értelmem és az eszméletem új és új csodákkal gazdagodott.
Úgy járkáltam a világban, mint Gulliver a törpék között.
Kinyílt előttem a végtelen ég, láthatóvá vált a láthatatlan, s érthetővé mindaz, amit eddig nem értettem.
Csodák között éltem.
Borzongva és gyönyörködve olvastam a Scientia Sacrát.
Zseninek éreztem magam.
Kiválasztottnak.
Boldog fényburokban jártam.
Csak a legintenzívebb szerelem állapotában éltem át ezt a gyönyörűséget: fölfedeztem a
szellemi tanítómat, mesteremet, aki esténként és éjszakánként titokban súg nekem, s tüzet
gyújt bennem – öröktüzet.
Szamizdatban terjedtek akkoriban Hamvas művei.
Egymásnak gépeltük vagy a templomok előtt vásároltuk, zugárusoktól, nagyon sok pénzért.
Ez volt Hamvas Béla igazi kora.
Amikor rejtőzött. És nevezetes névtelenségben élt – nagyon szegényen.
Amikor hozzáférhetetlen volt.
Amikor még titokban ittuk a szavait.
Nem bekötött könyvekből, hanem kenyérpapírra gépelt röpiratokból.
Ma már Hamvas művei mind a piacon kaphatók.
Mustárszínű zsebkönyvtári kötetekben.
Hatása meglehetősen lecsökkent.
Vannak hívei, írnak is róla, gondozzák emlékét – de azt a szellemi izzást már nem érzi senki.
Hivatalosan elfogadottá vált.
Megrendelhetővé.
Megvehetővé.
Az a szellemi szomjúság azonban, mely valaha éltette, megszűnt.
Azt hittem, ha művei nyilvánosságra kerülnek, róla fog zengeni a magyar irodalmi és
szellemi élet.
Szó sincs róla.
Az emberek nemigen ismerik.
Műveinek értékét legtöbben vitatják.
Nem illik be sehová.
Korunkat még ma is belőle lehetne megismerni, mert hatalmas életművében szinte minden fontos kérdést megválaszolt – mégsem fordulnak hozzá.
Nem tartozik sehová. Sem valláshoz, sem párthoz, sem mozgalomhoz, sem az irodalmi
élethez. Kilépett a „nevezetes névtelenségből” – s kevesek csemegéje lett.
Kút, amelyből alig isznak.
Ha magamat vizsgálom: belőlem is hiányzik már az a titkokra való szomjúság, mely hozzá vezetett.
A misztérium hiányzik.
Kamaszlelkületem igazságéhsége.
A titok.
Az elérhetetlenség.
Az, hogy az igazságot, éppúgy, mint a szépséget, hét fátyol takarja.
S hiába téped le róla ezeket a fátylakat – nincs végső lelepleződés.
Az élet: titokzatos.
S a nagy mű is: titokzatos.
Abban a pillanatban, amikor azt mondod: – Ja, én ezt tudom! – érdektelenné válik az
egész.
Ahogy a szerelem is elveszti rejtélyes távlatait, ha a szerelmedet meztelenül magadévá
teszed.
És azt mondod – ostobán –, hogy „az enyém volt”.
Sohasem lehet a tiéd!
Így vagyunk az igazsággal és az értelmekkel is: hiába leplezed le, mindig fátylak fedik.
Ez minden nagy műalkotásnak, vallásnak és nagy gondolatnak a lényege: titokzatos.
Isten van mögötte – aki megismerhetetlen.
Nem a tiltás volt Hamvas Béla nagy hatásának a lényege, hanem a titokzatossága.
Az elérhetetlensége.
A kamaszlélek öröklétszomja.
Az, hogy boncolni lehet ugyan – de az csak a hulla, s nem az eleven test.
Abban a pillanatban, amikor „megismersz” valamit, máris unod.
Nem érdekel tovább.
Tudod, miért?
Mert ez nem igazi megismerés.
Az igazi megismerés mindig tudja: ez még nem igazi megismerés!
Titkok között élünk.
Misztériumban.
