Válaszol a Jóskönyv – Önbecsapás

Azon gondolkodtam, ad-e valami útmutatót a Jóskönyv, ha a léthazugság állapotába
kerülünk.
Igen, azt mondja, ha nem az Igaz Emberre hallgatsz, nem az igazságot hallod.
Ha nem a személytelen Közép (csung) adását veszed, az azt jelenti, hogy becsapod magadat.
Azért kell minden egyes jóslatkérés előtt meditálni.
Hogy megnyíljanak „füleid”, és halljad az igazságot.
Nem azt, amit te igazságnak vélsz, hanem ami az Igazság.
Azért kell meditálni, hogy képes légy önmagad ellen gondolkodni.

A meditáció nem egyéb, mint hogy kiemelkedsz abból a színes füstgomolyagból, amit hétköznapi életedben magad köré hazudsz.
Fölemelkedsz, egy tisztultabb légkörbe, s megnézed magadat fölülről.
De főleg Középről.
Ez nem önbírálat, hanem önmegismerés.
Karinthy Frigyes azt mondja, hogy senki sem látja a saját fejét.
Valóban így van.
A két kezedet látod.
A lábaidat, a testedet, a hasadat, még a nemi szerveidet is látod, de a fejedet, melyben minden ismert és ismeretlen gondolatodat tárolsz: nem!
Fogalmad sincs, milyen a fejed.
A tükörben nem te vagy.
Csak a tükörképed.
A fejed sem a te fejed, csak a tükörképed.
Vagyis önmagaddal nem tudsz találkozni.
Azt hazudsz magadnak, amit akarsz, mert az esetek döntő többségében el is hiszed. Senki sem tud annyira becsapni, mint te saját magadat.
És mások is csak azért tudnak, mert észreveszik, hol hülyíted magad, és erre játszanak.
A Ji King mögött éppúgy nincs semmiféle vallás vagy „ideológia”, mint a matematika
vagy a genetika mögött.
Csak annyiban kínai, hogy onnan eredt.
Az én Jóskönyvem pedig már egyáltalán nem is kínai.
A Lélek és az Univerzum, a makro- és mikrokozmosz, az élet és a sors így működik.
Egyetlen dolgot lehet tudni: hogy az ember az önáltatásaiért súlyosan megfizet.
Törvényszerűen.
És ezt látni lehet előre.
„Baj” – mondja a könyv.
„Megszégyenülés.”
Az embert nem az Isten bünteti meg, hanem az önbecsapásai.
Tévedése.
Önzése.
Vaksága.
Konoksága.
Lényegében egójának zsarnoki önkényuralma.
Az emberi lélekben ugyanazok a törvények uralkodnak, mint az
életben.

S ha valamit nem tud vagy nem óhajt tudni, azért nagy árat kell fizetnie.
A nem-tudás nagy baj, de ha ezt még leöntöd valami szentséges mázzal, ha elrejted
mások és önmagad elől úgy, hogy a tévedésedre azt mondod, hogy igazság, és a képmutatásodra, hogy valóság: nagy bajba kerülsz.

És nagy bajba ránthatsz másokat is.
Senki sem látja a saját fejét.
Még egy párkapcsolatban sem.
Egy barátságban is ritkán.
Még akkor sem, ha egyedül van.
Egyes-egyedül.
Én, ha írni kezdek, azon igyekszem, hogy lássam a saját fejemet.
És nem megy!
Mert tetszeni akarok magamnak.
És másoknak, persze.
Kifényezem magam, mint az eladó almákat.
Akkor is, ha nincs ott senki.
Még a legbizalmasabb naplójegyzetben is nehéz őszintének lenni.
De ha jóslatot kérek: muszáj.
Különben nincs értelme.
Nem tud a Könyv Szelleme –a shen –segíteni.
Az önáltatás áthatolhatatlan.
Megválthatatlan.
Talán a haldoklás folyamata az, ahol kénytelenek vagyunk szembesülni életünk igazságával.

Ott kiderül, hogy valóban hittünk-e – vagy csak hazudtuk a hitet.