Exkluzív – A ba­rát­ság­ról (foly­ta­tás)

Az asz­tro­ló­giá­ban a ba­rát­ság­nak kü­lön há­za van. Ez a 11. ház, mely a Ví­zön­tő je­lé­nek ana­ló­giá­ja. Va­ló­ban, a Ví­zön­tő az, aki a ba­rát­ság­ról a leg­töb­bet tud­hat, s aki kül­se­jé­ben és ben­se­jé­ben is meg­le­pő­en fia­ta­los ma­rad. A Ví­zön­tő ar­che­tí­pu­sa, az if­jú an­gyal arc­vo­ná­sai gya­kor­ta meg­őr­ződ­nek ké­ső öreg­ko­rá­ig. A jel­nek az urá­nu­szi ar­cu­la­tá­ról be­szé­lek, mely a fia­ta­los­sá­gon túl még egy kü­lö­nös tu­laj­don­ság­gal ren­del­ke­zik: ki­csit nem nél­kü­li. Sze­re­te­té­ben nem lény­eges a sze­xua­li­tás. A Ví­zön­tő em­ber­szere­tő – va­gyis nem a fér­fit vagy a nőt lát­ja meg elő­ször a má­sik­ban, ha­nem az em­bert. Ez az „an­gyal­sze­rű” lá­tás a ba­rát­ság lény­ege. Több ezer éves té­ve­dés, hogy ba­rát­ság csa­kis fér­fi­ak kö­zött le­het­sé­ges. Ez nem így van. Ma kü­lö­nö­sen nem! Nők haj­la­mo­sab­bak er­re az „an­gyal­sze­rű” ér­zü­let­re, és ki­tar­tób­ban őr­zik ba­rát­sá­gai­kat, mint a fér­fi­ak. Mint ahogy az is gya­ko­ribb, hogy kis­lá­nyok fi­úk­kal ba­rát­koz­nak, mint for­dít­va: fi­únak rit­kán van­nak lány ba­rá­tai. A fi­úk ha­mar elvesz­tik ezt a nem nél­kü­li, an­gyal­te­kin­te­tet – egy fiú, ha so­ká­ig így lát, ott va­la­mi sze­xuá­lis za­vart sej­tünk. Lá­nyok­nál nincs így. Fi­ús lá­nyok­ból jó sze­re­tők és fe­le­sé­gek lesz­nek, míg a lá­nyos fi­úk örö­kös pro­blé­mát hur­col­nak ma­guk­kal. Az „ama­zon” pom­pás nő le­het, de egy ka­sztrált fér­fi­ból so­sem lesz an­gyal. Itt té­ved a leg­több val­lás, mely az em­ber­lé­tet an­gyal­sze­rű­vé akar­ja ten­ni: az eu­nu­chok nem an­gya­lok.

Egy nő­nek, hogy „an­gyal­lá” vál­jon, ki­sebb lé­pést kell meg­ten­nie, mint a fér­fi­nak. Va­gyis sok­kal ha­ma­rabb ve­szik ész­re a má­sik­ban nem a fér­fit, ha­nem az em­bert, mint for­dít­va: mi fér­fi­ak elő­ször a nőt lát­juk ben­nük s csak utá­na (és na­gyon rit­kán!), hogy em­be­rek. Ezt a ne­mek fe­let­ti em­ber­lá­tást a nők, mint anyák min­den­nap gya­ko­rol­ják: fi­úk s lá­nyok ér­le­lőd­nek az anyák mé­hé­ben, s cse­cse­mő­jük­kel hosszú ide­ig mint nem­te­len an­gyal­kák­kal fog­lal­koz­nak, an­gyal­ként mos­dat­ják fiú ba­bá­juk fü­tyi­jét, s csak jó­val ké­sőbb kez­de­nek a gyer­me­kük­ben fér­fit vagy nőt lát­ni.

Sok fia­tal­ko­ri ba­rát­sá­got nem is az ön­zés, ha­nem a há­zas­ság tesz tön­kre.

Ez mind­két nem­nél így van.

Ha be­lép az éle­tünk­be a férj, a fe­le­ség és a gye­rek, új sze­re­tet­kör ke­let­ke­zik, mely­be a ba­rát már nem is igen fér be­le.

Idő sincs rá, s fő­leg az a min­dent ki­záró bi­za­lom, ami a ba­rát­sá­gok lény­ege.

So­ha nem be­szé­lünk ró­la, de egyet­len férj sem örül an­nak, ha fe­le­sé­ge ide­jé­nek akár csak kis ré­szét is ba­rát­ai­val töl­ti, s for­dít­va: min­den fe­le­ség ér­zi, hogy va­la­hol baj van a há­zas­tár­si von­za­lom­mal, ha fér­je túl sok időt tölt a ba­rát­ai­val.

So­kan ezt úgy pró­bál­ják meg­ol­da­ni, hogy csa­lá­di­lag jön­nek össze: há­zas­pá­rok, s né­ha még a ki­sebb és na­gyobb gye­re­kek is.

En­nek azon­ban már sem­mi kö­ze a szó iga­zi ér­tel­mé­ben vett ba­rát­ság­hoz.

Ez már csak egy tár­sa­ság, mely­ben – jó eset­ben – egy­más­sal szim­pa­ti­zá­ló em­be­rek van­nak, de egy ilyen em­ber­ku­pac­ban annyi a disz­har­mó­nia, kap­cso­ló­dás­ra kép­te­len ve­gyér­té­kek és bo­nyo­lult lel­ki rez­gé­sek van­nak, hogy eb­ből ba­rát­ság nem jö­het lét­re.

Ham­vas­nak iga­za van: az iga­zi ba­rát­ság Én-Te kap­cso­lat, s ezért min­dig csak két em­ber kö­zött jö­het lét­re.

Ezen­fe­lül: a ba­rát­ság­nál mé­lyebb, tisz­tább és esz­mé­nyibb lel­ki kap­cso­la­tot em­ber nem is­mer.

Ba­rá­tom az, aki meg­nyit­ja előt­tem a lel­két, s aki előtt a lel­ke­met én is meg­nyit­ha­tom.

Ha ez a meg­nyí­lás nem köl­csö­nös: nem ba­rát­ság­ról van szó.

Aki en­gem nem hall­gat meg, az le­het egy ro­kon­szen­ves em­ber, de nem a ba­rá­tom. És for­dít­va: meg­hall­ga­tom őt – nem azért, mert így il­do­mos, ha­nem azért, mert a ba­rá­tom, akit sze­re­tek, s aki en­gem min­den­ki­nél job­ban ér­de­kel. Ham­vas, aki föl­so­rol­ja a ba­rát­sá­got rom­bo­ló vét­ke­ket, az ön­ző „au­tis­ta” ma­ga­tar­tást az el­ső hely­re te­szi. Ahol csak tü­kör­nek hasz­nál­nak, ott nincs ba­rát­ság, mert ez az egyet­len olyan sze­re­tet­faj­ta – be­le­ért­ve a he­ves sze­rel­met is! –, mely csak ak­kor lé­te­zik, ha köl­csö­nös. Sze­rel­mes le­he­tek va­la­ki­be, aki meg sem hall­gat, sőt, nem sze­ret vi­szont; az uni­ver­zá­lis sze­re­tet­nél pe­dig tel­je­sen el­tűn­het a „vi­szont” ér­zé­se – de a ba­rá­ti sze­re­tet lény­ege, hogy köl­csö­nös.

Ha egy asszony csak a ba­rát­já­nak mond­ja el tit­kait, a fér­jé­nek nem, azt je­len­ti, hogy a ba­rát­ja lel­ki­leg kö­ze­lebb áll hoz­zá, mint a fér­je.

Va­gyis job­ban sze­re­ti.

Ezért is lö­ki ki a há­zas­ság a ba­rá­to­kat, mert meg­szó­lal a sok­szor nem tu­da­to­sí­tott fél­té­keny­ség.

A ba­rát­ság­ban ugya­nis az em­ber ál­tal át­él­he­tő leg­tisz­tább és le­gesz­mé­nyibb sze­re­tet mű­kö­dik, mely tel­je­sen ki­zár ma­gá­ból min­den do­mi­nan­ci­át, bir­to­klást, fö­lényt, ural­mat vagy alá­ve­tett­sé­get. Nincs ben­ne ér­dek, ön­zés, tit­ko­ló­zás, el­foj­tás – a ba­rá­tok egyen­ran­gú­ak és köl­csö­nö­sen át­élik egy­más ér­zé­se­it, gon­do­la­tait. Ugya­nez csak ak­kor mond­ha­tó el férj és fe­le­ség kap­cso­la­tá­ról, hogy­ha több is van ben­ne, mint sze­re­lem vagy hit­ve­si sze­re­tet – csak ak­kor, ha ba­rát­ság is van ben­ne.

Ez a sze­re­tet: sza­bad.

Nincs ben­ne ra­gasz­ko­dás, fog­gal-kö­röm­mel ka­pasz­ko­dás. Nincs ben­ne ki­szol­gál­ta­tott­ság.

Hű­ség van ben­ne.

A hű­ség és a ra­gasz­ko­dás kö­zött az a kü­lönb­ség, hogy hű­sé­ges csa­kis az erős em­ber tud len­ni, aki meg­hagy­ja a má­sik tel­jes sza­bad­sá­gát: oda megy, ahová akar és ad­dig, amed­dig akar; át­me­het az óce­án túl­só part­já­ra, sőt, meg is hal­hat, ak­kor is ba­rá­tom ma­rad – míg a ra­gasz­ko­dás a gyen­ge em­ber ön­ző „sze­re­te­te”, aki ka­pasz­ko­dik a má­sik­ba és meg­foszt­ja a sza­bad­sá­gá­tól.

Az ér­de­kes az, hogy a hű­sé­ges ba­rát­tal – mi­vel sza­bad­nak érez­zük ma­gun­kat – so­has­em un­juk meg az együtt­lé­tet, míg a ra­gasz­ko­dó kap­cso­la­tok még ak­kor is ter­hes­sé vál­nak né­ha, ha a má­sik a fér­jünk vagy a fe­le­sé­günk, akit sze­re­tünk.

Mi a ta­ná­csom?

Há­zas­fe­lek­nek, hogy pró­bál­ja­nak egy­más ba­rá­tai is len­ni.

Más szó­val: sze­res­sék egy­mást, ez­zel a mély „an­gyal­sze­rű” sze­re­tet­tel is.

És ha ez nem si­ke­rül – mert rit­kán si­ke­rül, s ki tud­ja, mi­fé­le re­zo­nan­cia, haj­lan­dó­ság vagy is­te­ni ke­gye­lem kell hoz­zá –, szó­val, ha ez nem si­ke­rül, tegyék meg azt a bölcs kom­pro­misszu­mot, hogy hagy­ják a má­si­kat ba­rát­koz­ni.

Vi­sel­jék el, hogy pár­juk­nak van va­la­ki­jük, aki­hez bi­zal­ma­sabb, mint hoz­zá­juk.

És tűr­jék el, hogy gye­re­kük in­kább a ba­rát­ai­val oszt­ja meg tit­kait, mint a szü­lei­vel.

Az ide­á­lis per­sze az, ha a szü­lő lesz a gye­rek leg­jobb ba­rát­ja. De eh­hez ne­ki is meg kell nyíl­nia, mert a ba­rát­ság köl­csö­nös. És nem a fi­át vagy a lá­nyát, ha­nem a bi­zal­mas jó ba­rát­ját kell lát­nia ben­ne. Ez az „an­gyal­sze­rű” lá­tás: meg­lát­ni a hal­ha­tat­lan örök Lel­ket a gyer­me­kem­ben is.