Exkluzív – A mester

Ki a mester?
Az, aki magát annak nevezi?
Vagy akit a tanítványok annak tartanak?
Egyik válasz sem jó.
Aki önmagát tartja mesternek, lehet beképzelt, hiú, önmagát túlértékelt ember is.

Akit a tanítványok tartanak mesternek, lehet a kivetítések,
a rajongások alanya.
Az ember szívesen tünteti ki önmagát.
És még szívesebben álmodik egy bölcs gurut önmaga fölé, hogy legyen kibe kapaszkodnia.
Saját bizonytalanságunk és gyengeségünk szívesen teremt magának istenkereső szomjúságában valakit, aki erős, és akiről azt képzeli, hogy egy magasabb, isteni hatalmat reprezentál a földön.
Elmesélek egy történetet.
Martin Buber gyűjtéséből való.
Pontosan nem tudom idézni, csak ahogy emlékszem rá.
„Egy bölcs érkezett a faluba, s a tanítványai azt kérdezték Baál Sémtől, a rabbitól, aki valóban
szent ember volt:
– Rabbi, beszélhetünk ezzel a tudós emberrel?
– Feltétlenül. Keressétek meg, s beszélgessetek vele.
– Azt mondják, igazi mester!
– Éppen azért.
Talán kaphattok tőle valamit.
– És honnan fogjuk megismerni, hogy igazi mester- e?”
Íme a nagy kérdés.
Igazi vagy nem igazi?
A rabbi a következőt válaszolta:
„- Egyszerű. Kérdezzétek meg tőle, mit tegyetek, hogy imádság és tanulás közben ne járjanak
a fejetekben sötét gondolatok és mohó szenvedélyek…
Ha tanácsol valamit, akkor tudhatjátok, hogy egy jelentéktelen ember… Hiszen az e világi ember sorsa a halála óráig nem egyéb, mint hogy küzd a saját sötétségével, lelkének káoszával és énjének hazugságaival.”
Ennyi a történet.
A lényege pedig az, hogy a töröttség az emberi sors velejárója.
Mester nem az, aki töröttségét legyőzte már, hanem az, aki tud róla, és azt őszintén be is
vallja.
Szókratész öregkorában azt mondta:
– Csak azt tudom, hogy semmit sem tudok.
Jézus Krisztus pedig azt:
„Én és az Atya egyek vagyunk.”
De a halála pillanatában, szenvedésének csúcspontján mégis ezt nyögte a keresztfán:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” Elhagyta az Isten.
És nem érti: miért?!
Hová lett az egység?!
Ha egyek vagyunk, a legnagyobb bajban miért maradtam egyedül?
Aki így kiált föl, az igazi mester.
Mert őszinte.
És tudja, mit jelent embernek lenni.
Tudja, hogy van olyan feneketlen szakadék, mely fölött egyedül kell átugranunk.
Senki nem segít.
Sem anya, sem barát.
Sem pap.
Sem angyal, sem Isten.
A legnagyobb bajban egyedül maradunk.
Magunkra hagynak.
És Jézus ezt kimondja.
Egész tanításának ellentmond ez a pillanat – mégis kimondja.
Hogy Isten éppen akkor hagy el valakit, amikor érte föláldozza magát. Józan értelmünk ezt képtelen feldolgozni.
De így igaz.
És mivel igaz, ki kell mondani, még akkor is, ha mások Messiásnak tartanak: be kell vallanunk
a tökéletlenségünket.
Mert igaz.
És mindenki éli.
Bevallani a hűséges embernek, hogy elhagyta őt az, akit szeret – mesteri feladat.
Ha valaki nem így működik, nem mester, csak egy „jelentéktelen ember”.