Exkluzív – A Törvény, a Rend és a Szeretet

Ezt a cikket azoknak szánom, akik az ezotéria mélyebb titkait keresik.

Olyan alapvető tanításnak része ez, melyet régen kaptam, nem csak azért, hogy a Nagy Egészet, hanem azért is, hogy a hétköznapi kicsit is jobban értsem.

Az isteni teremtésnek három alapvető, egymástól szétválaszthatatlan megnyilvánulási elve van.

Az első: a Törvény.

Törvény az, hogy valamennyien belőle, Istenből áradtunk ki, s hozzátérünk majd vissza. Más Törvény: nincs. Ahogy „kilélegzett” minket, be is lélegez. Elengedett bennünket, mint Lelkének részeit, utunkra bocsátott, hogy az önteremtés (látszólag) magános vándor útját végigjárjuk, és sok-sok örvénylő sorskaland útján a vágyaktól, káprázatokról, szenvedélyektől, s a különváltság gőgjétől megtisztulva, visszatérjünk hozzá. Ez a Törvény. Hogy a bennünk örvénylő sötétből teremtsünk világosságot, a nem-tudásból tudást – hogy legyünk a Mindenség Lelkének kicsiny, de végtelen méltóságú megváltói.

Törvény, hogy a tékozló fiúnak el kell indulnia a szenvedélye útján, s a szenvedélytől megtisztulva vissza kell térni a szülői házba.

Törvény – József Attila ihletett szavaival -, hogy „az elfáradt bogarak mind haza találnak”.

Az ember – mindaddig, míg úton van – otthontalan. Isten mint honvágy él bennünk, mert benne van az egyetlen és igazi hazánk. Rajta kívül sehol sincs, minden világban csak „átutazók” vagyunk.

Az istenhit, mint létélmény, nagyon hasonlít a honvágyhoz. Ez az élmény végigkíséri az embert egész földi életén; s csecsemő sírása mögött a lélek számkivetettségének élménye rejlik, s az anya testével és lelkével az elveszett hazáját próbálja pótolni. Az elveszett „haza” nem hely, hanem egy olyan létállapot, melyet „szeretet”-nek hívunk.

Minden szeretetélmény: hazatalálás, mert az egyetlen „hely”, ahol valódi szeretet van: Isten.

A második nagy lételv: a Rend.

Az isteni Rend más, mint az emberi rend. „A Rend a rendetlenség végösszege” – mondja a kínai bölcs. A Rend biztosítja, hogy a teremtés nem hullik vissza a káoszba.

A Rendet az ellentétek emberi ésszel felfoghatatlan egysége működteti – ide tartozik többek között a karma is.

Bármit teszel, végső soron önmagaddal teszed. Az eldobott kő visszatér hozzád, s minden gondolatod, szenvedélyed, tetted egyben ítélet is önmagad felett. Ugyanaz az erő, mely az egységből kiszakít, vissza is ránt oda – mert amikor az egyénivé vált lélek azt képzeli, hogy ő az Egységen kívül áll, káprázatban él. Akit úgy élsz meg, hogy nem-én, az is én. A karma a teremtő lélek varázshatalmának törvénye. Mert valamennyien kis teremtők vagyunk, s a karma azt jelenti, hogy mindannyiunknak bele kell állnunk a saját varázslatunkba s elszenvednünk azt, amit magunk teremtettünk. A karma nem „büntetés”, hanem az egység megtapasztalása. A kisgyerek is csak akkor észleli, hogy anyjának fáj, ha megcsípi, ha az ő karjába is belecsípnek. Addig nem tudja, hogy fájdalmat okozott. Amit teszünk, magunkkal tesszük. Varázshatalmunkkal világot bűvölünk magunk köré, mely ideig-óráig a mi világunk lesz. Ha jó világot teremtünk, jó benne élni, ha rossz világot, gyötrelem. Valójában a karma nem egyéb, mint a tapasztalat útja: mindent, ami a mi benső, láthatatlan világunkból jön, csakis akkor tapasztaljuk meg, ha hozzánk a külvilágból visszatér s megszenvedjük.

A világ egységét nem lehet megbontani, mert helyre áll. A rendnek ezt a helyreállítási akcióját nevezi a kabbala Geburahnak – Ítéletnek.

A Geburah az Életfa bal oldalán van s működése nem kíméletes.

Az Ítélet működése szigorú.

Az Életfa jobb oldalán azonban a Chesed áll: a szeretet.

A szeretet az a titokzatos szál, mely a lényeket egymással s Teremtőjükkel összeköti. „Belőlem vagy, benned vagyok, hozzám tartozol, hozzád tartozom.” Úgy is hívják ezt a bensőséges egymásba élést, egymásba rezgést, hogy harmónia.

Az isteni szeretet megnyilvánulását emberi szóval úgy lehetne kifejezni, hogy „teljes elfogadás – és végtelen türelem.”

Ennek a szeretetnek a megnyilvánulását tapasztaltuk Krisztus sorsában, de főleg a Golgotán.

Ami a lényeges: Ítélet nélkül nincs Szeretet, és Szeretet nélkül nincs Ítélet – ez az Életfa két oldala.

Erély nélkül nincs gyengédség – megbocsátó szeretet nincs kemény szigor nélkül, és kegyelem nincs ítélet nélkül.

Egészséges korokban, ahol még tudták, mit jelent az embernevelés, egyszerre voltak a gyermekekkel szigorúak és elnézők, kemények és lágyak, erélyesek és gyengédek.

Itt van az a helyzet, ahol az Örök Bölcsességet le kell fordítatunk a hétköznapi életünk nyelvére.

Erély nincs szeretet nélkül – és szeretet nincs erély nélkül.

Ez nem két külön megnyilvánulása az isteninek, hanem egy. Vagyis nem arról van szó, hogy egy családban az apa képviseli az erélyt és a szigort és az anya a megbocsátást és a szeretetet. Így csak a rossz család működik, ahol a szülők között nincs egyetértés.

Ahogy valakit átölelni csak mindkét karunkkal tudjuk, s ahogy a plasztikus térlátáshoz egyszerre nézünk jobb és bal szemünkkel, ahogy vérkörünk kettős és agyféltekénk is kettős, és a kilélegzés és belélegzés sem két külön dolog, hanem ugyanannak a légzésnek a két fázisa, úgy a szigor és a megbocsátás, az erély és a gyengédség, a büntetés és elengedés, más szóval a karma és a kegyelem törvénye is egyszerre és együtt működik. Más kérdés, hogy sorsunknak melyik kezét érzékeljük éppen – a keményet vagy a puhát, a fájdalmasan szigorút vagy a simogatót. De egyik a másik nélkül nem létezik. És egy jól működő családban az apa kőkemény szigorával éppúgy szeret, ahogy az anya a lágy, megbocsátó szeretetével szigorú.

A gyerekeket éppúgy tönkre lehet tenni a szeretet nélküli katonás szigorral, mint a szigor nélküli, mindent megengedő puhasággal. Óriási tévedésben vannak azok az erélyt és fegyelmet nélkülöző, „lágy” pedagógiai elméletek, melyek mindent megengednek a gyereknek – valami féle „szabadság” vagy „szeretet” nevében.

Isten nem „liberális”.

És senki sem tudja, mi a szabadság és szeretet, aki azt képzeli, hogy a szabadság azt jelenti, hogy: „mindent szabad”, a szeretet pedig azt, hogy puha, gyenge és mindent megengedő.