Exkluzív – A válságokról

Arra kérlek, először olvasd el a túloldalon lévő cikkemet a „madarakról”, mert csak akkor fogod megérteni mindazt, amit itt bővebben akarok kifejteni.

Arról van szó, hogy a hétköznapi ember az élet válságokat olyasmiknek tartja, melyeket meg akar úszni, vagy ha nem lehetséges, mert már kirobbantak a sorsában, minél hamarabb ki akar keveredni belőlük.

Az ilyen ember csak egyetlen dolgot érzékel, hogy nem jó neki ilyen állapotban, céltalannak, értelmetlennek tartja, és mindenáron ki akar szabadulni belőle.

Pedig a válság nemcsak megúszhatatlan, hanem életünk fontos állomása, s lelkünk legnagyobb tanítója.

A magyar nyelv jól tudja ezt a titkot.

A vál-ság mindig rokon a vál-asztással, a vál-asszal, a vál-aszúttal.

Rokon a vál-lalkozással, a vál-lalással.

A vál-ságban elvál-nak a dolgok.

Elvál-ik, hogy jobbra megyek vagy balra, lefelé vagy fölfelé.

Hibásan vál-asztottam el a szavakat, hogy érzékeld a „vál” gyök sokféle jelentését.

Válságban az ember döntés elé kerül.

Pontosabban szólva maga a válság az, mely döntésre kényszeríti.

Minél tarthatatlanabb a helyzet, annál inkább.

Kisebb válságokat el lehet kenni, a nagyokat nem.

A nagy válságoknak kényszerítő erejük van.

Amit a hétköznapi ember nem tud, de amit a szellemi úton elindult ember azonnal lát és életébe beépít, az a felismerés, hogy embernek lenni nem egyéb, mint hogy válságról válságra haladunk egyre följebb és följebb.

Minden egyes fejlődési stációt, amelyet megjárunk, válság előz meg.

Gondolj arra, hogy így születünk.

Akkor jövünk a világra, amikor mind a magzat, mind az anya olyan tarthatatlan válságba kerül, melyet csak a születés tud megoldani. Az embriónak éppolyan elviselhetetlenül nehézzé válik az eddig talán nem is olyan nehéz helyzete, mint a mamáé, s egy olyan feszültség, olyan „nem bírom így tovább” állapotba kerülnek mindketten, hogy a szülés folyamata megindul.

Vagy megindítja az orvos.

De az is előfordul, hogy a válságból nem fölfelé lép ki valaki, hanem visszazuhan: magzat is, anya is belehalhatnak a szülésbe. Minden válságban, még a legkisebben is az a rossz és elviselhetetlen, hogy néha szó szerint, néha átvitt értelemben, de élet-halál a tét.

Egy párkapcsolat, ha válságba kerül, a tét az, hogy megmaradjon-e, vagy sem.

Együtt maradjunk, vagy nem?

Ha úgy döntünk, hogy nem, a párkapcsolat meghal.

A válság – ha nagyon mélyen belegondolsz – nem más, mint egy olyan élethelyzet, amelyben meg kell halni, s újjá kell születni.

Ilyen a kamaszkor például, amikor meghal bennünk az „ártatlan gyerek”, s felnőtt emberek leszünk. Ilyen minden betegség, ilyen az öregség, s ilyen magának a haldoklásnak is az időszaka.

Válságba kerülünk, s amit eddig éltünk és megszoktunk, innen kezdve először megnehezül, aztán ellehetetlenül, s kilépni belőle csakis úgy lehet, hogy a régi meghal, az új megszületik, a tojás széttörik, a csibe megszületik, a báb és a hernyó korának vége, s a lepke felröppen.

A példák azonban mind biológiai folyamatok.

Ilyenkor maga a természet, a szervezet kényszerít bennünket a változásra.

A lélek világában azonban ez nincs így.

Itt ugyanis fontos szerepet játszik a tudatos felismerés és döntés is.

A biológiai törvények ellen semmit sem tehetsz, kényszerít a változásra. Nem tudsz nem megszületni, hormonálisan nem beérni, nem meghalni. A természet folyójának sodrásában kénytelen vagy átélni egyik válságot a másik után. Tehetetlenül nézed a tükörben tested és arcod változását, s figyeled magadban az életkorok új és új kihívásait, s hiába próbálsz egy-egy válságot elodázni – a törvények kérlelhetetlenül terelnek tovább.

A lélek világában azonban ez nincsen így.

Az ember, ha nem eszméli föl helyzetét, nem „köteles” újjászületni.

Néha nemcsak egy, de sok életen át is dagonyázunk egy-egy életválságban.

Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan benne maradunk, hanem azt, hogy mintha egy örvényben forognánk körbe-körbe, ugyanaz a probléma, ugyanaz a csomó, ugyanaz a válság látszólag elmúlik, de aztán újra és újra visszatér. Ahhoz ugyanis, hogy a lélek válsága valóban megoldódjon, az kell, hogy tudatosan fölismerjük az okát, s utána kellő bátorsággal és határozottsággal rá is lépjünk az újjászületés útjára, ami azt jelenti, hogy a régit átadjuk az enyészetnek, mi pedig szárnyat bontunk s elindulunk az új, magasabb rendű élet felé.

Felismerés, tudatosulás, bátorság, elszánás és tett nélkül az ember a válságból kilépni nem tud.

Benne marad.

Benne marad akkor is, ha ennek a folyamatos krízisállapotnak vannak egészen tűrhető és elviselhető fázisai is.

Hogy az ember mennyire képtelen a válságait megoldani, arra legjobb példa a politika és az egész történelem.

Itt látjuk legjobban, mit jelent, ha semmiből nem tanulunk, nem okulunk, s miután igazából sohasem tudjuk meg, hogy a válságot valójában mi okozta, minden erőfeszítésünk hiábavaló, hogy problémáinkat megoldjuk – egyik krízisből a másikba lépünk, vagy még pontosabban: soha a krízisből kikerülni nem tudunk.

Az, hogy a mai ember elvesztette a spiritualitását, hogy szemlélete materialista lett s nem látja át sorsának benső törvényeit, csak más szó arra, hogy egyetlen lényeges válságát sem tudja megoldani. Sem környezeti, sem természeti, sem lelki, sem családi, sem nemzeti, sem közlekedési, sem gazdasági, sem párkapcsolati válságával nem tud megbirkózni. Benne marad, húzza maga után s tolja maga előtt.

A megoldás az lenne, amit a „madarak” üzennek a túloldali Ji King jelben: az újjászületés.