Exkluzív – Az alkotásról
Az előző számban már beszéltünk a teremtés lélektanáról. Nem csupán a kozmikus, isteni teremtésről, hanem arról is, amikor az ember megismétli kicsiben az ősi, isteni mozzanatot, s ő is – ha nem is teremt, de alkot.
Azért kell ezt a két szót különválasztani, mert a teremtés a semmiből hoz létre valamit, de az ember, aki „Istenhez hasonló”, s akit a Teremtő megajándékozott a saját mágiájának képességével is, szóval az ember nem tud újat létrehozni. Csakis a már meglévő teremtő ideákkal tud gazdálkodni. Úgy is mondhatnám, hogy olyan utakon haladhat csak, melyet a Teremtés már lefektetett. Csakis azokból a színekből, hangokból, erőkből, számokból és formákból tud „varázsolni”, melyek vele együtt készen vannak már.
Ezért az ember csak alkotni tud – teremteni nem.
Az alkotás jó szó, mert rokon az „alakítással”, a „kialakítással”. Vagyis sorsodat formálni, alakítani tudod, de ha teremteni akarsz, csakis a meglévő törvényeket használhatod.
A műalkotás is lényegében így jön.
Azt mondja Shakespeare:
Szent őrületben a költő szeme / Földről az égre, égből földre villan, / S míg ismeretlen dolgok vázait / Megtestesíti képzeltje – tolla / A légi semmit állandó alakkal, / Lakhellyel és névvel ruházza fel.
Ez lényegében minden alkotó-mágia titka.
Föl az ideák világába – s lehozni a földre.
Az ismeretlen dolgok vázait megtestesíti a képzelet.
Így valósul meg az elképzelés.
Kell hozzá a „szent őrület”.
Ez az ihlet.
Az inspiráció.
De mindenképpen kell a meditatív állapot.
Egy olyan alkotó tudat, mely az isteni világban lévő láthatatlan ideákat először meglátja.
Majd lehozza a földre.
Megtestesíti.
És állandó alakot ad neki, lakhelyet és nevet.
Föntről hozza – ahol már valamilyen formában létezett.
Mint kép.
Mint őskép.
Ha ezt most tovább gondolod, látod, hogy az egész életünk így működik.
Mert én „alkotásnak” tartom az életünket is.
Mindent, amit a világon létrehozunk.
Testünk is alkotás.
Lelkünk is: alkotás.
A párkapcsolatunk is alkotás.
Az ember azzá lesz, akivé teszi magát.
És jelenleg azok vagyunk, akivé tettünk magunkat.
A testünket.
A lelkünket.
Az emberi kapcsolatainkat.
A hivatásunkat.
Az otthonunkat.
A gyermekünket – amennyiben hatunk rá.
Mindent „fentről” hozunk le.
A láthatatlanból.
És ebben a „fentben” éppúgy benne vannak az „ég” örök ősképei, mint a sok előző életünkből fölpárolgott tanulságok: a szamszkára csírák, a tanulságok; minden tapasztalatunk láthatatlan magjai, melyekből új élet alakulhat ki.
Először minden elképzelés.
Imagináció.
A lélekben megszületett látomás – melyet az alkotó képzelet hoz létre.
De ez nem teremtés.
Csak alkotás.
Az ecset a miénk – de a festék az Istené.
A minta az Istené.
Az idea az Istené.
A törvény az Istené.
S az alkotás lélektana és folyamata is az Istené – Ő működtette ezt először, amikor a világot megteremtette.
Nem azt, amelyiket a szemeddel látsz.
Hanem először azt, amit a szemeddel még nem látsz.
Először Isten az ideákat teremtette meg.
A mintákat és a törvényeket.
Előbb a számokat és ritmust – aztán a számtörvények alapján minden láthatót, teret és időt, s csak aztán a zenét.
Az ember nem teremtő – csak alkotó.
Alkotásáért felelős.
Azt éli, amit alkot.
Az igazi, szép élet: műalkotás.
Valódibb, mint bármilyen tárgy, kép, épület vagy szobor.
